Mersich Gábor
Egy Holokauszt-képregény éppoly szentségtörő ötletnek tűnhet, mint filmvígjátéki feldolgozása.
„Vesszen Miki Egér!”
(egy újságcikkből, ’30-as évek közepe, Németország)
A mottó Art Spiegelman képregényének második kötetéből való – ott is idézetként, valamivel hosszabban kifejtve szerepel. A cikk szerint Miki egér (Mickey Mouse), az „állatvilág legaljasabb élősködője”, a „legszánalmasabb példakép”, amivel az egészséges, büszke fiatalok lelkét – na, kik is? – a zsidók megmételyezik. A Shrek című rajzfilm első részében a gonosz várúr a mesefigurákat birodalmából a rettegett ogre mocsarába száműzi. Egy másik Birodalomban némely mesefigurák nem úszták volna meg ennyivel…
A Holokausztról szóló képregény első hallásra legalább olyan abszurd és szentségtörő ötletnek tűnhet, mint a téma filmvígjátéki feldolgozása. Mindkettőre van példa, de míg Roberto Benigni filmje (Az élet szép) eleinte komoly vitákat kavart, Art Spiegelman képregényét a kezdetektől (1980-tól a Raw magazinban publikálta folytatásokban) siker és megbecsülés kísérte. A később két albumban kiadott mű azóta megkerülhetetlen hivatkozási alap a zsidó népirtással kapcsolatos alkotások sorában. A Guggenheim Alapítvány által támogatott, albumba szerkesztett mű Umberto Eco szerint „letehetetlen”, megnyerte az amerikai Nemzeti Könyvkritikusok Díját, számtalan nyelvre lefordították, néhol pedig – nem véletlenül – eredeti nyelven adták ki. Egy elfeledett magyar kiadás is létezik, 1990-ből, antikváriumokban még fellelhető.
Mindez nagyon szépen hangzik, de éppen az alkotó az, akiben kétségek ébrednek munkájának sikerét illetően. A második kötet második fejezete az első album utóéletére reflektál: film- és tévéadaptációk terveivel bombázzák a művészt, a német nyelvű kiadás kapcsán állásfoglalásra késztetik a „kollektív nemzeti bűntudat” kérdésével kapcsolatban, Izraelről faggatják, sőt, egy vérmes „bizniszmen” az árukapcsolás elvén „mausos” mellénykét is piacra szeretne dobni. Az epizód rajzi megjelenítése szürreális és expresszív egyszerre: az összeaszott holttestek tetején, rajzasztalánál ülő, egérmaszkos grafikust különféle állatmaszkos emberek veszik körül, közben mindenütt döglegyek röpködnek. A kérdések súlya alatt a rajzoló egyre kisebbre zsugorodik a széken, a végén kisgyermek méretűvé töpörödve az anyukájáért sír.
Sajátos kritika a – szeretjük, nem szeretjük, attól még létező – Holokauszt-üzletről. Szerencsére azonban a mű nem erről szól, sokkal inkább Art Spiegelman művészi pokoljárásáról, egy emberről, aki felvállalta sorsát.
Art Spiegelman 1948-ban született New Yorkban, emigráns lengyel zsidó család második gyermekeként. Testvére, akit sosem ismert, 1943-ban, hatévesen halt meg az egyik lengyel gettóban. (Nagynénje mérgezte meg a saját gyermekeivel és önmagával együtt, amikor el akarták hurcolni őket, tudjuk, hová.) Édesanyját Auschwitzban, apját Dachauban érte a háború vége. Ők életben maradtak. Sok kortársához hasonlóan Art is csak szülei elejtett megjegyzéseiből tudott a koncentrációs táborokról, amelyek az ötvenes évek New Yorkjából nézve nagyon távolinak és hihetetlennek tűntek számára. A családban szinte tapintható félelem, gyűlölet és a háború előtti Lengyelország utáni örökös nosztalgia tette valóságossá az élményt a fiú számára. Folyamatosan depresszióval küzdő édesanyja 1968-ban öngyilkos lett. A frusztrált és enyhén neurotikus Spiegelmant az édesanyja halála miatt érzett önvád a mai napig kísérti. A ’60-as évek underground képregényeinek (comix) hatására, és egyfajta terápiaként kezdett rajzolni.
