Ágh Attila
Létezik a magyar mozikban látható „filmtermés”, és létezik egy párhuzamos filmművészet. A Filmvilágnak nincs mozihálózata. Képzeletbeli vetítőnk azért nekünk is lehet, ahol – időnként – „műsorra tűzünk” egyet-egyet a magyarországi moziműsorból kimaradt filmek közül.
Közel egy évtized választ el bennünket Wajda 1981-es filmjétől, s mintha egy világ választana el. Wajda éles sikolya a nyolcvanas évek elején a pangás, a stagnálás elleni tiltakozás volt, az államszocializmus egyik legélesebb kritikája és a „hatalom” elleni megmozdulások ékes történelmi dokumentuma. Ma, úgymond, a peresztrojka, a reformok korában élünk, a kibontakozás reménysugara ismét megjelent. S mégis, Wajda filmje újra aktuális lett. 1988-ban a napisajtó mintha 1980 lengyel történelmét ismételné a kormány és a szakszervezet közötti tárgyalásokkal, a hajógyárból kiinduló és az országot megrázkódtató sztrájkokkal s rendpárti rohamokkal, fehéren felvillanó gumibotokkal. Glasznoszty van, az van nálunk is, de Wajda filmje még sincs képernyőn, pedig többet tanulhatnánk belőle, mint vaskos kötetekből. Nagy tanulságot hordoz ez a film, a rosszul kimondott, a rosszul megítélt igazság tanulságát, azt, hogy a társadalom nem választható szét hősökre és árulókra, s hogy a társadalom nagy rohama az állam ellen akár közös zsákutcába is vezethet. Lehet, meglehet, hogy igazságtalan az ítélkezés Wajda immár történelmi értékű filmje felett, de innen és ma így látszik, márpedig nem tehetem, hogy ne a nyolcvanas évek végének Magyarországáról lássam és ítéljem meg Wajda filmjét.
A munkásosztály a „pokolra” megy
A Történelem válaszútjain, fordulópontjain egyszerű képletek kerekednek felül, mert dönteni kell: vagy-vagy. Wajda választott. A filmben többször is elhangzik, hogy a hajógyár vált az igazi Lengyelország megtestesítőjévé, az új Lengyelország hordozójává. A hajógyár munkásai Wajda hősei, s ők valóban hősök és nemcsak szereplők, különösen Maciej, a főszereplő, akit maga a történelem gyúrt ideális emberré a szemünk előtt. Korunk hősének élettörténete, genezise ez a film. De a kavargó tömegjelenetekből arcok tömege tűnik fel, tüntetnek, sztrájkot szerveznek és egymást segítve jutnak túl a hétköznapok keservein. A munkásosztály a film igazi hőse, amely felfedezi a szolidaritást, ők a nép, s a film az ő népi eposzuk, a nép és a hatalom örök harca képletében.
Ám Wajda, a nemzetközi elitértelmiség egyik kiemelkedő alakja, amikor a nép, saját népe oldalára állt, semmit sem látott a nagyvilágból, amelyet nála kevesen ismertek jobban az akkori Lengyelországban. Talán nem tudhatta, hogy kissé északabbra, Svédországban akkor már egy évtizede sorra zárják be a lengyel hajógyáraknál technikailag sokkal fejlettebb és gazdaságilag sokkal kifizetődőbb hajógyárakat, mert érzik a világpiac roppant szorítását, és nem akarnak a leszakadók közé jutni. Azt se tudhatta talán, hogy az európai kohászat szívében, a sok harcot látott Elzász-Lotaringiában bontják a modern kohókat, de hogy ne lássa Nyugat-Európa-szerte a menekülő iparágakat és az utcán menetelő, tüntető munkásokat, az már szinte lehetetlen. És mégsem jött rá arra az alapvető igazságra, hogy kohókkal, a régi, 19. századi „klasszikus” munkásosztállyal nemcsak „szocializmust” nem lehet építeni, hanem fennmaradni sem a modern világgazdaságban. Wajda, az „írástudó” csak a lengyel helyzetre figyelt, a lengyel válságról tett történelmi tanúságot, de nem vette észre az igazi lengyel tragédiát: a 19. századi, régi vagy klasszikus munkásosztályra, filmjének hősére a 20. század végén leselkedő tragikus úttévesztést, az önmaga újratermelésére való görcsös törekvést, amelyben a győzelem vagy vereség egyformán súlyos csapás, mert a világ segédmunkásaként termeli újjá az országot.
