Bori Erzsébet
Az igazságtalanság és elnyomás nem nyugszik, a filmes egyet tehet, dokumentál.
Mire jó egy emberi jogi filmszemle? Például arra, hogy szembesüljünk azzal, mennyire szerencsések vagyunk, megbecsült nemzet a népek nagy családjában, igen szép kilátásokkal. Nem mintha nem volna seb és szégyenfolt, amit megmutathatunk a nagyvilágnak – miközben azt is sejthettük, hogy másoktól sem a földgolyó napos oldaláról kapunk majd jelentéseket, mégse hittem, hogy elég kinézni a fejünkből, és megdől az önkép, amelyet drámai hősünk kiált ki a legszebben: nincs a teremtésben vesztes, csak én! Velünk mindig elbántak, kibabráltak, igazunkat nem ismerték el, sérelmeinket csak újabb sérelmekkel tetézték, s jóvátétel, kárpótlás híján már annak sem tudunk örülni, ha a történelem védett, szélárnyékos helyén találjuk magunkat, nagyon rég vagy sohasem látott lehetőségekkel a lábunk előtt.
De az sincs tanulság nélkül, amikor ismerősnek vélt dolgokat, helyeket láthatunk egyszerre más nézőpontból vagy megközelítéssel. Teszem azt, Európa közepét, amiről ugyan ki tudhatna többet nálunk? A lengyel Stanislaw Mucha néhány évvel ezelőtt egy Suholowa nevű helyen filmezett, ahol emlékművet avattak abból az alkalomból, hogy ott van Európa közepe. Tudjuk, hogy a lengyelek közt sok az euroszkeptikus – bár az egyik megszólaló olyan horderejű eseménynek nevezte a csatlakozást, amihez csak a kereszténység felvétele volt fogható –, rendezőnkben is kétség támadt Európa középpontját illetően, és utánajárt a dolognak. Húzott egy jó kétezer kilométer sugarú kört, és megnézte, hogy a teljesség igénye nélkül, mintegy kapásból hány helység állítja még magáról ugyanezt. Még három – csupán Lengyelországban. Herr Schmitt a németországi Gölbében minden más jogigényt visszaver, amikor bemutatja tiszteletet parancsoló kertitörpe-kollekcióját, és rábök az egyikre, aki az EU csillagos zászlaját tartja a kezében: ahol ő áll, pontosan ott van Európa közepe. Az alsó-szászországi rendőrségen sajnos szabadságon van az a kollega, aki tudományos alapon határozta meg (egészen másutt) a kitüntetett pontot. Az osztrák Braunauban történelmi szaktekintélyre hivatkoznak: maga Napóleon – akinek ezért lehetett némi rálátása a dologra – jelölte ki náluk Európa közepét, amikor háztűznézőben járt Mária Lujzánál. Braunaunak más nevezetessége is van: ott született Hitler, amire csak egy antifasiszta emlékmű utal szemérmesen. Japán turisták fényképezkednek előtte, és jó látni, hogy úgy vihognak, mintha csiklandoznák őket (európai polgár ezt nem tudná vagy nem merné megtenni). A szlovákiai Eu-közép nem a tudományra vagy a történelemre, hanem a legmagasabb instanciára hivatkozik: legenda szól arról, hogy akárhány templomot akartak építeni, az mind leomlott, amíg meg nem találták az igazi helyet, ahol ma a krahutei öregkápolna áll. Besztercebánya csak egy ugrás, hinnénk, hogy most mi jövünk, de a tót atyafiaktól egy meglepő helyre, Litvániába vesszük az irányt, ahol egy hatalmas ülő Lenin szomszédságában áll az Európa közepét jelző emlékkő. A litvánok viszont nem Európába vágynak, hanem vissza a Szovjetunióba, mert hiába van most tele a bolt mindennel, amiről nem is álmodtak, ha üres a bukszájuk. De nincs megállás: az ukrajnai Rahó, ami Németországból vagy akár tőlünk nézve inkább „finis Europae”, szintén magát tartja a világ közepének. Igaz is, hol van Európa vége? Ha ezt tudnánk, mindjárt tisztábban látnánk a közepét. Ám végpontból is több van az elégnél, csak annyi biztos, hogy melyik a legszebb: valahol az Uralban, a senkiföldjén áll egy cirillbetűs útjelző kő két nyíllal: az egyik Európát, a másik Ázsiát mutatja. Ukrajnában nagy becsben tartják Európa közepét: a bizarr útszéli látványosság a kerekeken guruló, kitömött állatokkal csak ahhoz fogható, amit Werner Herzognál láttunk a Stroszekben. Rémült gyerekek bőgnek a szarvas hátán, de nincs apelláta, meg kell örökíteni, hogy itt járt a család. A közeli erdőben televíziótemető: ezerszám hordják ide a készülékeket; végeláthatatlan sorokban, magasra feltornyozva jelzik Európa közepét. Mucha forgatócsoportja dolgavégezetlenül, bár élményekben gazdagon indul visszafelé. És Litvániában, a frivolan keresztbetett lábú Leninnél váratlanul ölükbe hullik a megoldás svájci biciklis turisták GPS-mobiljának képében. Az elfogulatlan műholdak végre megmondják, hol van Európa közepe: nem messze onnan, a bozótban.