Art Spiegelman magáévá tette a comix alapvető hitvallását, tudniillik hogy: „mindenki rajzolja meg a saját történetét”. Ez segítette át élete krízishelyzetein, így rendezte kapcsolatát apjával, ezáltal sikerült megértenie és feldolgoznia a családját – és tágabb értelemben a zsidóságot -- ért traumát. Már amennyire sikerülhet feldolgozni. Már amennyire sikerül megérteni – megértetni.
Mindehhez egy olyan formát talált, ami így leírva talán erőltetettnek és sematikusnak tűnhet, de a rajzokat látva mindez eszünkbe sem jut. Ebben a képregényben a zsidók egerek, a németek macskák, a lengyelek disznók, az amerikaiak pedig kutyák. Többé-kevésbé mindnyájukra ezen állatok tulajdonságai jellemzőek. Ez az egyszerű, sokszor nemzet-karakterológiai klisékre építő (a franciák békák), de nagyon hatásos ötlet további zseniális megoldásokat eredményez: elég csak a különféle okokból álarcokat öltő szereplőkre gondolni, és ilyen a művet népszerűsítő, óriás egérfogóban (bármikor lecsapni kész, hatékony gépezet) álló, Dávid-csillagot viselő figurák képe. Az Orwell Állatfarmját is megidéző műben a németek felsőbbrendűség-ideája vizuálisan nagyon határozott, egyben végtelenül abszurd formát ölt.
A legtöbb rajz olyan többlet-információkat hordoz, melyek gyakran a párbeszédek, a kommentár szövegét értelmezik át, de néha egyetlen baljós „átkötő” kép helyettesít egyoldalnyi kísérőszöveget. A legtöbbet idézett ilyen megoldás, amikor felülnézetből látjuk a menekülő Spiegelman-házaspárt, amely egy keresztút felé halad – a négy út pedig (amit ők nem látnak) egy horogkereszt rajzolatát adja, ráadásul a távolban egy gyárkémény (?) füstöl. Erőteljesen stilizált kép, de ez nem zavaró; a kopár táj és a horogkereszt önmagába visszatérő rajza pedig súlyos kilátástalanságot, reménytelenséget sugároz.
A képregény legfőbb erőssége ebben az alaposan átgondolt és kidolgozott vizuális koncepcióban van. Tökéletesen indokolt a fekete-fehér forma, színesben nem csak szokatlan, hanem hiteltelen is lenne a mű. Képi világa az expresszionista grafikákat, de még inkább a német expresszionista film precíz, geometrikus képszerkesztését idézi, a fény-árnyék ellentétének tökéletes kiaknázását. Felületes szemlélő számára talán ziláltnak, vázlatosnak tűnhet a stílus, főként a raszteres árnyékolás odavetettsége miatt, de éppen ez adja a mű rajzi feszültségét – ami teljes összhangban van a témájával.
Mint a korábban említett epizódból is látható, a képregény dramaturgiája sem a megszokott sablonokat hozza, folyamatos az önreflexió, a visszacsatolás, a kiszólás – gyanítom, Spiegelman ismeri Godard és Woody Allen korai filmjeit. Nem véletlen a filmes párhuzam, a pergő történet nagyon filmszerű, de alapja mindenképpen Hollywood hatását mutatja. Erőteljes felütés az ’50-es évek New Yorkjában, a kis Artie fájó gyermekkori emléke. Főcím, aztán a ’80-as évek jelene, apja újból megházasodott (ugyancsak Holokauszt-túlélőt vett el), Art már elismert rajzoló – és témát keres. Apja vonakodva bár, de mesélni kezdi a saját életét. A ’30-as évek közepébe csöppenünk, Lengyelországba, ahol Vladek Spiegelman amolyan Rudolf Valentino-i nőcsábászként tengeti napjait. (Az első epizód címe is erre utal: A sejk.) Semmi jele az elkövetkező szörnyű időknek – csak a narrátor apa folyamatosan jelenlévő szövegében találni elejtett utalásokat a jövőre vonatkozóan. „Ő mindig is élelmes volt, a kapcsolatainak köszönhetően túlélte a háborút.”
