Schubert Gusztáv
Lassított lónézésben – Vári Attilla novellájából tudható – akkor részeltetünk, ha a ló elugrása pillanatában fejünket egy ütemre, ellenkező irányban fordítjuk el; mintha lassított filmen úszna el szemünk előtt izom, sörény, pata. Mikor is láttunk utoljára lovat? Ha láttunk, odaadóan néztük-e izgékony porcikáit, elnémultunk-e mázsás könnyedségét követve? Nem kérdés, igazulatlan perceink száma végtelen. Lassított lónézéshez ló, versenypálya, ráérő idő, gyerekkíváncsiság kell, mindebből semmi sincs már.
Olykor mégis adódhat még esély, mondjuk képektől kábán elmegyünk a Barcsayba egy Székely Bertalan-kiállításra, kötelességből szemügyre venni a koszorús festő professzorkorában készített mozgástanulmányait, ahol is szemérmes felirat csábít játszani: „A zootropokat kérnénk a dob alján finoman pörgetni.” Finoman pörgetünk hát, és láthatjuk a lovakat trappban. sebes galoppban, vágtában szaggatottan eliramlani.
Nem az „édes valóságok” ideje tér vissza persze. Nem andalodunk és nem boldogulunk. Ahhoz tudatlanság, ehhez versenytér kellene. A zootropok között lépdelve százéves parketta ropog ránk. Orrunkban főiskolai szagok: festék, olajok, doh. Ez itt mű-alkotás. Sőt még csak az se, mű-szaki ábra, hippológiai szakrajz. Észnél vagyunk. Olyan nagyon, hogy az már művészet. Méghozzá töményen huszadik századi. Ha van a tárgyaknak könnyük, van a műteremben állongó lócsontváznak is, a hippológiai falitáblák pálcikalovainak is, sírnak az ín, az izom, a mozgás, a sétatér, a céljatudó lovas után. Az elemző ész epekedik itt hidegen őrjöngve a hús-vér valóságba vissza.
Egy lekerekítetten múltszázadi, gyanútlanul realista festő, mintarajztanodai professzor tanítványai okulására a lovak léptének titkát kezdi el tanulmányozni... és elkárhozik. Kishíján felfedezi a filmet, és az önfeledt historizmusból – anélkül, hogy valaha is észrevenné – betéved a huszadik századi művészetbe.
Fantasztikus művészsors, de nem íve miatt az, festők sokasága jutott el ezidőtájt, ha nem is nálunk, az akadémizmusból a modernségbe, Székely Bertalan történetét különössé az teszi, ahogy ebben a logikus átváltozásban megakadt. Már nem tudott lelkesült historista lenni, egri amazonokat, halott királyokat festeni, új festészetbe meg nem mert kezdeni. Pedig fázisrajzaival a futuristákat előlegezi, akik szerint „egy futó lónak nem négy lába van, hanem húsz, és azok mozgása háromszögletű”. Lehetett volna tudás is, de a hippológia nem önmagáért, hanem festői szempontból érdekelte, csakhogy amit „lassított lónézés” közben felfedezett, nem fért el abban a keretben, amit ő festészetként ismert. Harmincévnyi mozgástanulmány után akár már szét is robbanthatta volna a termékeny pillanatba dermedett festészetet, mint Marcel Duchamp. A mozgó világot kívánta képbe szedni, logikus lett volna elhagynia a síkművészetet, lehetett volna belőle ősfilmes, magyar Mélies; a zootropszalagok tökéletesítésénél messzebbre sohasem kívánkozott. Mindent maga mögött hagyott, de sehova el nem érkezett.
Vagyis hát ebbe a félúton elveszettségbe érkezett. Stílusosan szólva: a kentaurlétbe. Nem tudós megfigyelései maradandóak, hanem ez az öntudatlan „testművészeti” alakítás. Patadobbanástól patadobbanásig nyomon követni a lovat, kockáról-kockára látni, ízekre szedni, megnézni mi van az izomgépezetben... és aztán újra összerakni, hadd szaladjon. Lóvá lenni, majd visszaváltozni lovassá: a legnagyobb kaland, a legvakmerőbb mutatvány. A kentaur az, akinek nem sikerül. Akiben megszakad, a pillanatfelvétel öröklétébe dermed ez a ránkmért – szép és veszedelmes – ingamozgás.
Ne fölényeskedjünk. Bennünk már meg sem indul. Százévnyi mozgóképözön után még annyira sem, mint annak előtte. Soha olyan éles nem volt az emberi szem, mint amikor a kinematográfus még kamera híján, maga kényszerült felvevőgép lenni. Újra ki kellene állni a ló elé puszta szemmel, kamera nélkül. Újra ki kellene tapogatni a filmet. Újra befűzni magunkat a zootropba, lemenni kentaurba. Addig – mégiscsak megszégyenítő anakronizmus – továbbra is Székely Bertalan a legnagyobb magyar filmes.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 25-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=485 |
