Bikácsy Gergely
A közeljövőben mutatják be Lányi András új filmjét. Az új földesúr Jókai Mór regényének fő motívumai nyomán készült. Operatőre Halász Gábor, főszereplői Szarvas József és Für Anikó.
– Vonzódsz a történelmi témákhoz: Segesvár, Ál-Petőfi, s most Az új földesúr. Ezek azonban nem igazi történelmi filmek. Másrészt a jelen láthatatlan, sőt átláthatatlan szövevényei, a ma botladozó figurái foglalkoztatnak. A Tíz év múlva vagy a Valaki figyel világától azonban mi sem áll távolabb, mint a „direkt” napi politikum vagy a „mai hétköznapok” dokumentáris, esetleg publicisztikai hevületű rajza. Nem „mai” mai filmek, inkább elvontság, bizonyos intellektualizmus jellemzi őket.
– Nem azok az elvont és intellektuális szerzők, akik előre tudják, miről szólnak a történetek, s célszerűen irányítják hőseik sorsát, amíg fel nem tárul a „lényeg”? Szerintem arról érdemes filmet csinálni, amit nem értek. Az alapképletben ezért mindig találsz valami képtelenséget: a szereplők legmélyebb indítékai illogikusak, rejtélyesek, ambivalensek: rendszerint maguk sem értik, mi történik velük és körülöttük, próbálják megfejteni, belekeverednek, és sorsuk beteljesedik anélkül, hogy az „értelem” kiteljesedne. Nem a formai lelemény kedvéért térek el a hagyományos elbeszélés célszerű módozataitól, sem azért, hogy agyonbonyolítsam történeteimet, hanem azért, hogy egy történeten belül lehetőleg többféle, esetleg egymásnak ellentmondó értelmezési lehetőséget is felvillantsak. Így a látvány és a reflexió nem olvad össze, újra és újra feszültség keletkezik a lefilmezett esemény és a neki tulajdonított értelem között. Nem biztos, hogy minden titokra fény derül, nem biztos, hogy kételyeinktől valaha is megszabadulunk. A történetek viszont, ettől lényegében függetlenül, lezajlanak a maguk váratlan, furcsa bakugrásaival; a hősök meghalnak, egybekelnek, utódokat nemzenek, esetleg mindezt félreértésből.
– De hát sokkal régebbi regényírók, például Sterne, szabadon bántak az akkori regényformával.
– A Tristram Shandynál nincs is jobb regény! Egyébként e század elején a regényforma megújítói gyakran épp a filmre hivatkoztak, amely a tér és idő újfajta szemléletére tanította őket, míg a filmes avantgárd az irodalom felforgatóira figyelt és bennük keresett szövetségeseket. Azóta a két médium közti különbségekről is valamivel többet tudunk: a film alig tűri az elvonatkoztatás és jelképalkotás irodalmi módszereit. A magyar film legjobbjai olykor épp az irodalmias és festői stilizációba buktak bele. Ellenpéldát keresve Buñuel, Raul Ruiz, Jarman, Greenaway, a hatvanas évek legjobb cseh filmjei jutnak most eszembe, akiknél a tárgy átlényegítése, költői manipulációja úgy megy végbe, hogy közben nem kényszerítik bele valami egyértelmű metaforarendszerbe, ellenkezőleg: megőrzik és kiteljesítik annak anarchikus többértelműségét. Amikor Krúdy Gyula regényeiben átpoétizálja a világot, ezáltal titokzatossá teszi, Huszárik Szindbádja csak megvesztegetően szép és hangulatos. A legtökéletesebb magyar filmek, az Elégia, a Szerelem, a Szegénylegények zárt, maradéktalanul konzisztens, szigorúan „formában tartott” kompozíciókat hoznak létre. Mai tapasztalataink egy nyitottabb filmi gondolkodás felé visznek…
– Krúdyt említetted. Magad is rendeztél egy Krúdy filmet a televízióban, Ál-Petőfit.
