Kolozsi László
Sébastien Japrisot a francia krimi modern klasszikusa: az ő regényeiben a bűn akkor is rajtunk ragad, ha megkerül a gyilkos.
A krimi sine qua non-ja nem a gyilkosság, és nem is a nyomozó, hanem a titok. A krimi mindig a titok leleplezéséről szól. A remek amerikai írónő, Patricia Highsmith első fontosabb regénye, az Idegenek a vonaton óta már egészen mások a krimi szabályai, és nem csak azért, mert Highsmith kiiktatta a krimi egyik alapvető elemét, a nyomozót a regényeiből. Highsmith előtt a krimikben mindig helyrezökken a világ rendje, a bűn leleplezése megnyugtatja, elandalítja az olvasót. A Highsmith előtti krimikben a bűn mindig az egyes ember, a leleplezendő gyilkos bűne; a bűn nem a társadalmi viszonyokban gyökerezik, nem abból következik, hogy eredendően bűnösök vagyunk: mindig csak egy aberrált, vagy legalábbis erkölcstelen ember egyedi tette. A tettes kiiktatásával mintha megszűnne a bűn a világban. A rend helyreáll. Az olvasó, Highsmith előtt nemcsak azt várta el egy krimitől, hogy leleplezze az elkövetőt, hogy felfedje a titkot, hanem azt is, hogy rendezze újra a viszonyokban keletkezett káoszt. A Highsmith előtti krimiknek mindig van egy pozitív figurája, általában a nyomozó, akinek hinni lehet, akiben bízni lehet, aki mind erkölcsileg, mind szellemi képességeit tekintve a többiek felett áll. Agatha Christie regényeiben a viktoriánus Anglia társadalma a méltóság és a szilárd rend társadalma. Poirot még a Gyilkosság az Orient expresszen kollektív gyilkosságának kinyomozása során is helyesen cselekszik, amikor nem árulja el a rendőrségnek kik is a gyilkosok. Poirot felette áll a bűnnek. Az áldozatot ítéli el, nem a gyilkosokat. Miss Marple a viktoriánus Anglia tipikus polgára. Christie, szemben Highsmith-el, nem bírálja a kapitalizmust, amely éppen a Miss Marple-hoz hasonló mintaszerű hölgyek miatt tűnik működőképesnek. Beckett azt írta Highsmith-ről, hogy úgy ír az emberekről, ahogy egy pók írna a legyekről. Highsmith regényei azért is botrányosak, mert az olvasó nem a bűntett áldozatával érez együtt, hanem a bűn esesdő elkövetőjével, Ripley-vel. Highsmith-nek nincsenek minden gyanú felett álló, egyértelműen pozitív szereplői. Arra kérdésre, hogy lehet-e bűn nélkül élni, Highsmith, akárcsak Hitchcock egyértelmű nemmel felel. A nyomozó mindig feloldozza az olvasót a bűn alól. Highsmith regényeiben nincs helye a nyomozónak. Mert nincs helye a feloldozásnak.
Az Idegenek a vonaton az első krimi, aminek nem egy nyomozó a főhőse. A Highsmith utáni bűnügyi irodalom legjelentősebb alkotásaiban a nyomozó idegen test, amit kidob a regény szervezete. Nincs detektív Dürrenmatt regényeiben, Graham Greenne-nél, a Bouileau és Narcejac párosnál, és nincs Sebastien Japrisot-nál sem.
Mivel a krimi sine qua non-ja a titok, ezért a krimiről értekező kritikusnak nem ildomos lelepleznie a titkot, hiszen a kritika nem utolsósorban az olvasás vágyát igyekszik felkelteni, és a titok nélkül a krimi legfeljebb csak irodalom.
Japrisot regényei Highsmith-utáni krimik. A bűnért Japrisot-nál sem csak az elkövető a felelős, nála sem lehet megúszni: hősei, ha nem is ártatlanok, de áldozatok. Japrisot regényeiben sincsenek hősök, ahogy nyomozók is legfeljebb csak azért vannak, hogy bűnöket, disznóságokat kövessenek el. A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával című regényében a hölgyet megállítják a rendőrök. Érzik, hogy valami nincs rendben, de nem akadékoskodnak. Érzik, hogy a hölgy, Dany, zavarban van, de nem merik feltartóztatni. Mellékszereplők.
