Ardai Zoltán
Mivel Dusan Makavejev korábbi, még jugoszláv produkálású filmjei is tiltott gyümölccsé váltak nálunk (jobban mondva az egész államszocialista régióban), számunkra ezek is épp eléggé „sweet”-nek rémlettek. Az 1974-es, már nyugati produkciójú Sweet Movie azonban eleve tilalmas-édes mulatságnak született, és felháborítóan, veszélyesen szép film maradt mindmáig, függetlenül attól, hogy mindenütt szabadon nézhető-e vagy sem. Ómediterrán – dionüszoszi-diogenészi – fajta, lelkes cinizmusával a mai napig sokakat és sokféleképpen ingerel. Leggyakrabban két vádat vonzott magára eddig: a tetszelgőn szélsőséges erotizmus, illetve a hitrombolás vádját (úgymint: hit az egy élő Istenben, hit a lenini útmutatásban, hit a piacgazdaságban stb.), de újabban bizonyos missziós kedélyt, balos átszellemültséget is rovására írnak, főként a posztmodern szkepszis nézőpontjából. Dühítő erői, úgy látszik, kimeríthetetlenek. Az ellene felhozott vádak találóak is, ugyanakkor, hol így, hol úgy ki is csorbulnak rajta. Makavejev szörnyű-víg, déli játékkedve marad felül, amely a maga vérbő faunizmusával egyedülálló felforgató technikát alakított ki, Godard-éhoz hasonlíthatót, de nem godard-it. A Sweet Movie már műfaji tekintetben is kaján: a burleszkien stilizált, allegorikus mozi-tandráma és a kinematografikus performance keresztezése. Ez a csalárd kettősség mit sem ront a film szürreális egységén, sőt, erősíti azt. Aki egyszerűen mint drámai konstrukciót próbálja értelmezni a cselekményt, idővel összezavarodik az erővonalak közt. A motívumok összefüggései ugyanis nincsenek gondolatilag rendbehozva a filmben, pontosabban: kétneműen vannak rendbehozva, felerészben dramatikusan, felerészben pedig képzőművészeti jelleggel. A remélt tanulságokat lesve tehát elakadunk és tévelyegni kezdünk, sőt, már a csak burleszki jelenetek hangulatváltásait sem tudjuk mire vélni. Megtehetjük viszont, hogy a látottakból magunk kreálunk „mondandót”, és háborgunk azon, miféle mondandó ez, vagy lenyűgöződünk attól, amit kiötlöttünk. Impulzusok mindehhez bőséggel kínálkoznak itt, mintegy az élet szürrealitását imitálva. Ám közben a film attraktív tandrámai terelővonalaitól mégsem tekinthetünk el. Kénytelenek vagyunk „nagyra nézni”: a Történelemre, a Homo Sapiensre. Ehhez az alább következő cselekményváz ad keretet (persze ez is két történet applikációja).
Elérkezvén 1984, az „orwelli év”, Mr. Kapital végképp fellélegzik. Most aztán már meg is nősülhet. Menyasszonyát magától értetődően egy világszépe-versenyen választják ki számára. A jelöltek mind szüzek, az élet ízét még csak ezután fogják megismerni. A győztes lány nemsokára már a Niagara felett helikopterezik Mr. Kapitallal, aki harsogva kacag és egy mumifikált Lenin-fejecskét mutogat neki. Majd eljön a nászéj, de a világszépe sokkot kap Mr. Kapital irdatlan, aranyfüsttel bevont fallusától. Mint méltatlan feleséget, másnap kivetik a házból. Az élet édességét ezután cserkészi be, a legkülönbözőbb etnikumú, köznépibb figurák oldalán, előbb helyben, majd Európában. Eljut így a német Tejút kommuna infantil-kultikus orgiájára is, ahol először kezd derengeni számára a pánszexuális totalitásélmény. Előbb egy félvér asszony mellbimbóit szívja áhítattal, majd egy arctalan zabáló sliccébe nyúl. Révült mosollyal sodorgatja arcán a szerény férfitagot, ez ki is ömlik, de a lány láthatólag még mindig csak lelkiekben, sejtőleg közelít az igazán nagy örömökhöz.
