Bán Zoltán András
A média köznapi ténnyé tette azt, ami addig kivételes élmény volt: mások szenvedésének látványát.
Az 1933-ban New Yorkban született és 2004 december 28-án ugyanott elhunyt írónő csodagyerekként indult; már kislány korában levelezett Thomas Mann-nal és aztán meg is látogatta a Kaliforniában száműzetésben élő írót; komolyabb tanulmányait a chicagói egyetemen Leo Straussnál kezdte, és hamarosan a világ legjobb iskoláiban tanult és tanított, és noha 1963-ban regényíróként indult, meghökkentően eredeti témákat taglaló esszéivel lett világhírű. Sontag megmaradt csodafelnőttnek, vagyis olyasvalakinek, aki soha nem csillapuló érdeklődéssel veti rá magát minden szellemi kihívásra, és aki maga is folyvást szellemi háborúkat szít, megtartva ezzel a csodakamasz olykor elbűvölő, olykor roppantul idegesítő tulajdonságait. Noha velejéig amerikai volt, élete egy részét – szellemi kalandvágyból természetesen – a világ más kulturális gócpontjain töltötte, az ötvenes-hatvanas évek Párizsában mindenekelőtt, és aztán persze Berlinben, mely a Fal leomlása óta egyre szebb eséllyel pályázott (és pályázik ma is) arra, hogy átvegye Európa fővárosának szerepét. Különös véletlen: Sontag itt élte meg élete egyik legnagyobb eseményét is, 2001. szeptember 11-én a német fővárosban látta a Világkereskedelmi Központ lerombolását. Pontosabban nem látta, ugyanis esze ágában sem volt megnézni. Szavahihető szemtanúk szerint tekintetét makacsul elfordította a képernyőről, és odafordulva magyar barátjához, megkérdezte: vannak-e mostanában érdekes színházi előadások Berlinben? Kamaszos szerepjátszás volt, ami persze nem akadályozta meg abban, hogy pár nap múlva a New Yorkerben közzétegye híres-hírhedt cikkét, melyben Amerikát a földig pocskondiázza, és vakmerően bátraknak nevezi a felhőkarcolókba belelavírozó arabokat. Mindez persze nem volt teljesen meglepő; Sontag az első pillanattól fogva ellenezte az Egyesült Államok Irak-politikáját, és most igazolva látta nézeteit: lám, ide vezetett az imperialista, jobboldali államrezon. Utolsó könyve részben ebbe a témába vág.
Műfaját szinte lehetetlen meghatározni. Már tárgyát is voltaképpen, noha az eredeti cím (a Komáromy Rudolf által egyébként kultúráltan, bár olykor nehézkesen fordított magyar kiadás lemondott erről) egyértelműen fogalmaz: Regarding the Pain of Others, azaz „A mások szenvedésének megfigyelése/szemlélete”. Ám ezzel máris a kérdések tengerében fulladozunk. Mert kik ezek a mások és kik vagyunk mi? Vagy: miféle Én figyeli e kínokat és milyen közvetítéseken át? Miféle szenvedésekről van szó? Azonosakról minden időszakban? Vagy változóakról, vagyis a szenvedéseknek is megvan-e a maga történelme? Vagy netán egyetemes a látvány? Vagy mégis van ikonográfiája, mely koronként változó? És: vajon nem változik-e a kép jelentése a szemlélő szemléletétől függően? Egy izraeliek által lebombázott menekülttábor vajon mást jelent-e a szenvedés tekintetében egy izraelinek és mást egy arabnak? A háború okozta gyötrelmek egybevethetők-e a szerencsétlenségek, betegségek, járványok, természeti csapások által keltett kínokkal? (A cunami idején meglehetősen aktuális kérdés ez.) Vajon nem kulturális hagyomány-e a szenvedések mértana, vagy grammatikája? Ha a szenvedések szemléletéről beszélünk, meddig beszélünk a szenvedésekről és meddig a közegről (vagyis a művészetről illetve a médiáról), mely közvetíti őket? Hol vannak tehát a morál és az esztétika határai, és ez esetben kijelölhetők-e egyáltalán? Hogyan vethetők össze eltérő művészi közegben keletkezett szenvedés-képek, vagyis mennyiben alkotnak kontinuumot Francisco Goya 1820-as években készült grafikái a 2001. szeptember 11-én New Yorkban készült amatőrfotókkal? És mennyiben eltérőek a más földrajzi közegben keletkezett tortúrák ábrázolásai, vajon azonos szenvedéstörténet-e egy arab/kínai/perzsa és egy angol/német/szerb? Mit jelent az időben kibontakozó elbeszélésben (legyen bár film, vagy epika, netán vers) bemutatott szenvedés, szemben a merev, és egyetlen pillanatot ábrázoló fényképpel, és a különbségek vajon kardinálisak-e? Mit jelent a cenzúra a tortúrák bemutatása téren, és meddig igazolható (mondjuk, a hozzátartozók érzéseire való hivatkozással)? És mikor válik a politikai manipuláció eszközévé? Etikai, politikai avagy esztétikai jellegű a szenvedések szemléletének szemlélete? És nem lehetséges-e, hogy mindezek (hozzávéve még az ismeretelméleti szempontot is) keveréke? Ha igen, nem szükségszerű-e, hogy elegyes, műfajtalan és tárgyatlan könyv szülessék e kérdések átgondolásából?