Az 1931-ben született Japrisot (a Japrisot álnév, valódi nevének – Jean-Baptiste Rossi – anagrammája) agyafúrtabb író Christie-nél; a nyomozást az olvasóra bízza. Poirot is bevonja az olvasót a nyomozásba, de legtöbbször csak azért, hogy megkavarja és félrevezesse. A krimikedvelők együtt dolgoznak a nyomozókkal, a mesterdetektívvel közösen próbálják a titkot megfejteni. Japrisot hősei általában csapdába esett – pontosabban a regény labirintusában eltévedt – áldozatok, akik maguk kényszerülnek a titkot megfejteni. Japrisot nem elsősorban azt fundálja ki, hogy ki, milyen bűncselekményt követett el, és azt hogyan takarja el az olvasó elől, hanem azt is, hogy miképp vigye bele a labirintusba az áldozatokat. Akik, ha nem fejtik meg a titkot, elvesznek. Egyedül csak az olvasóban bízhatnak. Nincs segítségük. Nincs társuk. A Csapda Hamupipőkének hősnője már azt sem tudja, hogy gyilkos-e vagy áldozat. Oliver Sacks neurológus szerint normális ember az, aki el tudja mesélni a saját történetét. Az határozza meg, írja Sacks, hogy kik vagyunk, hogy mi történt velünk. A Csapda Hamupipőkének hősnője elveszítette a történetét, amnéziás, és azt kell megtudnia – hogy normális életet tudjon élni, hogy élni tudjon – hogy ki is ő valójában. A gazdag, híres lány, vagy a család Hamupipőkéje.
Japrisot regényében minden és mindenki romlott, minden hőse a pénz fényétől megrészegült lepke. Senkinek sincsenek igazi érzései. Japrisot világának és a szeretet világának nincs köze egymáshoz. Nála nincs valódi karácsony, csak hó, és december huszonötödike.
Szinte minden regényét megfilmesítették. Ő maga is csinált néhány filmet, szcenáriókat írt, majd több forgatókönyvét írta vissza kisregénnyé (Agyő, barátom!, Esős utazás). A Csapda Hamupipőkének forgatókönyvét meglepő módon mégsem Japrisot írta, hanem a drámaíró Anouilh. Ez a sötét, hátborzongató mű (rendező: André Cayatte), nem a főszereplő Hamupipőke, hanem Anouilh miatt jó. Cayatte filmjében tulajdonképpen mindegy is, hogy a lány áldozat-e vagy bűnös, mindenképpen árad belőle valami eredendő gonoszság.
Japrisot legsikeresebb regényének (A hölgy az autóban, szemüveggel és puskával) hősnője is közel áll ahhoz, hogy megőrüljön, már-már biztos abban, hogy a lopott kocsijában fekvő hullát ő ölte meg. Csendes, félénk, semmiféle kaland szele meg nem legyintette egészen mostanáig, még a tengernél sem járt soha, de most már abban sem biztos, hogy ami vele történt, az valóban megesett. A hölgy az autóban, szemüveggel és puskávalt kétszer is megfilmesítették. Először 1970-ben a később Amerikában dolgozó Anatole Litvak (másodszor az észt Peeter Urbla). A gyönyörű Samantha Eggar játszotta Danyt, a szemüveges, naiv titkárnőt. Ennek a pittoreszk francia tájakon játszódó, gyönyörűen fényképezett filmnek olyan a hangulata, mint egy Chabrol-filmnek. Jobb a Delon-krimiknél. Az értetlen és egyre kétségbeesettebb Dany sem makulátlan. Litvak filmje arról szól, hogy nem élhetünk büntetlenül úgy, ahogy szeretnénk, bármikor gyilkosság gyanújába kerülhetünk, és senkiben sem bízhatunk, még magunkban sem, mert a bűn mindig bennünk lappang.
A Gyilkosok kupéjában vannak ugyan nyomozók, de a filmnek nem azért a nyomozók a főhősei, mert ők derítik fel a bűntényt, hanem azért – kénytelen vagyok elárulni a film csattanóját – mert egy nyomozó követi el a gyilkosságokat. (A filmet Tökéletes bűntény címmel forgalmazták Magyarországon.) Nem a valódi áldozat gyilkosa után nyomoznak a rendőrök, akiket az egyik nyomozó vezet félre folyamatosan. A bűntény valóban leleplezhetetlennek tűnik, hiszen minden tanút eltesznek láb alól, és a nyomozást mindvégig maga az elkövető irányítja. Japrisot regénye emlékezet Agatha Christie vonatos regényére, az Orient expresszre, és Az Ackroyd- gyilkosságra is, de Japrisot világa egészen más, mint az angol írónőé. Az idősebbek fanyalognak, és nem értik a fiatalokat, a fiatalok nem leplezett undorral figyelik az idősebbeket. Forradalom előtti állapot. A filmet 1965-ben készítette Costa-Gavras. Szemben Gavras későbbi filmjeivel – a Gyilkosok kupéja volt az első munkája – nem politikailag elkötelezett film. De egyértelműen egy hanyatló társadalomról szól, ahol minden előfordulhat: az is, hogy a flegma rendőrről derül ki, hogy kegyetlen sorozatgyilkos. Nem is a rendőrség leplezi le, hanem egy fiatal fiú. (Kevés filmnek volt olyan pazar szereposztása, mint a Gyilkosok kupéjának. Az idősebb, fáradt felügyelő: Yves Montand. A bűn elkövető rendőr: Jean-Louis Trintignant, a valódi áldozatot Simon Signoret játszotta. Az egyik tanút Michel Piccoli.)