Nyugaton a hatvanas-hetvenes évek munkásosztálya a „paradicsomba” ment, kiépült körülötte a jóléti állam, s annak ellentmondásaival békétlenkedhetett, elidegenedettségével hadakozhatott, de az ottani Maciej, a munkásfiú bizony elvégezte az egyetemet, s így lett „átlagos képzettségű” közember, ha úgy tetszik, munkás. Mert a dolgok a világrendszer erős nyomása alatt mentek, menniük kellett előre, s a munkásosztály is, bárhogy nevezzük, gyakran a felismerhetetlenségig megváltozott, akárcsak a baloldal. Készíthetünk filmeket a poszt-indusztriális társadalom rémségeiről is, de főhősünk többé nem lehet a „kalapácsos ember”, aki teste verejtékével teremti elő a mindennapi kenyérrevalót. Wajda filmjében a munkásosztály „pokolra” megy, büszkén vállalja a 19. századiságát, s Maciej visszamegy a munkásosztályba, elmegy kalapácsos embernek, aki kínokban, nagy testi-fizikai erő kifejtésével dolgozik, vagy ahogy nálunk is mondják egy szláv eredetű szóval: robotol. Ehhez a munkásosztályhoz tér meg felesége is, megy vissza a nép közé az értelmiségből, a tévé hazug világából, s Wajda, az européer, nem veszi észre, hogy heroizálja az igazi lengyel tragédiát, az Európából való kisodródást.
Nem tudom, meddig lehet még ebben az írásban a tragédia kifejezéssel visszaélni. De hát Wajda filmje egy többszörös tragédiáról szóló, tragikus film, s ennek a tragédiának az előszele vagy talán már a közelsége borzongatja meg a magyar nézőt is. Szerencsére innen és itt látni lehetett, hogy a kohászok már nem korunk hősei, s a társadalom fényes jövője nem az, ha változatlanul biztosítjuk áldozatos, nehéz munkájuk mind nehezebben előteremthető anyagi feltételeit. Mi is az európai szocialista országok tragikus sávjában vagyunk azonban, ahol a múlt iparát a jövő technikájának vették az autark államszocializmusok, s ahol gyárak helyett voltaképpen szabadtéri technikai múzeumokat építettek, bár egy árnyalatnyival szerencsésebbek vagyunk, mint az ambiciózus Lengyelország, amely a legkövetkezetesebben kiépítette a jelenben a múlt iparát és munkásosztályát. Ígérem, utoljára írom le, hogy tragikus, de mi más lehetne az, ha a szocializmus nevében szervezett államhatalom kerül szembe sorozatosan azzal a munkásosztállyal, amelynek nevében létrejött, képviseletében tevékenykedik, vagyis az, ha a „korai” szocializmus és a „korai” munkásosztály találkozásából egy lebénult társadalom születik.
