Horeczky Krisztina
A Fény ösvényeiben két balsors, egy modell és egy ötvösmester tragédiája találkozik és zökkenti ki a végzetet.
Mispál Attila a meglehetősen sok fajta életutat bejárt harmincasok nemzedékének tagja. Vizsgafilmjei – az Öreg molnár és szélmalom, a Hajszál és csengettyű, az Angst –, diplomafilmje, az Altamira, számos televíziós munka, és egy kvázi-dokumentumfilm (Maraton) után, ötévi előkészítést-munkát követően filmográfiájában tudhatja első nagyjátékfilmjét, A fény ösvényeit. A filmet Nagy András operatőrrel, Berzsenyi Krisztina látványtervezővel, Márkos Albert zeneszerzővel és Politzer Péter vágóval hozta létre; munkája főszereplője Cserhalmi György, és a világhírű modell, Cseh Annamária. Főbb szerepekben láthatjuk Kovács Lajost, és – Cseh Annamária mellett – egy másik, karizmatikus amatőrszereplőt, Soós Attila költőt.
*
– Nagyjátékfilmed alapötlete már főiskolásként megfogalmazódott benned, a forgatókönyvnek végül tizenhárom változata készült el a forgatás kezdetéig. Sajátos, hogy ez a történet ennyire életképesnek bizonyult.
– A történet – amelynek alapjait újsághírekben találtam –, két, egymástól akár függetleníthető eseménysor (egy modell életében, aki egy baleset során égési sérüléseket szenved, és egy férfiéban, aki fokozatosan elveszíti szeme világát, pedig a munkájához a látás elengedhetetlen) összekapcsolódásával született meg. A hasonló irányultságú párhuzamos történések olyan tiszta és erős logikává álltak össze, akár egy görög sorstragédiában. A két történetszál egymást értelmezi és erősíti. Zoltán sorsa szublimálja, magába olvasztja Csilla történetét, és azt más szellemi-gondolati dimenzióba helyezi. Fontos, hogy mindkét, korhoz nem kötött, és a közel hat év során újabb tartalmakkal gazdagodó történetszál igen egyszerű, és ezért elbírja, hogy további asszociációs rétegeket kössünk hozzájuk. Ez utóbbi számomra legalább annyira izgalmas, mint a történetek egyszerű felmondása.
– Filmed mindkét hőse elveszíti azt a képességét – illetve adottságát – amelynek megléte nélkül az életük értelmetlennek tűnik. Csilla, a szépségéből élő modell esetében mindez váratlanul-tragikusan, Zoltánnál lassan történik.
– Csakhogy a történet nem ezen a ponton ér véget. A filmnek nem az a tétje, hogy eljuttasson két embert a kétségbeesés, a pokol – ha úgy tetszik: depresszió – legmélyére, hanem az, hogy ebből az állapotból mindketten (egymással párhuzamosan és egymástól függetlenül) kimozduljanak. A Csillával történt esemény, és Zoltán fokozatos látásvesztése lehetőséget jelent mindkét embernek arra, hogy mások legyenek, hogy átváltozzanak.
Mindent megtettünk annak érdekében, hogy a címben jelzett fény ne legyen metaforikus, illetve ne kizárólag ilyen legyen. Így az a fény, amely a kifutón – vagy akár a fotózás során – a modellre zúdul, ugyanolyan konkrét, mint az, amely egy ötvösmesternek a munkája végzését lehetővé teszi. A didaxist – a tanmese-jelleget – a filmkészítés összes fázisában kerülni igyekeztünk. Mert a sors (az, hogy valakivel mi történik meg az életében) nem feltétlenül tanító, a sors mindenekelőtt sorsjellegű. Egyik történetet sem zárhatjuk le könnyedén egy élet „tanulságaként”.
– Kezdetben is foglalkoztatott, hogy munkádban a fénynek (így az operatőrnek, Nagy Andrásnak) dramaturgiai szempontból kiemelkedő szerep jut?
– Hogy a hangsúly a vizualitásra kerül, első pillanattól fogva egyértelmű volt. Nagy Andrással és Berzsenyi Krisztina látványtervezővel közös munkáink – az Angst és az Altamira – során sajátos filmes beszédmódot alakítottunk ki. A fény ösvényei ennek a közös vizuális gondolkodásnak az egyenes folytatása-folyománya, csak nagyobb léptékben. A film több mikrovilágba vezeti be a nézőt. Gyökeresen eltér a divat világa az ötvösökétől; ez a kettő már önmagában is egészen más érzékenységet, világításmódot, hozzáállást igényel – nem is beszélve a hajléktalan-szálról. A jelen pillanatban Magyarországon dolgozó operatőrök közül talán Nagy András a legfogékonyabb arra, hogy ezt a sokféleségen átívelő egységet megteremtse.