– Az szolid, kulturált regényadaptáció, de jelentéktelen film.
– Én szerettem benne néhány jelenetet, például azt, ahogy az egyik ál-Petőfi találkozik egy ál-Kossuthtal, fröcsögve szidalmazzák egymást, aztán mindketten négykézlábra állnak és ugatnak.
– Ez pontosan így zajlik le a regényben is. De nem tudtam igazán hozzátenni, ezért újrakölteni se tudtam, csak rekonstruálni.
– Az Ál-Petőfinek erről a jelenetéről, míg néztem, azt hittem, te találtad ki. Az új földesúr egyik fő cselekménybonyolítási leleményét, azt ugyanis, hogy a magyarrá válni akaró Ankerschmidt lovagnak van egy engedetlen és makacs lánya, akinek a lovag hamis temetést rendez, s a temetés után mint külföldről hazatérő másik leányát támasztja fel, hogy ez a „másik” leány aztán engedelmes eszköze legyen, igazi Jókai-ötletnek hittem. Megdöbbenve láttam frissen olvasva az egykori soha nem szeretett kötelező olvasmányt, hogy Jókainál a temetés valódi, s tényleg egy másik lány érkezik Svájcból, az áltemetés a te ötleted.
– Jókait nagyon szeretem, de ez a könyve programregény. A Szatmárban megtelepedett és az ottani nép ajkán igazi mesebeli szörnyetegként továbbélő aradi hóhérról, Haynauról mintázza a jámbor és derék Ankerschmidt lovagot, új földesurát, akiből jó hazafit és mintagazdát csinál. Mintha a Jókai-hősök titkai után nyomoznék: én nem vagyok olyan jóhiszemű, mint megalkotójuk, láttunk már azóta egy-két kiegyezést. Ankerschmidt magyar szabadsághőshöz adja lányát: a talpig becsületes hadi ellenfelek boldogan omlanak egymás karjaiba: mi van emögött? Tegyük fel, hogy megtörtént, de hogyan? Jókainál a kompromittált leány, Hermine, a kellő időben meghal, csábítója, az álforradalmár lelepleződik, ezzel „letudja” a bonyodalmat, és ott van a tiszta, jószívű Eliz, akit a börtönből kiszabadított Garanvölgyi Aladár nyugodtan elvehet. De hátha a két leány ugyanaz? Hátha Garanvölgyi a börtönben elvesztette az emlékezetét, azért megy bele a politikailag túlságosan is célszerű partiba? Hátha nem is ő, az álszabadsághős lesz végül a boldog vőlegény? Hátha minden másképpen van? Sajnos, egyvalamiről megfeledkeztem: hogy ezt a regényt ma már alig olvassák, alig ismerik. Így az én vitám Jókaival, a Jókai-motívumok pontról pontra történő újraértelmezése sokszor magánügyem marad. Az még a jobbik eset, ha átköltéseimet elfogadják valódi romantikus Jókai-ötletnek.
– Bevallom, az áltemetés bennem is Jókai-emlékeket idézett. Talán az Aranyembert.
– Igen, onnan vettem. Ahol lehetett, Jókait Jókaival hamisítottam…
– De ha már más regényeinél tartunk: szinte hitetlenkedve olvasom Jókai sokkal később írt utószavában, hogy legalábbis a saját korában Az új földesurat fordították le a legtöbb nyelvre, s hogy az akkori közvélemény – vagy irodalmi kritika? – ezt vélte legjobb, sőt legrealistább regényének. Döbbenten olvasom Mikszáth Jókai-életrajzában is ugyanezt, ráadásul párhuzamba állítva a majdnem egy időben, valamivel előbb írt Politikai divatokkal, mely óriási sikert aratott 1860-ban, hogy aztán 1886-ban Az új földesúr elhalványítsa. A Politikai divatok sem igazán népszerű és ismert ma már, de azt a romantika remekművének érzem. Az új földesurat meg egy hamis álrealizmus unalmas és viszolyogtató darabjának. Jókai büszke az utószavában, hogy itt a legrealistább a korrajz, itt a leghitelesebb minden részlet. Felmerült bennem a gyanú: csak nem a Gyulai Pál-féle álrealista dörgedelmek és igények hatására akarta bebizonyítani, hogy ő is tud realista regényt írni, amiből aztán hamisabb mű született, mint mondjuk a Hírhedett kalandor őrületes valószínűtlenség-fesztiváljából?