Hát persze, mondanák erre az osztrákok, maholnap jön majd Albánia, és magának követeli. Az ukránok a románokkal vívnak érte, de ehhez nekünk is volna egy-két polgári szavunk: Hülye románok! – szólal meg egy rahói ukrán háznál a magyar nagymama, aki szlovákul, csehül, ukránul beszél, de a lengyellel is elboldogul, mégsem kérdés, hogy magyar ember, hiszen magyarul imádkozik. Megsértődhetnénk, hogy minket kihagytak, de tudtommal a magyar települések nem rivalizálnak egymással (hát még Ukrajnával!) a címért, minek is, a mi kétségbevonhatatlan jogigényünk az egész országra szól: Európa közepe mi vagyunk, dixi.
Mucháéhoz igen hasonló utat járt be valamivel délebbre a bolgár Adela Pejeva egy dal nyomában. Isztambulban hallotta a gyerekkorából ismerős dallamot, csakhogy az asztaltársaság török, görög, albán, bosnyák, szerb és macedón tagja is magáénak vallotta. Szívesen megnéztem volna a fenti összetételű asztaltársaságot, de ne legyünk telhetetlenek, épp elég izgalmas végigkövetni a rendezőt a Balkánon, amíg végére nem jár a dolognak. Leszbosz kies szigetén indul a kutakodás, ahol mindjárt három változatban is (népies, esztrád és katonai induló) halljuk az éneket, természetesen őseredeti görög darabként, amelyhez a törököknek semmi közük nem lehet. Az albán előadók ezzel szemben képtelen ötletnek tartják, hogy ez az albán lélekben lelkedzett dal a tradíciókkal nem rendelkező szerbek tulajdona lehetne. A holtából tápászkodó, megtizedelt, háborús sebekkel éktelenkedő Szarajevóban szerelmi vallomásként szólal meg („Allah szent nevére, nézz rám, te szép anatóliai leány”), ám a muzulmán ifjúság pávakörében harcos iszlám énekként köszön vissza egészen más szöveggel. Rosszallja is ezt a skopjei dervisek vezetője, dzsihádot, térítő erőszakot emleget. Arra a kérdésre, hogy szükségszerű volt-e a háború, a szelíd dervis határozott igennel felel, hiszen a háború Allah büntetése: a Tito-éra megrontotta a népeket, a sok vegyes házasság miatt már azt se lehetett tudni, ki muzulmán, ki ortodox, ki katolikus. Szerbiában a cigányok vallják magukénak a dalt egy nem túl régi legenda meg egy, még a második világháború előtt megfilmesített népszínmű nyomán. A pópa erre csak legyint: a cigányok saját hagyomány híján mindent másoktól vesznek el, és még vannak, akik adják alájuk a lovat, a Bregović meg a Kusturica például „ciganizációba” menekülnek a balkáni téboly, testvérharc és saját identitási válságuk elől. S máris egy cigányzenére mulató szerb társaságban találjuk magunkat, emelkedett a hangulat, de amikor Adela lejátssza nekik a „bosnyák dalt”, azonnal megfagy a levegő. A férfiak úgy érzik, szándékosan vérig sértették őket, vagy még rosszabb történt: politikai provokációval állnak szemben.
