Fésős András
Ha nagyképű lennék, azt mondanám, éreztem, hogy el fog romlani, azért mentem el. Részletek a Herskó-portréfilmből.
– A negyvenes évek végén már a Filmgyárban dolgoztál...
– Fiatal filmes alkalmazottként heti 56 forint és 20 fillér volt a bérem. Arra használtak, amire szükség volt. Még ezelőtt bekerültem Radványi Géza filmjébe: Valahol, Európában…, de oda inkább mi akartunk menni nagyon a feleségemmel. Valami miatt a felvételvezető minket nem választott, bementünk tehát saját költségre, egy két kilós kenyérrel meg egy oldalszalonnával. Aztán másod- vagy harmadasszisztens voltam a Talpalatnyi földben. Vágni pedig úgy tanultam meg, hogy benyitottam egy vágószobába, oda, ahol éppen Máriássy Félix vágott – azt hiszem, épp a Talpalatnyi földet –, benéztem, ő pedig leállította a vágót, és visszanézett. De nem szólt egy szót sem. Ezt még kétszer megismételtük, aztán bementem, és leültem mellé. Ő várt egy kicsit, aztán folytatta. És akkor ott maradtam, és néztem, hogyan vág. Így sajátítottam el a vágás alapjait.
– Első filmed, A város alatt úgynevezett sematikus film volt. Mennyire vállalod?
– Ha megcsináltam, vállalnom kell. Nem mondhatom, hogy puskával álltak a hátam mögött a forgatás alatt. Persze nem állítom, hogy nagyon könnyű volt akkoriban filmet csinálni. Az ember azt rendezte meg, amit kapott. Ha kapott. Mert a fiatalok általában nem jutottak szóhoz. Makk Karcsi elkezdhetett egy filmet az úttörővasútról, de aztán azt is leállították, abból is zűr lett. Rajtam kívül az én generációmból egészen ’54-ig senki sem forgathatott nagyfilmet.
– Milyen változásokat hozott ’56 a magyar filmkészítés gyakorlatában?
– Már ’54 után, amikor Nagy Imre már kormányon volt, a helyzet fölpuhulni látszott. Akkor indult be először egyfajta „magyar új hullám”. Gondolj a Körhintára, a 9-es számú kórteremre, az Egy pikoló világosra. Egyszerre olyan filmeket lehetett csinálni, amelyek, ha politikailag ugyan még a palettán voltak is, de a történetvezetésben eléggé elütöttek a sematizmustól. És akkor jött ’56. Ami után a rendezők javasolták, hogy a csehek, meg a lengyelek mintájára alakítsunk mi is alkotócsoportokat. Ezekből lettek a későbbi Stúdiók. A hatalom pedig ezt többé-kevésbé kényszerűen elfogadta. Először megpróbálta átszervezni, de nem ment. Aztán jobban kézbe venni, majd megint megreformálni. 1963-ban egy ilyen reform után lettem én a 3. csoport vezetője.
– A Vasvirág volt a te igazi rendezői belépőd, 1958-ban.
– 1946-ban olvastam először Gelléri Andor Endre novelláit, és aztán mindig álmodoztam, gondolkodtam arról, hogyan lehetne ezekből filmet csinálni. ’55-ben beadtam egy Óbudai történetek című, három novellából álló koszorút, de visszakaptam, hogy ez kispolgári dolog, nem érdekes. Volt még két másik forgatókönyvem is, ami csak nem akart átmenni. Azért is vállaltam el, hogy végül elmegyek Fábrihoz a Hannibál tanár úr első asszisztensének. Szóval sok mindent csinál az ember, hogy fölkészüljön a filmjére, hiszen a filmcsinálás nemcsak művészi, de szervezési, „katonai” munka is.
A Vasvirágban egyébként kockáztattam, mert Avar István akkor filmezett életében először. De Törőcsik is mutatvány volt, olyan kedves, helyes, humoros és szép. Pedig megpróbáltak róla lebeszélni, részint, mert azt hitték, hogy olyan komolykás, kicsit búvalbélelt, mint ahogyan Fábrinál, a Körhintában megismertük, részint, hogy nincs alakja, nincs jó lába. De aztán kicsit felhúzattuk vele a szoknyáját, s kiderült, hogy nem csak jó színésznő, nemcsak humora van, hanem még gyönyörű lába is van.
– A legnagyobb vitákat a ’63-ban készült Párbeszéd című filmed kavarta, amely az ’56-os forradalomhoz vezető utat analizálja, nagyon szenvedélyesen.
– Hát ez tulajdonképpen csoda, vagy talán ez a film is a sikerült kompromisszumok közé tartozik. Nem is tudom neked elmondani, hogyan sikerült bizonyos dolgokat a Párbeszédben elérni! A ’80-as évek közepén, mikor az ’56-os forradalom harmincéves évfordulója volt, sok ilyen témájú film készült, de ezekből ki kellett vágni az orosz tankokat, Nagy Imre beszédéről pedig szó sem lehetett. Nálam az orosz tankok átjönnek a Margithídon, Nagy Imre beszéde pedig teljes egészében elhangzik. Ma sem tudom, hogy ezt akkor miért lehetett, aztán pedig miért nem? De a Párbeszéddel végül is az lett a gond, hogy ez a film senkinek sem volt jó. Se a hivatalosságnak, se az ellenzéknek. Másképpen, de mindkét oldal árulásként értelmezte.