Annyi bizonyos, (vagy legalábbis annak tűnik), hogy Sontag kötete legkivált politikai-morális indíttatású – talán nem alaptalan az állítás, hogy a kettő nála sosem válaszható el. Megírásának végső motívumát bizonyára a Világkereskedelmi Központ elleni támadás alkothatta. De nem egyedül ez. Ott volt még Sontag életének egyik kulcsfontosságú eseményei, vietnami látogatása, boszniai háború, melyben a maga módján az írónő is részt vett, 1993 és 1996 több hónapot töltött az ostromlott Szarajevóban, és előadatta Becket Godot-ra várva című darabját. Élete során az író (annak nevezem következetesen, hiszen csak a föld ostobább részein osztják fel az Írás Művelőit kritikusokra és szépírókra – vajon Friedrich Schlegel, Nietzsche vagy Kierkegaard, Walter Benjamin, Roland Barthes, vagyis Sontag háziszentjei nem írók voltak-e mindenekelőtt?!) megtapasztalta, hogy a szenvedés és az ezzel kapcsolatos „művészet” (vagyis a gyötrelmek ábrázolása-bemutatása) végtelen, a kínok forrása kiapadhatatlan. És baloldaliként (bár esetében nehéz politikai fogalmakban gondolkodni, noha a baloldalisága itt inkább morális gyökerű: együttérzés a szenvedőkkel; a „szemedben éles fény legyen a részvét” pátosza ez, mely egybekapcsolta a politikailag teljesen más helyen álló József Attilát Kosztolányival, hiszen a tudjuk, hogy egyik legnagyobb versében a „részvét – nézz szét” rímpárt a kommunista a polgári konzervatívtól kölcsönözte) kötelességének érezte, hogy együtt érezzen a szenvedések elviselőivel, olykor politikai álláspontjuktól függetlenül. Ráadásul politikai nézeteiben az író korántsem volt következetes, az egyik bombázást (Belgrádét a NATO által) támogatta, a másikat (az USA több támadását Irak ellen) nem. De miért is kellene konzekvensnek lennie egy írónak? Itt persze fontos kiemelni, Susan Sontag hazafiságát. Patriotizmusa abból az igazibb, gondolkodóbb és persze a kispolgároknak kényelmetlenebb fajtából származott, mely – Petőfi, Ady, Petri módján – hajlamos olykor szembefordulni hazájával, éppen hazája érdekében. Könyvének ez a vonulata a legegyszerűbben megfejthető. Szenvedélyes, noha fölötte visszafogott szavakkal szólítja meg Amerikát. „A legutóbbi évtizedekben az Egyesült Államokban nemzeti programmá vált a hajdani rabszolgatartó rendszer szörnyűségének ma már kevesek által kétségbe vont, határozott elismerése, amelyhez sok európai származású amerikai valamiféle kötelességének érzi, hogy csatlakozzon. Ez a folyamatos program komoly vívmány, a polgári tisztesség zsinórmértéke. Annak elismerése viszont, hogy az amerikaiak háborúban aránytalan tűzerőt alkalmaztak (ezzel megsértették a hadviselés egyik sarkalatos törvényét), egyáltalán nem nemzeti program. Az amerikai háborúk történetének szentelt olyan múzeumot, amelyben helyet kapna a Fülöp-szigeteki gerillák ellen 1899-től 1902-ig vívott (Mark Twain által szakértően bírált) véres harc, és amely az igazsághoz híven vonultatná föl az 1945-ben japán városokra dobott atombombák mellett, illetve ellen szóló érveket, valamint az e fegyverek hatásait bemutató fényképes bizonyítékokat, igencsak hazafiatlan vállakozásnak tekintenék – ma még inkább, mint valaha.” Jól látni, Sontag itt egy Berlinben megtanult fogalommal operál: a Vergangenheitsbewältigung, vagyis a múlt számbavétele és leküzdése nem ártana az amerikaiaknak sem. Ám erre a WTC elleni támadás után alig nyílik esély, szól a végső summa. És egyébként is: a győzteseknek mindig igazuk van.
