Láttuk még

A por

Csillag Márton

Jonas Akerlund kliprendező első nagyjátékfilmjének alapötlete porból vétetett, és 100 perc alatt porrá lett. Az egyebek között Madonna, Moby és a Smashing Pumpkins zenei kísérőfilmjeivel sikert aratott svéd szemkápráztató – akinek munkáiból a Titanic Filmfesztivál annak idején külön blokkot állított össze – nem vállalt túl nagy kockázatot, amikor tikkelő szemű spuristákról, azaz az anfetamin-alapú speed élvezőiről készített kisvárosi gyorsfilmet. A Darren Aronofsky által (Rekviem egy álomért) tökélyre fejlesztett drogos villámmontázs és az MTV-generáció napi vizuális betevőjének számító klipes elbeszélőmód konstruktív házasítása a Port könnyen fogyasztható, egyszersmind – a történet banalitásának köszönhetően – könnyen feledhető darabbá teszi. A Wes Anderson Okostojásából ismert Jason Schwartzman eleven elvonási tünetként, jobbnál jobb zenékre pörgi végig a filmet, miközben rosszabbnál rosszabb dílerek és ringyók között cikáz. A főszereplő fehér port színesítendő képbe kerül egy felfújt arcú, nagymenő kémikus (Mickey Rourke), egy szétszórt piti kis nepper (John Leguizamo), egy dramaturgiai szempontból indokolatlanul hosszú időre ágyhoz kötözött didis táncoslány, egy pincsikutyás porhercegnő (Brittany Murphy) és persze a kihagyhatatlan, drogos és korrupt médiahuszár-rendőrök. A Baywatch-epizódok komplexitásával vetélkedő történet során Akerlund még egy társadalmi hirdetésnyi tanulsággal sem szolgál, filmnyelvileg azonban maradéktalanul hű dolgozata témájához, az egyre nagyobb dózisban adagolt vizuális kábítások ugyanis egyre kisebb nézői kielégüléssel járnak. Ettől a filmtől senki sem fog rákapni a porra, egészségmániás honfitársaink pedig nem fognak „Magyar vagyok, nem spurista” trikóban parádézni az utcákon.