– A Két emelet boldogság (1960) kicsit kilóg a filmjeid sorából...
– Talán nem olyan személyes, mint a többi, de hát az egy vígjáték!
– Mit jelentett a hatvanas években a művészfilm–szórakoztatófilm ellentétpár, mondjuk a te stúdiód számára?
– Keleti Márton annak idején azt mondta: ha egy magyar filmrendező filmjére 800 ezernél kevesebb néző jön be, akkor legjobb, ha – mint egy huszártiszt – bemegy a vécébe, és szájba lövi magát. A vicc a dologban az, hogy a Két emelet boldogságot megnézte kétmillió-háromszázezer ember, de a Párbeszédre is elmentek egymillió-kétszázötvenezren. Sőt, még az N.N. a halál angyala után sem kellett volna szájba lőnöm magam, pedig azt, miután disszidáltam, levették a műsorról.
– Miután stúdióvezető lettél, egyre komolyabb hatalmi szereped lett a magyar filmgyártásban. Ráadásul ekkor már osztályod is volt a Főiskolán.
– Évi öt-hat film készült nálam. Ha Keleti Márton csinált egy-egy kasszafilmet, amiből sok pénz jött, akkor spóroltunk, és lehetett egy hatodik filmet is indítani. De az volt a feltétele annak, hogy én ezt elvállalom, hogy hozzám jönnek azok a fiatalok, akik épp akkor végeztek az én első osztályomban, például Simó Sanyi, Sándor Pali. Aztán Nemeskürty stúdiójából átjött Szabó Pista, Rózsa Jancsi, Kardos Feri, majd bizonyos botrányok után Kósa Feri, Sára Sanyi. Ez olyan szépen össze volt hozva, mint a mai politika. Volt egy urbánus oldala, meg egy népnemzeti oldala. És ezt még ki is lehetett használni. Szóval hatalmam volt, mert fiatalokat indíthattam, forgatókönyvekbe szólhattam bele, egy időben ezzel párhuzamosan a Filmművész Szövetség főtitkára, sőt a Főiskola rektorhelyettese is voltam. Ez egy tipikus sztálinista hatalom volt, nem?
– Mi volt az az erő, ami a hatvanas évek magyar újhullámát kitermelte?
– Úgy gondolom az, hogy a rendezők meg a hozzájuk tartozó szervező emberek – akik néha szintén rendezők voltak, mint én is – megkaptuk azt a lehetőséget, sőt hatalmat, hogy a saját felelősségünkre kezdjünk filmeket készíteni. Persze bizonyos határok között. A Párbeszédben megérkezik egy csomó orosz tank ’56 Budapestjére, a hősnőm pedig azon gondolkodik, miért jelentenek mást ezek az orosz tankok most, mint amikor felszabadították a koncentrációs tábort. Nem tudom miért, de ma ezt nem lehet megcsinálni. Nem voltam itt, hála istennek, amikor mindez elromlott. Ha nagyképű lennék, azt mondanám, éreztem, hogy el fog romlani és azért mentem el. Csak nem gondoltam, hogy ez ilyen gyors lesz. De nem ’89 után romlott el, az biztos. A válság valamitől már a hetvenes évek közepén elkezdődött.
Most viszont, kicsit megint úgy, mint a hatvanas évek elején, egyszerre van egy majdnem öreg középkorú és egy fiatal generáció, amelyik tud filmet csinálni. De ez sem fog magától működni. Ebbe ugyanúgy rengeteg munkát, szervezést és segítséget kell befektetni, mint akkor. És ma ez egyszerűbb is, mert nincsenek olyan politikai korlátok, mint a hatvanas években. Legalábbis látszólag. Bár néha az a gyanúm, hogy az emberekbe beleépítve nagyon is vannak. De most lehetne valamit csinálni ezzel a két és fél, három generációval, és jó lenne, ha nem hagynák őket egyenként magányosan elrohadni.
– Gábor Miklós az N.N. a halál angyalában a Lánchíd pesti hídfőjénél esett a Dunába...
– És vele együtt én is. Csak én átúsztam, és kimásztam a túlsó parton. De ez már egy másik történet. Az N. N. után többek dühére vagy csodálkozására elmentem innen.
– Nyilván rengeteg dolog történt benned, miközben forgattad ezt a filmet, és a „túlpartra” készülődtél, amiről senki, a tanítványaid sem tudtak.
– Ha azt kérded, mikor határoztam el, hogy elmegyek, hát erről van egy történetem. Miközben az N. N.-t írtuk, bent voltam a gyárban, és szólt a telefon. Bacsó hívott, és azt mondta, Huszár Tibornak tudomása van arról, hogy Aczél ki akar rúgatni a Főiskoláról. Akkor volt Magyar Dezső Agitátorokja körül az a botrány, de ahhoz nekem semmi közöm nem volt, mert azt akkor már átvette Újhelyi Szilárd a minisztériumban. Felhívom Aczélt, kapcsolták.