Könyve persze jóval több, mint politikai röpirat. Sontag könyve a „mi” vizsgálatának kötete. Kik azok a „mi”, kik vagyunk mi, akik a fényképeket, filmeket, grafikákat, a tortúra rettentői ábrázolásait szemléljük, tanulmányozzuk? „Kik azok a »mi«, akiket az efféle sokkoló képek megcéloznak?” Ezzel a kérdéssel indít, ezzel zár a könyv. Tényleg kik azok? A szenvedő fél hívei vagy ellenfelei, a rokonok, az együttérző semlegesek netán? Az esztéták, a moralisták, a politikusok? Vagy az egész emberiség? Nehéz kérdések, és Sontag szerint: „Semmiféle »mi«-t nem vehetünk magától értetődőnek, ha mások fájdalmának szemlélése vetődik fel.” Esszéjét – mintegy a kolléga szemléletébe beleköltözve – Virginia Woolffal kezdi, aki a hozzá intézett kérdésre 1938 júniusában Three Guineas című majdnem könyvnyi terjedelmű eszével válaszolt. A kérdés így szólt: „Az ön véleménye szerint miként előzhetnénk meg a háborút?” És éppen ez a többes számú első személyű megfogalmazás, ez a naiv-pacifista „mi” fűti fel Sontag intellektuális képzeletét. Minden mélysége és finomsága ellenére, Woolf válaszát végül is szűkösnek, kissé feministáknak tartja: „Woolf nem akarja, hogy beszélgetőtársa magától értetődőnek vegye, kik ezek a »mi«. A feminista álláspontja kifejtésének szentelt oldalak után mégis belesüpped ebben a »mi«-be.” A szemlélő álláspontja, mondhatni nézőpontja, perdöntő. Mert korántsem azonos „mi”-k nézik a WTC lerombolását. A leomló tornyok nyilván mást jelentenek egy amerikainak/európainak és mást egy a terroristákkal szimpatizáló embernek, aki nem is kell, hogy feltétlenül arab származású legyen. Ahol az egyik gyávákat lát, ott a másik bátrakat vizionál könnyes tekintettel. Látható: Sontag fent idézett botrány-cikke (mely meghozta neki a „hazaáruló” címet) egy nagyon is megalapozott gondolatmenet végén állt. A kötet e kérdéskört járja körül, látszólag csapongóan, iránytalanul, egy értelmiségi mindenevő mohóságával. Ám a legvégén mégis visszatalál a kérdéshez. És – erősen úgy fest – valamiféle válaszra is képes. Jeff Wall, amerikai képzőművész 1992-ben készült, hatalmas fotójának elemzését summázva – a képen halott, kiloccsant agyvelejű, kibuggyant belű, ám mégis kedélyesen beszélgető szovjet katonák láthatók Afganisztánban – mintha eljutna az intellektuálisan megnyugtató felelethez: „Ezeket a halottakat egyáltalán nem érdeklik az élők: azok, akik kioltották az életüket, a szemtanúk – és mi. Minek is keresnék tekintetükkel? Mit mondhatnának nekünk? »Mi«– ez a »mi«, mindazokat jelenti, akik sosem tapasztaltak semmi olyasmit, amin ők mentek keresztül – úgysem értjük. Nem fogjuk föl. Tényleg nem tudjuk elképzelni, milyen volt. Nem tudjuk elképzelni, milyen borzalmas, milyen rémisztő a háború, és mennyire megszokottá válik. Nem értjük meg, nem tudjuk elképzelni.” Sontag szerint tehát az egész kötetben keresett „mi” azok, akik számára a szenvedés, legyen bár tengernyi az ábrázolása, elképzelhetetlen és ekként végeredményben értelmezhetetlen is. Mivel „mi” nem ők vagyunk, mivel „mi” mások szenvedését bámuljuk, nem a magunkét. A szenvedések tapasztalata megoszthatatlan.
Ám hátra volt még az „ész csele”, hogy egy Sontag által nem kedvelt szerzőt, Hegelt idézzem. Alig egy évvel e végsőnek tűnő válasz megfogalmazása után, 2004 május 24-én szinte üresen jelent meg a New York Times Magazine első oldala. A korábban ugyanitt közölt felkavaró fényképek helyett, melyek az amerikai hadsereg Irakban elkövetett kínzásait ábrázolták e sor volt olvasható: „A képek mi vagyunk”. Susan Sontagtól származott a mondat, mint a lapban közölt esszé is. Az amerikai tortúrákat ábrázoló fényképeken – nem sokkal élete vége előtt – az író talán megtalálta a választ kínzó kérdésére. Igen, a képek mi magunk vagyunk, immár idézőjelek nélkül, mi, akik szenvedünk és szenvedéseket okozunk, mi csináljuk a fényképeket és e képeken a magunk tetteit szemlélhetjük szakadatlanul. Hajlok rá, hogy e rövid mondatot Susan Sontag esztétikai-morális végrendeletének tekintsem.
Európa Könyvkiadó, 2004.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4845 |