A jelen váltakozik a flashbackek által felidézett múlttal, de néha a kettő egymásba csúszik. Az előtérben álló apa és fiú, mintha moziban lennének, nézik a fiatal Vladeket és népes családját. „És az ott kicsoda?” – mutat rá Art egy szereplőre. Ugyanezzel a megoldással él akkor is, amikor egyetlen képen belül bemutatja egy szereplő későbbi sorsának alakulását. A bizánci fordított perspektíva természetellenes hatása érvényesül akkor, amikor az előtérben álló figura mögött a háttérben jóval nagyobbak a szereplők. Ráadásul a statikus előtér és a dinamikus háttér ilyetén kombinálása azt a furcsa, émelyítő érzést kelti, amit Hitchcock a Szédülésben alkalmazott a – mára már kicsit elkoptatott – kocsizás-zoomolás egyidejű, de ellentétes irányú használatával. Ez a kicsúszik-a-talaj-a-lába-alól nézés nagyon jellemző Vladek Spiegelman életére.
Nősülés gazdag gyáros családba – gyermeke születése – besorozás a lengyel hadseregbe – hadifogság – gettóban munkaszolgálat (gyermeke halála) – szökés a gettóból – bujkálás – árulás – Auschwitz – Dachau (tífusz) – felszabadulás – New York. Címszavakban is éppen elég.
A képregény erénye még, hogy nagy hangsúlyt helyez az apró, szinte lényegtelennek tűnő dolgokra, amelyek hitelessé teszik a történetet, nem mellékesen a szereplők jellemét is árnyalják. A KZ-láger hierarchiája, ahol a stetlből elhurcolt ukrajnai zsidó munkás megveti a gyáros ficsúrt, de apró ajándékokért (szelet kenyér, sajt) segít neki – elveivel ellentétben, mert életösztöne erősebb. A kivételezett helyzetben lévő lengyel fogoly kápónak Vladek német nyelvet tanít, így jut több élelemhez, jobb ruhához. Megismerjük a levesosztáskor felmerülő legnagyobb dilemmát: aki a sorban előre áll, annak csak lé jut, a vége felé, a kondér alján van némi szilárd táplálék – de ha valaki túl hátra kerül, annak már nem jut leves. Lehetne sorolni. Sokszor a narrátorszöveget, akár egy használati utasításban, kis magyarázó ábrák kísérik: a gázkamra-fürdő keresztmetszete, Auschwitz-Birkenau felülnézetből vagy hogy hogyan kell megvarrni a bakancsot a lágerben található eszközökkel.
Szép jelenet, amikor Art feleségével és apjával autóznak a nyaralójuk, és az – egyébként francia származású „siksze” – asszony felvesz egy fekete stopost. Az öreg és zsémbes Vladek jidissel kevert lengyelül átkozódik, hogyan lehet egy autóban utazni egy „schwartzerrel”. Mert azok mindent ellopnak, ami a kezük ügyébe akad.
– Úgy beszélsz a feketékről, ahogy a nácik beszéltek a zsidókról!
– Hogy mered összehasonlítani a „schwartzereket” és a zsidókat?!
„Hagyd, reménytelen” – nyugtatja feleségét Art. Aztán ezt is megrajzolja, mást nemigen tehet. Apja, míg New Yorkba nem jött, nem is látott feketéket, csupán magáévá tette az adott társadalom által közvetített normákat. Ennek az abszurditásáról is szól a mű…
Ha csak a magyar közéletet nézem, még mindig túl kevesen olvasták a Maust. (Bár többször meg vagyunk említve, magyarok nem szerepelnek a képregényben. Vajon milyen állatfigurák lennénk?)
Spiegelman, Art: Maus – Egy túlélő regénye. Napra-forgó kiadó, Budapest, 1990. Fordította: Szakonyi Péter.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4810 |