– Az új földesúr azért lett népszerű, mert a mondanivalója egyszerű és programadó, néhány szóban összefoglalható: „A régi ellenfelek, osztrákok és magyarok, összebékülnek.” A Politikai divatok és Az új földesúr között történt valami. Jókai 1861-ben, a 61-es országgyűlésen a 48-as programmal föllépő Határozati Párt egyik vezérszónoka volt, s ékesszólóan érvelt a jogfolytonosság mellett, a kiegyezés ellen. Majd hazament, és megírta ezt a regényt, a kiegyezés mellett. Közben történt egy és más. Kis híján sikerült forradalmat csinálni, ám a vezérférfiak rájöttek, hogy nem akarják a forradalmat, csak negyvennyolc nimbuszát. Teleki László öngyilkos lett. Jókai végignézett kor- és küzdőtársain; látta, hogy ebből kiegyezés lesz. Az ő műfaja nem a szatíra, amit a helyzet megérdemelt volna, hanem a nemzeti célok apoteózisa, tehát nekiült, hogy érzelmi és erkölcsi alapokat költsön a kikerülhetetlenhez. Egyébként korántsem volt olyan naiv politikus, mint amilyennek mondják. Az új földesúr pedig inkább reálpolitikus, mint realista. (Az előbbin nálunk mindig opportunizmus értendő).
– Persze romantikus élet-hazugság még remekművében, A kőszívű ember fiaiban is lappang.
– Ahogy egy kubista képen mindenki szögletes, Jókainál elfogadom, hogy mindenki hős vagy szörnyeteg. Ez a regény azonban inkább politikai prekoncepció, mint romantikus koncepció szülötte. Ragyogó anekdotái, ironikus humora ellenére ez az, ami olykor kényszeredetté, sematikussá teszi. Minden túlságosan „kapóra jön”. Mint az árvíz a végén. Jókai kedvvel ábrázol természeti katasztrófákat, itt azonban kilóg a dramaturgiai lóláb: az egész arra szolgál, hogy megmutassa, lám, a „jöttmagyar” Ankerschmidtek és a régi jó táblabírák, a Garanvölgyi-félék ezentúl együtt állnak a gáton, hogy védjék a közös hazát, fátylat borítva egykori ellenségeskedésükre.
– A Politikai divatok is tézisregénynek mondható.
– Az inkább burkolt önéletírás. Kulcsregény. Költött és élet után mintázott elemei nem is mindig illenek össze. Szigorú esztéta találhat benne kivetnivalót, én viszont nem tudom letenni. Lehet, hogy körülményes, csapongó, hatásvadász: ha nem volna zseni, Jókai bizonyára rossz író volna.
– …mondhatná Oscar Wilde, ha ismerné Jókait.
– Ő teremtette meg a magyar prózanyelvet, és ő teremtette meg a magyar olvasóközönséget. Lektűrje stílust és mítoszt teremtett.
– Borges írja, hogy minden évben újraolvassa a Don Quijotét.
– Én minden évben újraolvasom A kőszívű ember fiait. Nekünk nincs Don Quijoténk, de nagyon jó, hogy van kőszívű emberünk. A filmben egyébként „maradt” pár szó szerinti dialógus Jókaitól, de több A kőszívűből, mint Az új földesúrból.
– Nem félsz a vádtól, hogy filmednek végül is alig van köze a regényhez; miért használod hát a címét?