– A forgatókönyvet olvasva úgy tűnt, igen hangsúlyos a filmed spirituális-vallási mögöttese. Ugyanakkor, hőseid – Csilla, Zoltán és Janó – számára a hit kérdése, megélése jó ideig csak rendkívül felszínesen, külsőségekben jelenik meg. Egy ember – Doma, a hajléktalan – azonban fanatikus hívő, kvázi-mártír, és ezért bármire képes.
– Nagyon jól látod, hogy ebben a történetben két párosról van szó: azaz mindkét hősünknek van egy kísérője, Csillának Doma, Zoltánnak pedig Janó. Ők a társuk számára viszonyítási pontot jelentenek, segítenek neki a másik élet megtalálásában, egyszerűbben: a továbbélésben, anélkül, hogy irányítanának. Bizonyos értelemben a kísérők izgalmasabbak, mint a két főszereplő, ugyanis erősebb hitbéli, meggyőződésbeli tartalmuk van.
– Foglalkoztat a hit?
– Mondjuk úgy, olyan filmeket szeretek készíteni, amelyek gondolati-szellemi-vizuális konstrukciójában megjelenik a hit, a spiritualitás kérdése is. De ennél többet hadd ne mondjak. Nem kívánom a munkánk szellemi tartalmát – verbálisan – leszűkíteni. A szavak legtöbbször butábbak, mint a képek.
– Részben azért kérdeztem erre rá, mert a Kovács Lajosról készített Maraton-ban is tetten érhető az a fajta heroizmus, emberi-morális emelkedettség, amit első nagyjátékfilmed forgatókönyvében is fölfedeztem.
– Örülök, hogy így gondolod. Mondták már A fény ösvényeiről is – kritika gyanánt – hogy nincs köze a valósághoz. Hogy nem köthető időhöz, helyhez. Én ezt nem tartom igaznak. Rettenetesen szegények volnánk, ha épp ezeknek a dolgoknak ne volna, ne lehetne közük a mindennapjainkhoz.
– A női főszerep megoldása egy kitűnő színésznő esetében is embert próbáló feladat volna. Sok szempontból kockázatos döntést hoztál, amikor bizalmat szavaztál a világhírű modellnek, Cseh Annamáriának.
– Pontosan azért, amit elmondtál, meg sem fordult a fejemben, hogy a szerepet modellel játszassam. Ám a próbafelvételek során kiderült, a színésznők hiába remekeltek, hiába voltak gyönyörűek, egyikük esetében sem tudtam megnyugtató döntést hozni. Úgy éreztem, zavarná a nézőt, ha A fény ösvényeiben olyan nőt látna a vásznon, akihez már szerepek, karakterek, illetve asszociációk, élmények, elfogultságok tapadnak. Egyre nagyobb gondban voltam, amikor váratlanul felbukkant Annamária, akiről alig lehetett itthon hallani, hiszen Párizsban, Londonban s a világ még távolabbi pontjain élt-tevékenykedett. Egy ismerős divatfotós ajánlotta, aki éppen dolgozott vele.
Cseh Annamária nem azért jó a filmben, mert szép – nem is ezért választottam –, hanem mert olyan a kifejezőkészsége, amilyet senki másnál nem tapasztaltam. A tekintetét egyszerre képes ösztönösen és tudatosan használni. Olyan mögöttes tartalmakat tud előhívni, amikkel más dimenzióba helyezi egyetlen pillantását. Úgy hiszem, modellként is ez az ereje. Annamáriával mellesleg a szerencse is mellénk szegődött: a neve hozott nekünk egy szponzort. A Renault–Hungária Kft. nagyvonalú támogatásának köszönhetjük, hogy a forgatás egyáltalán elindulhatott.
– Cserhalmi György teljességgel más karaktert alakít, mint amit megszoktunk tőle, ám az „őrült”-hajléktalan Domát Kovács Lajosra osztottad, aki – úgy tűnik – nem mozdul ki abból a szerepkörből, amely lassacskán a védjegyévé válik.