És tökéletesen igazuk van. Pejeva nagyszerű témát talált, ám mindenáron a lőporos hordó közkedvelt toposzát próbálja illusztrálni vele, tendenciózusan kérdez, választ riportalanyt és nem riad vissza a manipulációtól sem. Nem árul zsákbamacskát: nemcsak rendezője, hanem riportere, narrátora, főszereplője is saját filmjének, bevisz az utcájába, az ő szemével látunk, az ő fülével hallunk. Az albánoknak és a bosnyákoknak szerbként játssza le a valószínűleg török műdalt, mert ha töröknek mondaná, arra nem ugranának – ellentétben a bolgárokkal meg a görögökkel. Előszeretettel interjúvol idős nótaénekeseket, akik könnyes szemmel révednek vissza a régi dicsőségbe, kapatos személyeket és vallási vezetőket, akik a rájuk jellemző toleranciával beszélnek a más hitet valló nációkról. A rendező rossz tapasztalatokkal megrakodva tér haza Bulgáriába, ahol egy nemzeti ünnepen bemutatja honfitársainak a „török dalt”, majd rögzíti, hogyan fajul tűzvésszé az ünnepséget záró tűzijáték. A tovaterjedő lángok és a kétségbeesett oltás képei alatt pedig elmondja, mekkorát csalódott: álmában se hitte volna, hogy egy kis dalból is képesek kipattanni a gyűlölet szikrái. A Kié ez a dal? valóban tanulságos film: a Balkán, akár a világ többi része, tele van etnikai, vallási feszültségekkel, és lám, mindig kerülnek olyanok, akik – természetesen merő jószándékból és ártatlanul – szeretnek játszani a tűzzel.
Homlokegyenest ellenkező szerepet osztott magára a szerb Zelimir Zilnik: a Kenedi visszamegyben éppen a láthatatlanság a markáns rendezői kézjegy. Zilnik, aki a fekete filmnek nevezett jugoszláv újhullám legfiatalabb alkotójaként kezdte a pályát, igazi patrióta, csakhogy ő egészen másmilyen hazát képzel el magának, mint azok, akik összeugrasztották a népeket és nemzeti érdekekkel takarózva véres polgárháborút robbantottak ki. Játékfilmesként drámai helyzetekben ragadja meg a témát – a koszovói menekült romák visszazsuppolását Németországból Szerbiába, ami Miloąevic bukása után immár demokratikus és biztonságos országnak találtatott. A film hőse, riportere és tolmácsa Kenedi, szintén hazatoloncolt koszovói roma, aki most egyetlen vagyontárgyából, egy Ladából él, abban lakik és azzal szállít mindent és mindenkit mindenhova. Rendszeresen kijár a belgrádi reptérre, és elfuvarozza a toloncgépekkel érkezetteket. A romák így szigorúan egymás között vannak, és egy sorstársnak mondják el a történetüket, a panaszaikat. A film tekintélyes része az autóban játszódik, útközben. A romák kétségbe vannak esve, hiszen sokuknak sikerült egzisztenciát teremteni Németországban, és most munkahelyet, lakást, ingóságokat hátrahagyva érkeznek a biztos nyomorba és munkanélküliségbe. A szülőknek dráma, a gyerekeknek tragédia. Pici korukban mentek el, vagy már Németországban születtek, ott szocializálódtak, ott jártak iskolába, nem beszélnek szerbül, nem ismerik a cirillbetűket.
Kenedi szülei még Németországban vannak, a család másik ága Kosovska Mitrovicában. Menekülttáborban laknak a békefenntartók felügyelte, kettéosztott városban, és néha felmennek a dombra, ahonnét a régi lakóhelyükre látni. Főleg azok zarándokolnak ide, akiknek még megvan a régi házuk, amiben most albánok laknak, akiknek szintén volt valahol egy házuk. A koszovói romák harmadik csoportja most Belgrád külvárosában sátortáborozik, és a szemétből él. De ez már Boris Mitic filmje, a Drága Diana. A cím egy slágerre utal, meg a Citroen már nem gyártott modelljére, a népszerű „kacsára”. Ezeket a régi autókat alakítják át hulladékszállításra alkalmas haszonjárművé a cigányok. A Drága Diana merészen és jókedvűen szembemegy az uralkodó romaábrázolással; hősei elégedettek a sorsukkal és büszkék rá, hogy a jég hátán is megélnek.