– Dehogy nincs köze. „Lelkiismeretes hamisításnak” tartom. Jókai-stílusban egy ma is aktuális Jókai-probléma új értelmezésére vállalkozik: hogy mibe kerül a nemzetnek, mibe az egyénnek, ha a konszolidáció érdekében feladja, meghamisítja múltját.
– A Valaki figyelben jónak és érdekesnek éreztem a cselekménybonyolítást. Egy-egy várható fordulatot sikerrel késleltettél, majd mégsem a várt módon folytattad. A cselekménybonyolítással végig feszültséget tudtál teremteni. A film képi világa, filmnyelvi ereje azonban – talán a zárójelenet kivételével – alatta marad saját lehetőségeinek. Ilyen értelemben kapóra jön, hogy az imént Raul Ruizt említetted. Az ő legjobb filmjében, A matróz három aranytallérjában egyesül képi erő és újszerű cselekménybonyolítás, gondolatiság és forma. Többi filmjében kevésbé. Inkább művészetfilozófiai esszék, mint érzékletes műalkotások. S mit tagadjuk, néhány előző filmeddel te is az „intellektualizmus” címkéje alá kerültél. A gondolatiságnak megfelelő képi világot azonban most először fedezek fel nálad. Ezért is mondhatom, hogy eddig Az új földesúr a legjobb filmed.
– Egy bonyolult, saját ellentmondásait, bizonytalanságát is vállaló, mondjuk: tépelődő gondolkodás filmreviteléhez a film kifejezőeszközeinek magabiztos ismerete kellene. Kézműves gyakorlat, fölényes fogalmazókészség. Négy-öt évenként csinálhatok filmet, soha sem vagyok igazán tréningben, dadogok, akadozok, izgulok, amikor végre hozzájuthatok. Negyvenéves koromra kisujjamban kéne lennie a szakmának! És nincs a kisujjamban. Azután: az efféle filmeket nálunk (is) kevesen nézik, a forgalmazók nem bíznak az ilyen vállalkozásokban, azért még azokhoz sem jutnak el – például a Valaki figyel –, akiket érdekelne. Legközelebb megint kevés pénzt kapok a forgatáshoz, tehát kapkodnom kell, nincs elég idő kidolgozni a jeleneteket úgy, ahogy szeretném. Ha a film nem a helyszínen születik, nem ér semmit. Ehelyett kész elgondolások végrehajtására marad csak időm. Ezúttal szerencsére sok segítséget kaptam a színészektől, akik szerintem nagyszerűen beletaláltak ebbe a romantikus, de groteszk, múlt századi, de mégse stílusba.
– Igaz, hogy nemsokára regényed jelenik meg?
– Jövőre jelenik meg, négy éve írtam. Hölgyek titkára lesz a címe. Ez is az ezernyolcszázötvenes években játszódik, ugyanúgy, mint Az új földesúr. Nem igazi regény: egymással vitázó áldokumentumok gyűjteménye, fiktív napló, „egykorú” levelezés, hírlapi vita lesz benne, csupa hamisítvány, titok és leleplezés. Ebből kell kikerekednie a hamisító történetének. Sorsa hamisítatlan magyar értelmiségi sors: identitásvesztés, tudathasadás, önbecsapás. (v. ö. Az új földesúr). Tíz év múlva című filmemben hasonló módszerrel próbálkoztam, ott is voltak álamatőrfilmek, televíziós élő adás, ál-riportázs, amiket egymásba játszottam a nyilvánvaló fikcióval. Ez is kísérlet a polifóniára: eggyé szervezni több nézőpontból, többféle stílusban, több, egymástól független „közlő” nevében készült filmanyagokat.
– Szeretsz hamisítani?
– Fernando Pessoa portugál költő, aki négy álnéven négyféle életművet hagyott hátra maga után, így ír:
A költő nagy színlelő,
Oly jól ért a színleléshez,
hogy csak színleg érzi ő
a kínt, amit valóban érez.
S olvasva a költeményt itt,
jól érzik az olvasók –
nem, mely benne élt, a két kínt,
de mely bennük sem lakott.
