Csillag Márton
Az új európai animáció Priittől Prattig számos arcát mutatta meg az Uránia Filmszínház vetítőtermeiben.
Hugo Pratt olasz származású képregény-guru 1971-72-ben rajzolt, A kelták című munkájának néhány képkockáján Morgan Le Fay és Merlin egy titokzatos alakról beszélget. Az előbbi egy közelükben alvó matrózra hívja fel a varázsló figyelmét. „Igen, ez az alak nyitott szemmel álmodik – jegyzi meg Merlin –, márpedig azok, akik nyitott szemmel járják az álmok birodalmát, a legveszélyesebbek, mert nem tudhatják, mikor szakad vége a képzelt kalandnak.” Az alvó tengerész Corto Maltese, a fél világot bejárt Pratt (1927-1995) egész glóbuszt beutazott kalandor hőse, akinek az AniFest2 nézőihez hasonlóan megadatott, hogy – szerencsés pillanataiban – képzelet és valóság, tér és idő, élet és halál között lebegjen. Valóban veszélyes ember az, aki élvezi a szellem szabad mozgását, a gondolatok és formák asszociációs táncát, a kalandor, aki nyitott szemmel álmodik? Ha igen, akkor december első hétvégéjén három és fél ezer közveszélyes álmodozó gyűlt össze a Rákóczi út patinás mozijában, hogy nyitott szemmel adja át magát az új európai animáció képzelgéseinek.
Fától az erdőt
Az elismert műhelyeket (Aardman Animations) és alkotókat (Priit Pärn észt rajzfilmisten), illetve nagyjátékfilmeket bemutató információs blokkok mellett a fesztiválprogram gerincét az európai művészeti főiskolák animációs tanszékei által nevezett – és a fesztiválstáb által beválogatott – versenymunkák alkották. A három blokkba sorolt 33 kisfilm nem csupán téma és kidolgozás, de színvonal szempontjából is rendkívül változatosnak mutatkozott. Poénra kihegyezett 3D-animációk (Trouble In Paradise, Írország), világmagyarázó pont, pont, vesszőcske történetek (Jeugdpuistjes, Hollandia), vegyes technikával készített ütközetfilmek (Kontakt, Csehország) és lírai hangulatdarabok (Midi et quelques…, Franciaország) váltották egymást a nem tökéletes, ám az átlagosnál jóval tisztább képű videóprojektor fénykörében. A szervezők hangsúlyozottan nem tartalmi szempontok alapján sorolták szekciókba a versenyfilmeket, de nem is alkalmazott technika szerint, ezért aztán a zökkenőmentes befogadás nagy tűrőképességű kalandorokat, tágra nyílt szemmel álmodó nézőket kívánt. Az egyik pillanatban tökéletes mozgású és renderelésű (a CGI-kockák végső vakolása) békazenekar játssza el egy halott animátor utolsó nótáját (Overtime, Franciaország), de a következő percben már egy jegesmedve okítja a nézőt az osztott képmezős lékvadászat rejtelmeire (Cold Pursuit, Írország). Kézzel vagy számítógéppel animált kis történeteket látunk, de sem a film hossza, sem pedig a választott technika nehézsége nem arányítható a befogadói élmény vagy a befektetett munka nagyságával. Hiába kirándul a tökéletes mozgású komputeranimált csiga a ritmikusan előbukkanó, szemkápráztató háromdimenziós geometriai formák között (Loop, Franciaország), a kézzel rajzolt hóember élet-halál kalandja (Snowbody, Németország) jóval nagyobb izgalmat vált ki a közönség soraiból. A neves angol és német filmiskolák (National Film and Television School, Filmakademie Baden-Württemberg), és francia animációs stúdiók (Les Armateurs, Supinfocom) munkái rendszerint a végletekig kiaknázzák az alkalmazott animációs eljárás technikai tárházát, míg a kevésbé bőséges anyagi forrásokkal dolgozó kelet-európai iskolák filmjeiben sokkal könnyebben kitűnik egy-egy különleges ötlet, jól felépített kisvilág vagy mindent elsöprő poén híján ugyanis az „olcsó” látvány nem képes ellensúlyozni az elbeszélés gyengeségeit.
Színes, de keserű
Liszka Tamás, a fesztivál művészeti vezetője a beérkezett pályamunkák gyors értékelésekor – reklámfogásnak is beillő kiemeléssel – elsősorban a rajzolt Tarzan-figurák és animált csigák dominanciájára mutatott rá, majd átfogóbb elemzésbe bocsátkozott. Véleménye szerint a fiatal francia animátorok legtöbbször vizuális gegekre építik munkájukat, német pályatársaik elsősorban a technikai kunsztok terén jeleskednek, a kontinens végpontjait képviselő angol és ír, illetve kelet-európai alkotók pedig a látvány elé helyezik munkájuk filmszerűséget. A fesztivál fődíját elnyert hétperces angol animáció, a Lloyd in the Corner (2004, Nicholas Losse) iskolapéldája ennek a felfogásnak: a Priit Pärn észt és Gauder Áron magyar animációs rendező, illetve Varga Balázs filmesztéta alkotta zsűri értékelése szerint „a film finom iróniával és látszólag egyszerű, de rafinált és játékos stílusban képes megmutatni a hétköznapi cselekedetek mélyebb összefüggéseit”. Történetünk hőse az angolszász filmvilágban oly kedvelt irodai kisember (Legénylakás, Harcosok klubja, Christie Malry kettős könyvelése), akinek mindennapos rutinmozgását – a magyar közönség körében Bodó Viktor Negyedóra című rövidfilmjéből ismert – gravitációs erővonalak írják le. A hagyományos eljárással készített, kézzel rajzolt kisfilm játékos-sztoikus világfestésével szerencsés egyensúlyt talál technika és tartalom között, az ősi receptnek megfelelően színes cukormázba csomagolva tolja le a keserű pirulát a közönség torkán. A fesztivál nézői szintén a kompromisszumos megoldásokért lelkesedtek, a közönségdíjat a cseh Martin Duda Kontakt (2004) című vegyes technikájú hétpercese nyerte. Az AniFest2 kerekasztal-beszélgetéseinek népszerű témájával, a hagyományos és számítógépes animáció versengésével foglalkozó történet macska-egér játékként mutatja be egy kézzel rajzolt és egy komputeranimált figura küzdelmét.