Az Európa közepe lengyel alkotói csak a volt Szovjetunió széléig jutottak; az oroszok belülről tudósítanak. A valahol az Uralban forgatott Klondajka, a mérgező, életveszélyes nehézipari hulladékban bányászkodó falunépével mintha Almási Tamás Meddőjének volna vadkeletibb változata, sugárfertőzéssel, maffiával súlyosbítva. Ahogy a HÉV-en is készülhetett volna olyan doku, mint a moszkvai elővárosi vasúton több hónapon (és évszakon) át forgatott Elektricska. Kora hajnaltól késő estig tömegek – nyugdíjasok, munkások és munkanélküliek, tanulók, nem éppen a legmódosabb rétegek – bumliznak naponta dolgozni, ügyintézni, vásárolni, orvoshoz vagy moziba, majd vissza haza. Beszélgetésük, panaszáradatuk zümmögőkórussá olvad össze, s a tompa morajból időnként kiemelkedik egy mondatfoszlány, egy jajszó vagy az emberek kényszerű bezártságát kihasználó koldusok, zenészek, a legkülönfélébb tárgyakkal és eszmékkel kereskedő mozgóárusok hangja.
Annál inkább ámulunk a Grúziában játszódó Nagyfeszültségen. A volt szovjet köztársaság viharos politikai fordulatokon ment át függetlenné válása óta, és a szomszédban szűnni nem akaró kaukázusi háborúk nem használnak a konszolidációnak. Az amerikai multi AES törököt fogott, amikor – nyilván a hosszútávú haszon reményében – megvette a privatizált fővárosi áramszolgáltatót. Lenin híres egyenletében (GOELRO) a villamosítás volt az egyik tag, és a kommunizmus a végeredmény. Arra már nem emlékszem, mi az a RO, de Grúziában volt áram, és azt mindenki szükségletei szerint használta – a cég bánatára. Az AES kétfrontos harcba kezdett: dollárhegyeket költött arra, hogy rendet vágjon a kusza vezetékek, buherált hálózatok között, árammérőket szereljen föl, másfelől rádöbbentse a lakosságot, hogy a villany pénzbe kerül. Tbiliszi többször is elsötétült a nehéz tanulási időszakban, sokan fegyelmezett fizetőkké váltak, mások autarkiára rendezkedtek be, miközben változó esélyekkel és eszközökkel folyt az áramtolvajok és a vállalat meccse. Ebbe a párbajba avatkozott be aztán az állam, hasonló szerepet játszva, mint az erdész, amikor a partizánokat és a fasisztákat is kizavarta az erdőből. A lakosságtól – fizetett vagy sem – elvonták az áramot és a vállalati nagyfogyasztóknak adták, akiknek jórésze még soha nem egyenlített ki villanyszámlát. Valahol ezen a ponton verték ki a biztosítékot az amerikai részvényesek: a cég kivonult Grúziából. A filmben persze nem a nagyvadak (állami vezetők, multik) az érdekesek, hanem a közrendűek. Azok a fiatal nyugati szakemberek, akik éveket töltöttek Grúziában, és lassan, nehezen megtanultak élni és dolgozni egy más kultúrájú, más beállítottságú társadalomban. Azóta ők már hazamentek, de a kalandos történet még messze nem ért véget.
Azok az idők már elmúltak, amikor a Szovjetunióban elmebetegnek nyilvánították és kényszerkezelésre ítélték a máskéntgondolkodókat. Tegyük hozzá, ez már a hetvenes–nyolcvanas évek, midőn a végletekig humánussá vált vezetés az élenjáró szovjet tudománnyal szövetkezett az eltévelyedett lelkek megmentéséért, pedig főbe is lövethették volna őket. Abból indultak ki, hogy aki nem képes belátni, hogy ez itt a létező világok legjobbika, az beteg. A kezelés határozatlan időre szólt, ami a gyakorlatban 5-10-20 éveket jelentett. Közben új gyógyszerek és módszerek jelentek meg, s az elektrosokktól az inzulinbombán át eljutottak a drasztikus tudatmódosítókig. Kezeltek ukrán nacionalistát és balos elhajlót, hippit és narodnyikot, ellenzéki diákot és renitens tábornokot. A „renyhe szkizofréniának” nevezett kórkép felfedezője ma is praktizál. Döbbenetes film a Skizofrénia, de az nehezen védhető, hogy a rendező mai elmeápoltakat használ illusztrációnak, hangulat- és hatáskeltő elemnek.