Wajda filmje a legjobb illusztráció a munkásosztály 19. századi történetéhez – a kalapácsos ember eposza, avagy az ipari társadalom rémképe ez. Nem az orwelli túlszervezettség és bürokratikus omnipotencia nyomasztó víziója, hanem a Metropolis című film anti-utópiájának folytatójaként a gépesített társadalom rémképét idézi, de 20. századi groteszkben, nemcsak a rendőrség, hanem a rendetlenség diktatúrája alatt élő emberekkel, szertehajigált tárgyakkal és az önrombolás, iszákosság és értékvesztés nehéz iskoláját kijárt szereplőkkel. Nem lehet egy társadalomra súlyosabb végítéletet kimondani, mint a saját felbomlásának „normalizációként” való feltüntetését. Mindig kérdéses a filmben, hogy ki kicsoda, milyen ember és mennyit ér a szava, a tette, az itala. Biztosra csak a hatalom figurái esetében lehet menni Wajda világában, ők elszigeteltek, brutálisak és elszántak, de ebben az abszurd realizmusban nem igazán ők az ellenségkép hordozói. Velük a viszony világos és áttekinthető, a hatalom és a nép szembenállása szélsőségesen is kontrasztos. Wajda értékítélete biztos, talán túlságosan is biztos hősök és antihősök között. Az igazi ellenség az értelmiség, amelyet megvásárolt, megalázott és magához nyomorított a hatalom, a film innen nézve nem is a munkásosztály felmagasztalásáról, hanem az értelmiség, az írástudók árulásáról szól. Voltaképpeni főhősünk tehát a riporter, aki nem „szabadon lebegő” értelmiségi, hanem ide-oda csapódik a hatalom és a nép között.
Az írástudók árulása
Nagy csalódás ez a film, mármint Wajda nagy csalódásának kifejeződése az értelmiségben, amelyet megfélemlített és korrumpált a hatalom. Visszataszítók ezek az értelmiségi figurák, szűk látókörűek és kicsinyesek, hiányzik belőlük az emberi tartás és a jóra való elszántság. A hatalom kiszolgálóivá süllyedtek, akiknek nincs saját arcuk és saját jellemük, s a két világ kontrasztját még csak jobban aláhúzza Agnieszka „kitörése” a tévéből: döntése, az értelmiségi életmód megtagadása nem más, mint a tisztaság megőrzésének egyetlen módja.
A tudatosan egybeszerkesztett s egymást átfonó és ellenpontozó idősíkok világában is nagyon éles a váltás: a hetvenes évek elejének értelmisége azóta árulóvá lett, a riporter akkor még igaz ember volt, ahogy az 1970 decemberi tragédia idején Maciej apjának, Mateusnak a halálát megjelenítette és a közvélemény elé vitte, ám az 1980-as újabb roham idején a hatalom manipulált igazságának játékszere lett. Agnieszka is azért válik ki az értelmiségi létből, mert nem hajlandó követni az idősebbek példáját, az írástudók árulását, ő még mindig a válságról akar filmet készíteni, de ezt már csak a teljes konfrontáció, a nagy tagadás, az egyéni életviszonyok teljes felrobbantása árán lehet.
A szerelem látszólag nagyon vékony szál A vasemberben. De csak látszólag az, mert lépten-nyomon érezhető Wajda undora az írástudók mesterkélt világával, hamis érzelmeivel-értékeivel és bonyolult bizonytalanságaival szemben. A film szereplői minden rosszat elmondanak a médiáról, a legszimplább bók talán az, hogy kis kivétellel valamennyien megértek a felakasztásra. Árulók a szó legtisztább, legnemesebb értelmében, a haza és haladás árulói, s Wajda ebből a hazug világból visszakívánkozik az egyszerű emberek, világos értékek és megható emberi viszonyok meleg világába, amelyet fellel és ábrázol is a nép soraiban, Maciej családjában. A kölcsönös szerencsétlenségben az emberek egymással szolidáris nagy családdá kovácsolódnak, s azon túl már csak egyetlen közösség van, a nemzet. Nemcsak a filmek, a száraz szociológiai adatok is azt bizonyítják, hogy a lengyelek számára csak két érték van, a legkisebb és a legnagyobb közösség, a család és a nemzet, minden egyéb a család és a haza között idegen és ellenséges. Agnieszka így egyszerre tér meg a hazához és a családhoz. A szerelem szála a filmben ennek kettős biztosítéka és egy keserédes rousseau-i idill politológiája is: a házasságkötés után a templomban Lech Walesa köszönti a család nevében.