Utazók térben és időben
A bevezetőben bemutatott álmodozó, Corto Maltese népszerű egzotikus-történelmi kalandját animációs nagyjátékfilmbe foglaló Pascal Morelli rendező – díjnyertes kisfilmes pályatársaihoz hasonlóan – szintén a „láthatatlan” képi bravúr eszközéhez nyúlt. A Sanghaj és az Urál-hegység között játszódó történet alapja Hugo Pratt Corto Maltese Szibériában (1974-75) című képregénye, melyben a máltai kalandor és régi barátja, a kiismerhetetlen Raszputyin egy arannyal rakott páncélvonatot akar eltüntetni Kolcsak admirális orra elől. A hagyományos játékfilmes plánozással, vágással és dramaturgiával dolgozó Corto Maltese (2002) a fesztiválon bemutatott többi egész estés film mellett akadémikusnak, régi vonalasnak tetszhetett, a lánglelkű hős jellemének finom rajzolata azonban nem csak a képregény-sorozat rajongói számára tette izgalmassá és élvezhetővé Morelli filmjét. Szintén a régi iskolát képviselte a Folimages-alapító Jacques-Rémy Girard hagyományos technikával készült tanmeséje, az Özönvíz (2003). A negyvennapos esőzés után úszó erőddé váló tanyasi csűrben játszódó történet kényszeres politikai korrektségével a felnőtt nézőket elriasztja, a gyermekeket összezavarja. Hogyan lehet megmagyarázni egy óvodásnak, hogy a húsevő állatoknak krumplit kell enniük? Sablonos történettel, gyermeteg animációval és egy negyedlábú teknős túlzott szerepeltetésével. Kinek nem páncélja, ne vegye magára. A szerb származású francia képzőművész, Enki Bilal első, játékfilmes önadaptációjában saját páncéljával ékeskedik: Nikopol Trilógia néven ismert képes regényfolyamának hőseit 2095-be, egy képzelt orvosi diktatúra világába helyezte át. Az eredeti trilógia párizsi, londoni és berlini helyszíneit a Metropolis, Az ötödik elem és a Brazil ihlette anti-utópikus Manhattan helyettesíti, a nyolcvanas évek képzelt-szatirikus hétköznapi fasizmusát felváltja az egyiptomi istenségekkel fűszerezett, huszonegyedik század végi biofasizmus. Bilal filmje, a Halhatatlanok (Immortel (Ad Vitam), 2004) nem csupán az idézetek túltengése és a figurák sablonossága miatt tűnik utánzatnak, de a technikai kivitelezés következetlenségei és a bárgyú dialógusok a hatalmas befektetett munka és erőfeszítés ellenére középszerbe taszítják az egész alkotást. A teljes mértékben komputeranimált háttér előtt játszó Linda Hardy és Thomas Kretschmann figurája a város felett trónoló Hórusz isten földi utánpótlását próbálja izzadva-szenvedve megoldani, de az új Willis–Jovovich-páros még Bessonnál is jobban töri az angolt. Animált karakterek és élőszereplők váltják egymást a vásznon, minden különösebb magyarázat nélkül, nem csoda, hogy 2095 New Yorkjában intézményesült káosz uralkodik. Szintén kaotikus világba vezeti a nézőt a zsűritag Gauder Áron rendezése, a Nyócker (2004), melynek díszbemutatója az AniFest2 nyitóelőadásaként szolgált. Az utóbbi hónapokban több szó esett a 3D-animációval és papírkivágásos eljárással életre keltett kisvilágról, mint magáról a címadó kerületről, mégsem mehetünk el szó nélkül az alkotók érdemei mellett: Rajok vagytok, gádzsók!
Szabad animáció
A versenyblokkba került filmiskolai diplomamunkák megmutatták, hová tart az európai animáció, a meghívott Aardman Animations stúdió és Priit Pärn zsűrielnök levetített munkái pedig arról nyújtottak hízelgő képet, hogy jelenleg hol tartanak a kontinensen alkotó animátorok. Az Aardman gyurmafilmjei a Pixar ötletműhelyéhez hasonló kreatív munkáról árulkodnak, a 3D-animációhoz hasonlóan klasszikus filmes eszközökkel (plánozás, világítás, látványtervek) dolgozó műfaj úttörői irigylésre méltó könnyedséggel alkotnak hús-vér karaktereket és mondatnak el velük szinte bármilyen történetet. A botanikusból lett animációs rendező Pärn más iskolát képvisel. A szovjet cenzúra alatt működő észt animáció legismertebb alakja a szür-szocreál szférában alkot: hősei az egyik pillanatban Aki Kaurismäki monokróm figuráinak „lendületével” élik a szürke mindennapokat, egy szempillantással később azonban szabad asszociációs lánc kezdődik, tér és idő kicsúszik lábuk alól, elsüllyednek a levesben. Itt kezdődik a szabad animáció, és remélhetőleg 2005 őszén itt folytatódik a Szimpla Film által szervezett AniFest 3, mely a tervek szerint az elkövetkező években tekintélyes animációs fesztivállá növi majd ki magát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4847 |