Ha kinézünk Európából, megtiport, földönfutóvá tett, kilátástalan sorsú áldozatok megszámlálhatatlan sorait látjuk. Az afrikai turistarezervátumok szomszédságában népirtás folyik. A fundamentalista iszlám országaiban belső ellenségnek tekintik a nőket. Kínában szó szerint milliókra rúg a közelmúltban megnyomorítottak száma: vannak még öregek, akik átélték a nagy menetelést, a mai középkorúakat tömegesen intézte el a kulturális forradalom, és akkor még nem beszéltünk a Tienanmen térről, sem Tibetről. Ez a lányom? – kérdezi egy apa a japán Ikeya Kaoru filmjében, amikor huszonnyolc év után szembesül a már felnőtt gyerekével, aki abban a faluban született, ahová diákok tízezreit hajtották le Pekingből, hogy megismerjék a „forradalom gyökereit”, magyarán kényszermunkában túrják a földet. Ugyanezek a diákok még kitelepítésük előtt naponta és kötelezően megalázták a tanáraikat, akik aztán szintén munkatáborokba kerültek. Mao áldozatai azóta sem kaptak kárpótlást, de még erkölcsi jóvátételt sem. Egyedül abban reménykedhetnek, hogy a gyerekeik már nem cipelik tovább az ő keresztjüket.
Kambodzsában még frissebb sebekkel élnek a vörös khmer áldozatai. A vietnami háborúba belesodródott országban 600 ezren haltak meg az amerikai bombázásokban és a polgárháborúban. Az 1975-ben hatalomra került Pol Pot- rezsim működése, amely kétmillió emberéletet követelt (egy hétmilliós országban!) kísértetiesen emlékeztet az afganisztáni tálibokéra. A khmer betiltotta a vallást, bezárta az iskolákat – bár amúgy sem lett volna közoktatás, miután minden értelmiségit letartóztattak. Az iskolákban rendezte be az S21 – az ottani ÁVÓ – a halálgyárait, ahol válogatás nélkül öltek férfit és nőt, öreget és gyereket. A smasszerek azokból a 13-14 évesen toborzott gyerekekből lettek, akiket előbb fizikai és kisegítői munkára fogtak, s közben megkapták az ideológiai felkészítést. A foglyok csak addig maradtak életben, amíg el nem készült a vallomásuk. A gyilkolás szigorú technológiát követett: mindenkit megkínoztak, mégpedig három – enyhe, erős és durva – fokozatban. „Orvosok” gondoskodtak arról, hogy az ügyfél túlélje a vallatást; a khmer orvosképzés háromhónapos volt, a „gyógyszerkönyv” két tételből állt: sós víz a sebek kezelésére és erőnlétjavító C-vitamin, amit lisztből, vízből és cukorból kevertek. Két kínzás között dolgoztak a vallomáson; a foglyok választhattak maguknak szabotázsakciót és megbízót, ami lehetett a CIA, a KGB vagy a vietnami ellenség. Továbbá be kellett mondaniuk 50-60 nevet. Miután elkészült a többoldalas dokumentum, a börtön mögötti erdőben elvágták a torkukat és belökték őket egy tömegsírba. A vallomás nem a vádirathoz kellett, hiszen nem volt sem tárgyalás, sem ítélet. A szabotázs- és kémtörténetek annyira abszurdak, mintha A tanú forgatókönyvéből merítettek volna ihletet, de a tréfa gyanúját azonnal eloszlatja az őrökkel való találkozás. Ezeknél is elképesztőbb azonban a dokumentálási furorral párban járó fotográfusi szenvedély. A múzeummá átalakított halálgyár ma tele van az áldozatok fényképeivel: levették őket élve és holtan, szemből és profilból, egyedül és csoportosan. Remek, már-már művészi igényű portrék is vannak köztük.