Mindeközben Amszterdam csatornáin büszkén közlekedik fel s alá a Túlélés nevű hajó, tatján Marx archaikus istenmaszkhoz hasonló papírmasé-fejével. A fedélzet magasán a szőke Anna Planéta kapitány csapajevi katonaruhában feszít és dalol. Dacos kedve jutalmául olyan szeretőt fogadhat hajójára, amilyenről már álmodni is alig mert: a Patyomkin egy fiatal matrózát. Ez ugyan csak olaszul tud, Anna csak lengyelül, de félszavakból és mozgalmi dalokból is megértik egymást. Féktelen hajóséletüket aztán gyerekek is édesítik, akik előtt a kapitány csipkés alsóneműben kelleti magát. Miután ezek a gyerekek mint nylonba csavart hullák hajófenékbe kerülnek, sok más áldozat közé, a kéjek kéje következik. Anna Planéta egy kisebb cukorhegyben szeretkezik a matrózzal, és itt vérét veszi szeretőjének. A vér lenyűgöző, hatalmas folttá növekszik a hófehér cukorban. A matróz maga is megigazulásnak érzi az akciósort. „Nincs magyarázat” – nyöszörgi.
Ekkortájt már Miss ’84 is célt ér. Reklámhölgyként látjuk viszont, akinek zenével együttmozgó, meztelen testére csokoládét öntenek. Végre ő is megigazultan vonaglik most. Csapzottságában kissé földmélyi hatást kelt, emlékeztetve a filmben korábban látott tömegsír-képsorokra, de a hajófenéki hullákra is. A gyerekhullák eközben már a parton hevernek sorban; a hajón az amszterdami rendőrség kutakodik. Aztán a gyerekek hirtelen vidáman megélednek fóliáikban, mint bábban a lepke: dugdossák ki fejeiket. Ismét: zene.
A Sweet Movie-t szebbnél szebb dalok garmadája szövi át. Nem épp a mozgalmi énekek a legmegnyerőbbek (bár gyalázatos módon ezek között is akad gyönyörű), és nem is a IX. szimfónia vokálja a zabálós-kakálós orgiajelenetben. Sokféle dal szól; többnyire kevésbé ismertek: bűnösen szédítő dalok, melyekből mozgalmi dalok csak aztán fakadnak. A híradófilm-betétek képei alatt, amelyek erdei tömegsírok feltárását mutatják (az 1939-es katyni NKVD-mészárlás áldozatainak napvilágra vont, szétesőforma tetemeit, amint eleven kezek fogdossák, lóbálják, gurítgatják őket), elbájoló nyírfa-dalok zümmögnek, halk kóruszene. Mintha e régi dalok és a történelmi borzalmak közt nemcsak kontraszt, hanem szerves összefüggés is volna. Felejtsük tehát őket, és maradjunk meg a modi-popnál és a lakni-kupléknál? Nehéz. Noha Makavejev fejtetőre állít, kifiguráz minden felhasznált dalt, az egész film bűverejét, nagyrészt mégis a szívszorongató dalosság fokozza fel. A Sweet Movie-ban nem tételeződik olyan élet, amely efféle dalok nélkül való: amely mintegy rajtuk-túli élet. (Eszerint ma már valamivel kevésbé élünk.)
A szexpol-utópizmus, Wilhelm Reich biolélektani eretnek-kommunizmusa (Makavejev hetvenes évekbeli műveinek legfőbb eszmetörténeti bázisa) szintén kíméletlenül átértelmeződik és átpoétizálódik a Sweet Movie-ban, de mindez nem jelenti megtagadását Módunkban áll tehát dühöngeni a filmen úgy is, mint reichiánusok a maguk csúffátételén, és úgy is, mint szolid polgárok egy reichiánus tanmű láttán. Háborogjunk először ez utóbbi felfogásban.