Japrisot kevés könyvű író volt; a hetvenes években még írt egy bűnügyi regényt (Gyilkos nyár), és ő írta filmre a titokzatos Pauline Réage hírhedett erotikus regényét, az O. történetét. Később részt vett A lápvidék gyermekei forgatókönyvének megírásában, de az ezredfordulóra már olyan lett, mint a francia zenében Lully: mindenki tudta, hogy kiváló, de már kevesen olvasták.
1991-ben megjelent Hosszú jegyesség című regénye kétségtelenül nem a legjobb műve, mégis érthető, hogy Jean-Pierre Jeunet filmet akart készíteni belőle. Jeunet már az Amélie csodálatos élete megírása előtt is ismerte Japrisot művét. Az Amélie felépítése, hangulata felidézi Japrisot regényét.
A Hosszú jegyesség is egy nyomozás története. Mathilde az első világháborúban eltűnt kedvese után nyomoz. Manech-t halálos ítélet helyett lökték ki a német katonák puskái elé, a Bingó alkonyat nevű lövészárok és a német állások közti senkiföldjére, négy szintén öncsonkításáért halálra ítélt társával együtt. A sánta, járni alig tudó Mathilde megszállottan reménykedik, hogy Manech túlélte a német offenzívát. Emberfeletti erővel, és mindvégig bizakodva keres fel mindenkit, aki tudhat valamit a Bingó alkonyatról és jegyese sorsáról.
Japrisot a németek elé lökött katonákat ugyanazzal a módszerrel mutatja be, mint Jeunet az Amélie szereplőit. Elmondja milyen különleges szokásaik vannak, miben különböztek a többi embertől. Japrisot, Jeunet-hez hasonlóan mindig meghökkentő, vagy jellemzőnek egyáltalán nem gondolt tulajdonságokkal színezi ki a figuráit. De, szemben Japrisot-val, Jeunet operarendező: nála minden díszlet, minden túl színes, túl élénk, és csak a díszletek közt élő, valóságos.
Jeunet burjánzó fantáziája heves, felfokozott világot fest Mathilde mögé. Ami jó a filmváltozatban, az nem annyira Japrisot, mint inkább Jeunet sajátja. Japrisot Mathilde-ja betegebb. Nem tud a drabális katona nyakába ülni, nem tud felmászni a világítótoronyba. Japrisot regényében nincs világítótorony, nincsenek ilyen tarka mezők, nincsenek hőgutát kapott rétek, amiben izzanak a bogarak. Nem olyan rafináltan öli meg az egyik halálraítélt katona szeretője a gonosz főtiszteket, mint a Jeunet-nél; Japrisot-nál nincs hájas és kéjenc őrnagy. Jeunet-nél Mathilde babonás. Mint egy kényszerneurotikus úgy képzeleg arról, mi lesz, ha előbb hívják vacsorázni, mint a kutyája bejönne. Mathilde tüneményes babonái csak árnyalatok, de ezektől az árnyalatoktól, ezektől a Japrisot-tól idegen színektől lesz Jeunet Mathilde-ja – természetesen Audrey Tatou – egészen más. Érdekesebb.
Ahogy a Gyilkosok kupéjának filmes adaptációja, úgy a Hosszú jegyesség is: kissé zavaros. A Gyilkosok kupéjának első tizenhárom percében kilenc szereplő jelenik meg, név nélkül; és szinte megkülönböztethetetlenek. Nem tudni ki kivel van, és mit akar. Jeunet filmjének elején is túl sok a szereplő, a befogadhatónál és a megérthetőnél valamivel többet lehet megtudni az ellenség elé kilökött elítéltekről. Nem követhető, hogy Mathilde jó nyomon jár-e, hogy mire jön rá, amikor a túlélőkkel beszél. A Hosszú jegyességet nem lehet másfél óra alatt elolvasni, mint a többi Japrisot-regényt.
A Hosszú jegyesség végét viszont – igaz, mindvégig izgalmas így is – ki lehet találni. Nem azzal szembesít, hogy mire vagyunk és lehetünk képesek, hogy milyen romlott társadalomban élünk, hogy nem érezhetjük magunkat biztonságban – nem a félelmeinkkel – hanem azzal, hogy él bennünk a remény: van évtizedeken, és a síron túl is tartó, elmúlhatatlan szerelem, ami egyszerűen nem lehet beteljesületlen. Nincs benne titok. Amire Mathilde rájön, azt mindannyian tudjuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 27-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4842 |