– Kovács Lajosról akartak a legtöbben lebeszélni. Ám a filmbeli Domaként nagyobb a szellemi aurája, mint bármely más karakter esetében (beleértve a Woyzecket is), amit eddig játszott; holott nincs is sokat jelen a vásznon. Lajos óriási színész – filmen különösen. Sohasem játszik, hanem valakivé válik. A Woyzeckben megszűnt Kovács Lajos, noha fizimiskára ugyanazt a lepusztult arcot, látszólagos brutalitást és agressziót látjuk. Kifejezetten érdekes lesz megnézni őt ebben a filmben az Argo után. Cserhalmi pedig talán a legkarizmatikusabb magyar színész a maga korosztályában. Nagy segítség volt az ő tapasztalata, lelkes, szinte atyai hozzáállása. A filmbeli Zoltán karaktere sokat köszönhet Cserhalmi Györgynek.
– Filmed kapcsán magától értetődő a kérdés: számodra a filmkészítés létszükséglet?
– A filmkészítés számomra: tett. Állandóan zavarba jövök, amikor meg kell magamat neveznem. Részint, mert azt a címkét, amit ilyenkor magamra ragaszthatnék („filmrendező”), rengetegen bitorolják – sok esetben méltatlanul. Másrészt: nem érzem úgy, hogy a filmjeimet én készítem. A bennük lévő tartalmak meg akarnak nyilvánulni, és bennünk (Nagy Andrásban, Berzsenyi Krisztinában, a zeneszerző Márkos Albertben, Politzer Péter vágóban, illetve a színészekben) olyan közvetítőkre találnak, hogy képpé, valósággá tudnak válni.
Láttam egy amerikai filmet, jó régi, James Stewart játszik benne. Egy bírósági jelenetben hangzik el a mondat: csak a vesztett ügyekért érdemes harcolni. Az, hogy egyáltalán filmet készíthetek, a csoda kategóriájába tartozik. Én nagyon keveset várok. Egyre kevésbé hiszem azt, hogy ennek a világnak szüksége-igénye lenne az olyan jellegű munkákra, mint amilyeneket én – és még egy páran – készítünk. Pontosabban: nagy szüksége volna rá, de nem áldoz erre. Végeredményben tehát luxus-cikkeket hozunk létre. Pusztán azért, hogy megmutassam: én jelen vagyok, én filmeket forgatok, nem fogok meg egy digitális kamerát. Filozófiai értelemben jelent mást videóra forgatni, mint celluloidra – és ez független a létrehozott munkák minőségétől. Bizonyos dolgok megvalósításához megfelelő feltételek szükségesek, és ha én ezeket nem tudom megteremteni (a pénzosztó helyeket rávenni arra, hogy amivel foglalkozom, az fontos lehet) egy határon túl nem keresek kényszermegoldást.
– Lehetséges, hogy ebben a válaszban benne van: az a generáció, amelynek képviselői közé tartozol, nem kapta meg azt a fogalmi apparátust, szakmai figyelmet, amelyből az utána jövő nemzedéknek – a „hetvenes” évjáratnak – bőségesen kijutott?
– Ez a kérdés az utóbbi időben sokszor kerül elő, némiképp kategorikusnak tartom, de legalább egyértelmű az igazságtartalma. Azok az emberek, akik annak idején velünk foglalkoztak a főiskolán (többek között Gazdag Gyula és Herskó János) sosem kerültek olyan lobby-helyzetbe, mint – mondjuk – a Simó-osztály tanárai, mentorai. Mi diplomafilmként csak harminc-negyvenperces kisjátékfilmet készíthettünk. Filmet készíteni: háború – ezt mondta annak idején Bódy, erre emlékeztet állandóan Cserhalmi. Én vagyok a hadvezér, csaták vannak, és frontvonalak minden irányban, hátam mögött a seregem. A fény ösvényei készítésekor a színészeim, és a stáb bizonyos tagjai sereggé is tudtak válni, lehetett velük együtt harcolni. Azt, hogy háborúban vagyok, első pillanattól fogva tudom – már a főiskolára történt bekerülésem is ennek része volt. Nem vagyok köthető semmilyen érdek- vagy szakmai csoporthoz. Így tehát nekem nem csurran-cseppen. Ennek – ahogyan a nemzedékem képviselőinek többsége – egyelőre csak a hátrányait látom, de előfordulhat, hogy valamikor büszkék leszünk rá.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4809 |