– Mi van, grófom? – kérdezi. Ez az ő szokásos vicce volt.
– Beszélni akarok magával, hercegem – mondom én.
– Jó, hát akkor jöjjön be! – válaszolta Aczél. Bementem, s rögtön belefogtam.
– Miért akar maga engem kirúgatni? És egyáltalán, ha ki akar rúgatni, miért nem nekem mondja meg?
– Azért Jancsikám, mert maga sohase jön.
– De mikor maga miniszterhelyettes volt, akkor többet jöttem. Most, ha dolgom van, jövök. Én nem vagyok X.Y., aki eljön magához, és azt mondja, hogy megcsalta a felesége, és intézze el...
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett Kádár.
– Maguknak biztos fontosabb dolguk van – mondom –, beszéljék meg, én kimegyek. – Kimentem, beszélgettem a titkárnővel, akiről öt perc alatt kiderült, hogy együtt járt Kósa Ferivel Nyíregyházán gimnáziumba, mert ugye ez egy kicsi ország. Akkor kijött Aczél Kádárral, és azt mondta:
– Bemutatom neked Herskó elvtársat, a Főiskola igazgatóját.
– Aczél elvtárs – mondom –, ne nevezzen ki, most akart kirúgni! – Én ugyanis akkor csak igazgatóhelyettese voltam a Főiskolának. Azt mondja Kádár:
– Én ismerem a Herskó elvtársat. – Majd így folytatta: – Ez az Aczél színész volt valamikor. Nem szerepeltetné? – Mondom: – Ha legközelebb csinálok egy vígjátékot, akkor biztosan.
Na, ebben a vicces hangulatban határoztam el, hogy elmegyek. Hogy ez már nekem sok.
Mikor eldöntöttük, hogy eljövünk otthonról, azt mondtam, legfeljebb taxisofőr leszek, mert vezetni szeretek. Aztán mire ideér az ember, álmatlan éjszakákon át gondolkodik, és úgy dönt, hogy mégis megpróbál csinálni valamit, amihez ért. Svédországban egy ismerősöm, aki készített Bacsóval egy svéd-magyar detektív-filmet, javasolta, hogy keressem meg a Svéd Filmintézet egyik vezetőjét. Megkerestem, és ő fogadott…
– Korábban nem volt semmi kapcsolatod ehhez az intézményhez?
– Persze, hogy nem. Magyarországon mindenféléket írtak, hogy mi mindenért jöttünk el. Hogy a feleségem hat szállodát, meg egy ékszerüzletet örökölt. Ha csak a tizede lenne meg annak, amit mondtak!
– Következő májusban már te voltál a Filmrendező-tanszak vezetője, néhány év múlva pedig az intézmény rektorhelyettese, sőt rektora.
– Volt egy bőrkabátom, és nyakkendőben jártam. Az egyik tanítványom később bevallotta, azt gondolták: te jó ég, egy ilyen öreg UFA-rendező jön itt nekünk és magyaráz! ’68 után voltunk, persze minden növendék ’68-as érzelmekkel viseltetett, tehát, ha úgy vesszük, mindenki marxista-leninista volt. És miután „bűn” volt a dohányzás, nem volt öngyújtójuk, se tüzük – felteszem, ez egy tudatalatti reagálás volt arra, hogy nem illett dohányozni – mindig tőlem kértek tüzet. Az egyik lány végül azt mondta: annyit kérünk tőled tüzet, hogy ezen túl úgy hívunk: Tűz úr. Mondom: miután én németül kezdtem veletek beszélni, még jobb, ha úgy hívtok, Feuer, sőt, Feuerbach. De azt hiszed, hogy ezek a „marxista-leninisták” tudták, hogy ki az a Feuerbach? Aztán kiderült, hogy én mindenről többet tudok, mert ők csak az aktuális brosúrákból, meg propagandakiadványokból tájékozódnak. Úgyhogy ezzel aztán megalapoztam a hírnevemet: UFA-rendezőből marxista szakértővé avanzsáltam. S végül nemcsak hogy elfogadtak, hanem mivel a növendékeknek szavazati joguk volt az igazgatótanácsban, ők ajánlották, hogy nevezzenek ki.
Aztán négy- vagy ötéves harcomba került, hogy a kétéves oktatást háromévesre növeljék, vagy hogy használják a videót, mint oktatási eszközt. Azért is megharcoltam – ugyanúgy, mint otthon –, hogy ezeket a növendékeket helyezzük el a televíziónál gyakornoknak, asszisztensnek, hogy megtanulják a szakmát. Szóval, hálaistennek, itt is hamarosan abba a helyzetbe kerültem, hogy felelősséget érezhettem dolgok iránt.
Fésős András Herskó című portréfilmjéből a részleteket Muhi Klára válogatta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/03 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4839 |