A film sztorija szerint a munkásosztály vezetőinek „második vonala” ütközik meg az értelmiség „második vonalával”, hiszen itt nem a rendszer dédelgetett elitértelmiségei bukkannak fel, hanem ingadozó középkáderei, akik alkoholba fojtják a „kognitív disszonanciát”, fortélyos félelmeik és nemzeti érzéseik ütközését. Egy olyan borzalmas világot látunk, ahol nincs emberi autonómia, vagy ahogy most és nálunk mondanák, nem jött létre, csak igen infantilis, eltorzított formában a civil társadalom. Mindenki egy tenyérnyi helyet keres az autonómiára, s ebben Maciej a hatalommal való teljes és tudatos ütközésig jut el, a riporter pedig a maga bonyolultabb világa nézőpontjából, a hatalommal való kompromisszumból próbál kihasítani némi autonómiát az élethez és az alkotáshoz. A formálódó civil társadalom így önmagába zárul, ahogy a hajógyár kapuja a munkások köré, s ahogy az egyéni élet és az alkotás álomvilága börtönné lesz az értelmiségi számára, akit a végén megaláznak és kiközösítenek.
A szakszervezeti politikusok „második vonalának” lejáratására eszközként szolgáló riporter elítélésével és a mozgalom heroizálásával – bármilyen fájó is belátni – Wajda voltaképpen „szektás” álláspontot foglal el, a régi munkásosztály jól ismert élcsapata mítoszát ismétli meg és értelmiségellenes gyanakvásait ébreszti fel, csakhogy az ellenfél már nem a 19. századi ódon kapitalista állam, hanem az államszocializmus, amely ugyanolyan gyanakvással szemléli a történelemben sodródó értelmiséget, és ugyanúgy meg akarja őrizni a régi munkásosztályt, mint saját hatalmi bázisát, de engedelmességre szoktatott vagy kényszerített formában. Így, ennek a bizarr egyetértésnek a bázisán vetődik fel a „filozófiai” alapkérdés, hogy lehet-e erőszakra („gumibotra”) felépíteni az államot, vagy csak közmegegyezésre, ami azért hamis perspektíva, mert a hajógyár és a kohó a mai világban már csak pazarlást termel, és a szegényedő nemzeteket szükségképp csak az erőszak tartja össze: a nép és a hatalom itt majdnem ugyanazt a rossz végletet képviselik. Az egyetlen kiút az „értelmiségi” lehetne, a mérnökké lévő, képzett munkássá váló Maciejek sokasága, akiket nem tart fogva a „vas”, a vas és acél országa.
A nagy történelmi zsákutcában pedig egymást erősítik a rossz végletek, a „hatalomban nem osztozunk” rideg rendpártisága és a „kiért harcol a szakszervezet” makacs ellenzéki világa. A film maga is „értelmiségi”, azaz beszélős film, szereplői örök igazságokat, eszmei mondanivalókat és politikai fejtegetéseket fogalmaznak meg lépten-nyomon. Nem várnak kommentárra, maguk mondják ki az általuk belátott lényeget, a vagy-vagy, a fekete-fehér és az ellenség-barát világának leegyszerűsített lényegét. Ha rájön az ember arra, hogy az élet értelmetlen és áttekinthetetlen, akkor már boldogan és elégedetten él, mondja Agnieszka a mozgalom történetéről szóló doktori disszertációnak is beillő fejtegetése végén, a börtönben, a hozzá belátogató „áruló” riporternek. A maga részéről megtért az egyszerű és áttekinthető igazságok birodalmába, ahol makacsul azt ismételgetik, hogy mindez nem maradhat a végtelenségig így, az „igazságnak” úgymond előbb-utóbb győznie kell. De sajnos a film végén sem tudjuk meg, hogy ezúttal – a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodás aláírásával – győzött-e az igazság, s hogy mi is az igazság. Az írástudók árulását elítélő rendezőn felülkerekedik a dolgok logikája és a filmje bonyolultabb valóságot és keservesebb igazságot mutat, mint megszólaltatott hőseinek egyszerű és tiszta (fél-) igazsága.