Anna Planétát Makavejev abban látszik elmarasztalni, hogy lelkesedése a világerotika iránt hamis, hogy valójában eltájolódott ő attól, és erotikája militáns-osztályharcos attitűdbe hajlott (degenerálódott). Az igazi prüszkölő-párzó-ürítő kommunális feloldódásra már alkalmatlan Anna, ezért nyúlkál folyton különféle gyilkokhoz. – Ezt a megítélést akár helyben is hagyhatnánk, ha nem volna homályos, hogyan kell helyesen lelkesedni a világ-erotikáért. Meglehet, úgysem pusztulhatunk el szebben, minthogy az érzékiségbe pusztulunk bele, de nem pusztulhatnánk bele a dologba valamivel magánjellegűbben? Feltétlen valamely emberiség-eszme kell, hogy áthasson minket közben? Vannak, akiknek privát gőggel jobban ízlene. Még a párthű költő, Paul Eluard sem a világot képzelte szerelmi partnerének elsősorban, hanem az utóbbit látta fantasztikusan teljes világnak. Az utóbbiról írta: „erdős, füves, vérrelborított”, nem pedig az erdőkről írta, hogy szívesen bevérezné ezeket. Abban az anarchista dalszövegben viszont, ami a Lady L. című regény mottójaként ismert, ilyenféle vágyak dúlnak. Óda ez a mottó az emberiséghez, eképpen: „kellett nekem, hogy rád akadjak... hogy együgyűn mindent bevalljak, s hogy büszkén ne hallgass meg te meg... hogy bálványozzalak szívemben, s hogy te viszonzásul megölj”. Mármost a világszerelembe, vagyis a szerelem polit-utópikus transzpozíciójába így is, úgy is átvetülhetnek a szexus mélyen fekvő „vérrelborított” elvei. Akkor is, ha a világot gazdaságszerkezetileg akarjuk megváltani a szerelemre, és akkor is, ha azt akarjuk, hogy a világot maga az érzékiség-love váltsa meg. Az utóbbiban önmagában mutatni rá „az emberi lényegre” csak újabb dezillúziós álcájú illúzió.
Most pedig háborogjunk Reich mellett. Illúziók viszik-vonják előre a világot. Ha nem emez a romantika uralkodik, akkor amaz a romantika teszi. Látjuk, mivé lett minden militáns romantika, amely szembefordult Mr. Kapital világfejlesztési mítoszával. Rémklasszicizmusokba torkollottak. Egyvalami fékezheti csak meg ezt a hűltagyú, technoforradalmár Faust-mutánst: az érzékiség kultúrhódítása. És mit művel Makavejev? Visszavezérli Miss ’84-et a korábban kiröhögtetett Tőke köreibe, hogy a nő reklámoperatőrök gépezetei előtt jusson el legnagyobb érzéki élményéhez. És a kommunatagok viselkedése miért nem szebb állatokra emlékeztetett? Miss ’84-nek így túlontúl könnyű volt otthagyni őket. És egyáltalán, mit képes helyeselni a rendező? A kapitánynő történetéről csak azt mondja: ez úgy zajlott. Miss ’84-é pedig: így zajlott. Katyn sem rosszat jelent itt, hanem valamit, ami egyszerűen „olyan”. A képi párhuzamoknak nincs értékelő tartalma, megalázó módon mintegy természetrajzi tartalmúaknak tüntetik fel magukat...
De ez a háborgás is megtörik. Mert végül hogy, hogy nem, organikus egységbe kerül itt minden: Niagara és csatornapart, életittas burleszkfigurák, félvér madonnák, spanyol népies dalok, tetemek, cukor és gubóból előbukkanó nézelődő gyerekfejek. Makavejev parodikus emberkozmológiája. Mit tehetünk: nyugtalanul gyönyörködünk benne.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 19-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=483 |