S így kering, kört körre róva,
a kis felhúzós vonat,
értelmünk mulattatója,
melyet szívnek mondanak.
(Somlyó György fordítása)
Az új földesúrba, a meghamisított Jókai-regénybe önmagukat meghamisító hőseim történetének bevezetőjeként ugyancsak beillesztettem egy hamisítványt: egy híradót az 1850-es évekből. Milyen lett volna egy „korabeli” dokumentumfilm, amely megemlékezik a Sajnálatos Negyvennyolcas Eseményekről?
– És a tiszai duzzasztógát nem ilyen kakukkfióka Az új földesúrban? Vagy épp a benne szereplő gát és árvíz miatt választottad a regényt?
– Nem azért választottam. Akkor még nem tudhattam, hogy mire a film elkészül, ennek ilyen szomorú aktualitása lesz. Ezúttal is két Jókai-motívumot kapcsoltam össze. A Bach-huszár Ankerschmidt tudományos, csak épp működésképtelen tervgazdálkodásának csődjét és az árvizet. Hátha az árvizet is ő okozta. Esetleg nem is véletlenül. A filmben nem a Tisza áradt ki, hanem egy mesterséges halastó duzzasztógátja körül a belvizek változtatják a tájat mocsárrá. Az árvíz pedig megrendelésre érkezik, hogy elterelje a figyelmet egy heppiend helyett botrányba fulladó családi eseményről.
A „vizes” befejezés erősítheti a film politikai értelmezését, de nem szeretném, ha ez elterelné a figyelmet a számomra fontosabb történelmi leckéről. Arról, hogy mindkét konszolidáció, a 48 utáni és az 56 utáni kiegyezés előkészítésének titkos története a lelkekben folyt: addig tartott, amíg mindenki szerepet, hitet, személyiséget, programot cserélt, kivetkőzött önmagából, elrohadt és elhülyült.
– Mintha mindenki eltökélten és programszerűen dolgozna filmedben a saját elmebetegségén, mániáján.
– Odaadtam a forgatókönyvet a nemrég elhunyt kiváló pszichiáternek, Goldschmidt Dénesnek, és elvittem hozzá a főszereplőt, Szarvas Józsefet, segítsen nekünk kitalálni Garanvölgyi Aladár amnéziáját. Goldschmidt azt kérdezte: miért ezt a fiút hoztad ide? A forgatókönyvedben mindenki mániás, amnéziás, bolond. Lehet, hogy igaza volt. Talán egy történelmi amnéziáról van szó. Hogyan tanul meg egy ország nem emlékezni. Az is, akit gyilkoshoz és áldozathoz egyaránt eltéphetetlen kötelék fűz. Az is, aki a börtönből, a siralomházból jön.
– És a hóhér talán 1863-ban is mosolyogva, virágcsokorral várta a szabadulót?
– „Ó, régi börtönök”, sóhajt fel Radnóti Miklós. A mai kor lágereihez és börtöneihez képest Kufstein szanatórium volt.
– Félő viszont, hogy a mai mozinézőnek Kufstein neve már mit se mond. A Magyar Századok című memoárgyűjtemény legjobb 48-as tárgyú darabjait láttam félárú könyvraktárakban.
– Ez is hozzátartozik Garanvölgyi Aladár emlékezetvesztéséhez. A pszichológusok ezt a jelenséget, azt hiszem, úgy nevezik: a gátlás irradiációja (kisugárzása). Ha egy gyermek (vagy nemzet) megpróbál az emlékezetéből kitörölni egyetlen traumás, feldolgozatlan élményt, több mint valószínű, hogy általában is feledékeny marad. Ha csak 1944-et vagy 1956-ot kell kitörölni, elfojtani, akkor a regresszió visszafelé megállíthatatlan: 1848-ra se fogunk emlékezni, arról is hazudni fogunk. Ezért bolond és amnéziás minden szereplő a filmemben. Mert hazugságokra nem lehet konszolidációt építeni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4859 |