A Történelem igazsága
A történet az „áruló” lépteit követi nyomon, aki történelmi dokumentumot készít a nagy kiegyezésről. Az áruló lelepleződik, eléri méltó büntetése, de a mű mégis elkészül, a mű a műben elve alapján maga Wajda filmje ez. A művészetnek öntörvénye van, amely érvényesül még a legzseniálisabb alkotóval szemben is. Wajda filmje is önálló életet él, elszakadva már az alkotó szándékától, magabiztosságától, s közel egy évtized múltán az ismétlődő történelmi helyzetben a bizonyosság fekete-fehér dokumentuma helyett a termékeny, alkotó bizonytalanság és a sokfelé nyitott alkotói türelmetlenség történelmi bizonyítéka is lesz. Egy olyan filmes „riport”, amely az alkotói „csőlátás” önkritikája és a Történelem igazsága önkéntelen hordozója is, a görcsösen orientálódni és bátran állást foglalni kívánó lengyel alkotó értelmiségi bizonytalanságának és rossz lelkiismeretének bizonyítéka lesz.
Riporter antihősünk kitámolyog a gyárkapun, összeomolva és vigasztalanul, mint a nép ellensége és a hatalom megvetett szolgája, de a gyárigazgató szavai világossá teszik a film végén, hogy a dráma nem ért véget, s a régi munkásosztály rohama a neosztálinizmus sáncai ellen rövidesen újrakezdődik, errefelé nincs kiút. A látszat és a valóság összemosódik a filmben, akárcsak a non-fiction és a fikció, a történelmi dokumentumjáték és Maciej családjának kamaradrámája. A rendező ide-oda jár közöttük, és maga is két világ közé szorul. Nagy filmet talán csak a nagy sorsdrámákból lehet csinálni, s a lengyel helyzet igazán nagyon mohón sűrítette az államszocializmus fejlődésének összes ellentmondását és fenyegető nyomorúságait. Erről a nagy történelmi zsákutcáról szól szerintem Wajda emlékezetes filmje, de paradox módon ebbe a zsákutcába bezáródik az önnön bizonytalanságát és félelmét túlzott magabiztosságával és moralizálásával palástolni kívánó rendező is. Becsületes mondandója a semmit sem lehet megváltoztatni 1970-es és a mindent egy csapásra meg lehet változtatni 1980-as diktuma közötti ellentmondásban összegződik, amelynek nyomasztó ismétlődése megdöbbenti a külső szemlélőt.
De igazán külső szemlélők mi sem lehetünk, hiszen azon rettegünk, hogy ennek a történelmi tehetetlenségnek az örvénylő mozgása mikor ránt bennünket magához, s követjük-e – rohanva a pusztulásba, az önpusztításba – a lengyel utat. Csekély reménysugár a Kárpát-medencében, hogy a múlt századi munkás nálunk sohasem volt igazán „korunk hőse,” a magyar Maciej legalább megpróbálta elvégezni az egyetemet, s abban élte meg élete drámáját, hogy a „tudáshatalom” jelszavának megcsúfolása jegyében zárták be az anyag- és energiazabáló nagyvállalatok termelési börtönébe. A feszített ütemű és önromboló szocialista iparosítást „tökéletlenül” megvalósító magyar fejlődés még hagy kiutat és távlatokat, de látásmódunk nem torzulhat el fölényeskedéssé és a kivételesség kényelmes érzésévé. Wajda „vasembere” nekünk is szól, bennünket is fenyeget, alkotója tiszteletet érdemel már csak azért is, mert az iparosításnak ettől az igazi orwelli víziójától visszarettent bennünket.
1988. október 22.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 11-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4875 |