A film hőse Nath, az idős festő: azért maradhatott életben, mert tetszettek a képei. Az öregember azt szeretné megtudni egykori kínzóitól, hogyan voltak képesek ilyen állati kegyetlenségre. A kölyökgyilkosok még most is fiatal, egyszerű és öntudatlan emberek, a kérdések egy részét nem is értik. Ők csak azt tették, amit mondtak nekik; sokat és keményen dolgoztak; ha hibáztak – például a delikvens még a vallomás aláírása előtt belehalt a kínzásba – szigorú büntetést kaptak; ha megtagadják a parancsot, őket is megölik. Nem szerették az éjszakai kivégzéseket, mert olyankor csak hajnalban kerültek ágyba; a sírgödrök iszonyú bűzt árasztottak, bár azt idővel meg lehetett szokni. Az emberélet értékéről, emberi méltóságról még sohasem hallottak – legfeljebb a rossz karma nyugtalanítja őket, az is csak azért, mert a szüleik, rokonaik ezzel rágják a fülüket. A vádak abszurditása nem jutott el az agyukig, de egyöntetűen állítják, hogy a lefogottak mind bűnösök voltak, a párt ellenségei; ha nem lettek volna azok, nem tartóztatták volna le őket. A gyilkolóüzem szakmunkásai mára beilleszkedtek a társadalomba, hazamentek a falujukba, családot alapítottak, ugyanolyan jogú tagjai a társadalomnak, mint egykori áldozataik. Még fontolgatják, hogy felelősségre vonják-e őket.
Ésszel felfoghatatlan, elborzasztó, még sincs rá jogalapunk, hogy az európai kultúrlény fensőbbségével ítéljünk az ázsiai barbárság felett: a vörös khmer rémtettei csak arányukban és módszereikben különböznek az egy emberöltővel korábbi náci népirtástól. De akár a Rákosi-érával is vonhatunk párhuzamot: a terror lanyhultával, az 1953-as fordulat után ugyanúgy éltek együtt a börtönből, internálásból, kényszermunkatáborból szabadultak és kínzóik – csak az utóbbiak valamivel jobban, ami kambodzsai kollegáikról azért nem mondható el.
Mire jó egy emberi jogi filmszemle? Például arra, hogy megértsük, miért házalunk hiába a minket ért mégoly ordító igazságtalanságokkal abban a világban, ahol tenger a szenvedés, mérhetetlen a nyomorúság. Észak-Koreában a sztálinista ideológiát bagzatva az örökletes teljhatalommal olyan idiotisztikus rendszer született, ami messze túl van az ész határán (Phenjan Robogirl; Gyermekek Palotája; Észak-Korea: egy nap az életben). A mindent és mindenkit gúzsba kötő iszlám fundamentalizmusban is van, akit kétszer vernek: a páriának tekintett cigányokat (Hitetlenek) vagy a belső ellenségnek tekintett nőket (Női mosdó). A természeti népek, nomád törzsek, a hagyományos életformák halálra vannak ítélve (Sivatagi nomádok; Az utolsó falusiak), és mindenütt vannak etnikai, vallási, szexuális kisebbségek, fogyatékkal élők. Mindenkinek megvan a története arról, hogyan gázolt át rajta a történelem, a (többségi) társadalom, az élet.
Volt egy film, talán a legkisebb, a legkevésbé látványos az égbekiáltó borzalmak közepette. Csak egy falucskáról szól, itt a szomszédban, úgy hívják Ladomirová. Mi úgy hívjuk: Ladomérvágása. Ruszin falu Szlovákia fatemplomairól híres keleti sarkában, a lengyel és az ukrán határ közelében. Nem történtek itt nagy, világrengető események, de akár Ladomir is lehetne az anekdotában szereplő hely, amelynek idős lakója más országban született, másban járt iskolába, megint másban katonáskodott, nősült, dolgozott, majd vonult nyugdíjba, miközben ki se tette a lábát a szülőfalujából. A ladomiriak hat rendszert és három háborút láttak; a világháború előtt saját képes krónikájuk is volt, de az ötvenes években nem tartottak többé igényt a jó tollú krónikás szolgálataira. Azóta mindenki megtartja magának a sztoriját, a krónikás nyugállományba vonult, de ha valaki vállalkozik rá, hogy sorra meghallgassa és összerakja az egyes történeteket, akkor lesz nagy csodálkozás. A vállalkozót úgy hívják Peter Kerekes (mi úgy hívjuk: Kerekes Péter), a vállalkozás egy gyönyörű kis film, a Ladomiri rémhistóriák és legendák. Minden ember csak egyetlen emlékezetes történetet mesél el az életéből, de ezek együtt a falu közös emlékezetét jelentik, beleágyazva az ismerős tájba, a négy évszak örök forgásába, a falusi élet állandóságába, amelyből kirajzolódik a közös haza, Közép-Európa XX. századi történelme a Monarchiától a háborúkon át Csehszlovákia 1968-as megszállásáig. Pedig ki se tettünk a lábunkat otthonról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 42-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4844 |
