Korcsog Balázs
A német filmművészetnek két nagy — világviszonylatban is kiemelkedő — korszaka volt: az expresszionista filmé a húszas években (Fritz Lang és F. W. Murnau időszaka), illetve a hatvanas években kezdődő, majd a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján tetőző német újhullámé (Fassbinder, Wenders, Herzog és Schlöndorff nagy filmjeinek időszaka). A két nagy korszakot Hitler, a náci Németország és a második világháború választja szét, megszakítva ezzel a német kultúra és művészet — s így a német filmművészet — folytonosságát. A németek Kahlschlagnak, tarvágásnak nevezik ezt a jelenségét, a német kultúrának és művészetnek ezt a tragikus sajátosságát. A német „tarvágás-irodalom" mellett Kahlschlag-filmekről is beszélhetünk: éppen a német újhullám említett négyestogata tett talan legtöbbet a német film háború utáni feltámasztásáért és újabb felemelkedéséért.
Az új német film nyitányának tekintett 1962-es oberhauseni nyilatkozattól Schlöndorff Bádogdobjáig, a német film első Oscar-díjáig (1980), illetve a német újhullám fiatalon elhunyt géniuszának, Rainer Werner Fassbindernek a haláláig (1982) tartott a német film újabb felívelése és második nagy korszaka. A német filmművészet azóta ismét „hullámvölgybe" került: az egykori újhullámosok, Wim Wenders, Werner Herzog és Volker Schlöndorff még ma is alkotnak, ám legújabb műveik nem hasonlíthatóak hetvenes évekbeli, korszakos jelentőségű filmjeikhez, korai újhullámos munkásságukhoz. Az új német film hetvenes évekbeli nagy konstellációjának: Fassbinder, Wenders, Herzog és Schlöndorff együttállásának napja a nyolcvanas évek végére végképp leáldozott.
A német újhullám négyesfogatának mindegyik tagja külön világ, s bár mindannyian készítettek adaptációkat (Fassbinder: Effi Briest, Lili Mar-leen, Querelle; Herzog: Kaspar Hauser, Nosferatu, Woyzeck; Wenders: A kapus félelme, A skarlát betű, Az amerikai barát stb.), mégis Schlöndorffot nevezhetjük a német újhullám „adaptőr" filmrendezőjének. Schlöndorff legszívesebben mindig irodalmi alapanyagból dolgozott, legfontosabb és legsikerültebb filmjei mind adaptációk: Musil Törlesséből (1966), Kleist Kohlhaas Mihályából (1969), Böll Katharina Blumjából (1975), Grass Bádogdobjából (1979), Proust Swannjából (1983) és Max Frisch Homo Faberéből (1990) készítette leghíresebb filmjeit. Ismert filmes anekdota, hogy Arthur Miller Az ügynök halála című darabjának amerikai megfilmesítésére a főszerepet alakító Dustin Hoffman a Mephisto rendezőjét, Szabó Istvánt szerette volta felkérni, ám a szervezők egy fatális tévedés folytán a magyar filmrendezőt összekeverték német kollégájával, s így végül Schlöndorff készít(h)ette el a Miller-mozit (1985). A német rendező legnagyobb filmsikere — mint azt az Oscar-díj is mutatja — Günter Grass regényének filmre vitele volt, s bár korántsem „egyfilmes" alkotó, Schlöndorffot mindmáig „a Bádogdob rendezője”-ként emlegetik.
Schlöndorff főhősei többnyire embertelen körülmények közé került kiszolgáltatott kisemberek, akik kilátástalan helyzetük ellenére valahogyan megpróbálnak szembeszállni a fennálló viszonyokkal — ez Schlöndorff filmjeinek alapképlete. A Bádogdob rendezőjének az idei bajor filmhéten bemutatásra került legújabb alkotása, A kilencedik nap szintén drámai témát feldolgozó adaptáció: a Jean Bemard luxemburgi pap második világháborús visszaemlékezései alapján készített, megtörtént esetet bemutató film főszereplője is vérbeli schlöndorffi hős: Kremer atya, akit a náci megszállók — sok száz paptársához hasonlóan —a dachaui koncentrációs táborba hurcoltak.
A papot kilenc napra szabadon engedik a lágerből, méghozzá azzal a feladattal, hogy a katolikus egyház helyi vezetőit, mindenekelőtt a luxemburgi püspököt a vatikáni-náci konkordátum értelmében állítsa a németek oldalára. Cserébe saját és fogolytársai szabadulását ígérik. Szabadsága alatt Kremer atyának mindennap jelentkeznie kell a Gestapo fiatal és ambiciózus helyi alvezérénél, Gebhardt-nál, aki az áruló, Júdás szerepét kínálja fel a papnak: „ohne Judas kein Christentum", vagyis Júdás nélkül nincs kereszténység — hangzik a náci tiszt fő érve, amelyet megfogalmazója nemcsak a múltra, az evangéliumi történetre, hanem a katolikus egyház szempontjából az akkori jelenre nézve is érvényesnek tart. Kremer az SS-parancsnok precízen megfogalmazott és meggyőzően előadott érveinek hatására elbizonytalanodik, de végül mégiscsak ellenáll a kísértésnek és nem fogadja el az ajánlatot.
A film a katolikus pap és a náci tiszt szellemi párviadala révén a német kultúra és művészet Goethe által megadott fausti alaphelyzetére épül: a dráma tétje az, hogy Kremer eladja-e a lelkét Gebhardtnak, hogy a pap lepaktál-e az őt megkísértő náci ördöggel. Kettejük szellemi párbaja, démoni dialógusa tehát egyfajta Faust-Mephisto-párbeszéd. Ám ez a Faust-Mephisto-játék a-filmnek csupán az egyik modellje, a másik a német romantikából jól ismert Doppelgänger vagy hasonmás motívum. Gebhardról ugyanis a beszélgetések során kiderül, hogy eredetileg ő is papnak készült, de felszentelése előtt két nappal az SS soraiba állt. Vagyis Kremer, a nácik áldozatává vált, illetve Gebhardt, a nácivá lett pap voltaképpen ugyanannak az éremnek a két oldala. (Az áldozat és a tettes kettős nézőpontját mutatja az is, hogy a luxemburgi papot alakító német színész, Ulrich Matthes nagyjából egyidejűleg formálta meg a Hitler és a többi náci vezető végnapjait bemutató, Bukás című új német filmben a náci propagandaminiszter, Goebbels, illetve Schlöndorff filmjében Kremer atya alakját.)
A kilencedik nap a katolikus egyháznak és a Vatikánnak a második világháborúban, illetve a náci időkben betöltött kétes és erősen vitatható szerepét is felveti (mint legutóbb a görög Costa-Gavras Amenje), ám Schlöndorff filmje mégsem ezt, hanem mindenek előtt egy ember lelkiismereti drámáját mutatja be.
A filmnek a dachaui koncentrációs táborban játszódó szála a klasszikus, humanista láger- vagy KZ-irodalom és -film műfaji hagyományait és sémáit viszi tovább: Fred Zinnemann 1944-ben készült A hetedik kereszt című filmjétől, az első világhírű KZ-filmtől egyenes út vezet Schlöndorff legújabb alkotásáig: A kilencedik nap — az új Hetedik kereszt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4792 |
