Bori Erzsébet
Polgárháború jóemberekkel és gengszterekkel, börleszkkel és sok zenével. Kusturicás történelemóra.
Ez is jól kezdődik! Vissza a gyökerekhez, ami Emir Kusturica esetében Bosznia, a szülőföld és Bohémia – a prágai FAMU és a cseh újhullám – filmes felnevelő iskolája. Az élet egy csoda Menzel-hommage-ként indul, a Szigorúan ellenőrzött vonatok idilli vasútállomásán: takaros, öreg indóház, galambdúc, kapirgáló tyúkok, szerelmes szamár, sínautó meg hajtány, mi több, a család fiát Milosnak hívják (pedig tudtommal az nem is szerb név). Az ígéretes kezdetbe csak a felirat rondít bele: Bosznia, 1992. S hamarosan egy bősz medve is feltűnik, aki a szomszédos Horvátországból menekült át a határon az ott már javában dúló háború elől. Hiába már a szerető család, a kedélyes vidéki figurák, az állatsereglet és a katonatiszt barát szent ígérete (dehogy lesz itt háború, egyrészt senki nem akarja, másrészt van egy jó kis terv az elhárítására), a néző tudja, hogy pillanatokon belül ki fog törni a gyalázat.
Ki is tör, annak rendje s módja szerint, megteremtve a kellő hátteret egy Rómeó és Júlia-történethez – amiből mintha túl erős lenne a felhozatal mostanában, nem egyet láttunk a Balkánra helyezve (Eső előtt), de Az élet egy csoda mégis inkább egy orosz sikerfilmre (A kaukázusi fogoly) emlékeztet már-már kínosan, de ezt csak mellékesen jegyzem meg. Újdonság viszont, hogy Kusturica Rómeója jócskán kinőtt a kamaszkorból, felnőtt katonafia van, na meg felesége. E rendkívüli hős, név szerint Luka, vasútmérnök, aki az isten háta mögötti, még csak épülő vonalhoz helyeztette magát operaénekesnő neje, Jadranka súlyos porallergiája miatt. Jadranka az első perctől nehéz esetnek tűnik, hóbortos, hisztis és folyton énekel. Luka az új vasútvonalat tervezgeti, amely hamarosan összeköti majd Boszniát és Horvátországot, fellendítvén az idegenforgalmat, s amelynek csodálatos, működő modellje odafönt van a padlásszobában; addig is angyali türelemmel viseli felesége szeszélyeit és izgatottan várja a levelet Belgrádból, amely Miloą fia szerződését hozza a Partizán focicsapatába.
A szép terveket aztán keresztülhúzza a kegyetlen sors: Miloą szerződés helyett behívót kap, a búcsúesten Jadrankát megszökteti egy dalos kedvű és laza erkölcsű magyar muzsikus (erre még visszatérünk), Luka sógorát, a régi vágású, titóista polgármestert lelövik a medvevadászaton az új idők politikai gengszterei és a háborúban bizonytalan időre aktualitását veszti a Boszniát Horvátországgal összekötő vasút befejezése, amelynek kanyargós, sötét alagútja filmünk visszatérő, kitüntetett helyszíne lesz.
A magára maradt Luka félti a fiát és értetlenül nézi a megőrült világot. Miloą bosnyák hadifogságba esik, Luka pedig hozzájut egy szép ápolónőhöz, aki állítólag gazdag muzulmán család sarja, kiváló fogolycsere-alap. Sabaha szalmaszőke hajú, búzavirágkék szemű, dolgos, kedves, valóságos istenáldása a sültbolond Jadranka után, nem sok kell hozzá, hogy a szerb férfi és a bosnyák leány szerelmes, majd kisvártatva üldözött szerelmes legyen, mert a pártok egyike sem nézi jó szemmel az időszerűtlen kapcsolatot. Amikor még Jadranka is megérkezik a magyarozásból, a párocska végképp szorult helyzetben találja magát, lőnek rájuk mindenfelől, Sabaha súlyos sebet kap, de a jó szerb katonák hathatós segítsége, a gyors orvosi beavatkozás, valamint – egy szívhez szóló jelenetben – Luka szerb vérének bosnyák erekbe ömlesztése megmenti az életét. Közben véget ér a háború, ünnepélyes keretek közt megtörténik a nagybani fogolycsere, Miloą épségben hazatér, a szerelmesek mégse lehetnek egymáséi – ezúttal nem az ellenséges erők, hanem az Unprofor bürokratizmusa és az agyatlan nyugati média áll közébük, talán nem örökre.
Mindez roppant szórakoztatóan, mondhatni kusturicásan van elővezetve, gegek sokaságával, burleszkelemekkel, sok jó zenével (ezúttal a rezesek mellett maga a rendező jegyzi és saját bandájával, a No Smokinggal szolgáltatja a zenét, két- és négylábú remek figurákkal. Az élet egy csoda igazi balkáni tortadobálós komédia, ahol a balkáni valami olyasmit jelent, hogy habostorta helyett itt kibiztosított kézigránátokkal dobálóznak.
Megvan (szinte) minden, amiért nagyon szeretjük Emir Kusturicát, Az élet egy csoda mégis csalódást okoz. Persze botorság lett volna azt várni egy romantikus vígjátéktól, hogy majd fényt derít a balkáni háború okaira, ismerteti a bonyolult szerb-horvát-bosnyák ellentéteket, politikai elemzésekbe bocsátkozik vagy végigvezet minket az események során. De ha a már jó ideje nemzetközi piacra dolgozó rendező azt írja ki a filmje első kockáira, hogy Bosznia 1992, akkor némi joggal tételezzük fel, hogy ezzel akar valamit. Tudjuk (máshonnan), hogy a boszniai háború viszonylag hamar véget ért – de nem a felek békevágyának, hanem a rájuk kényszerített daytoni megállapodásnak köszönhetően. A borzalmas hármas népirtás leállt ugyan, de még tartott az új határok húzogatása, amikor már Koszovóra terelődött a figyelem. Boszniáról azután alig esett szó, de mostanában, Kusturica filmjével szinte egy időben értesültünk a srebrenicai mészárlás eddig ismeretlen részleteiről, a népirtást elrendelő vagy elnéző tábornokokról, az újabb tömegsírok feltárásáról.
Kusturica mozijában van háború, vannak – szórványos – áldozatok, de nincsenek háborús bűnösök. A háborút, ugye, nem akarta senki, sőt nagy erőkkel dolgoztak az elkerülésén. A szerb katona mind derék (a jó kapitány szerepét saját fiára osztotta a rendező), a bosnyákok, bár marcona külsejűek, semmiképp sem tűnnek gonosznak (hőseinkre is csak azért lőnek, mert usztasáknak nézik őket). A horvátokat nem látjuk, de halljuk: a szerb kapitány szakértő füle egyből ráismer a „Genschertől kapott csúcstechnikára”. De hogy legyenek azért rosszfiúk is – a magyar (aki székesfehérvárinak vallja magát, de erősen töri a magyart, alighanem vajdasági szerb színész adja) csak egy simlis széltoló, a Kalasnyikov-ügy fel sem merül – színre lépnek a háború vámszedői: a „bizniszmen patriot” elnevezésű alfaj, amelynek mintapéldányát egy bizonyos Dadan képviselte oly emlékezetesen a Macskajajban. Ki tudná feledni a hatalmas limuzinon, a Pitbull Terrier üvöltő technójára, tányérnyalók, testőrök, macák gyűrűjében begördülő és a nyakában lógó keresztből kokaint szippantgató gengsztert? Nem az ilyenek robbantották ki a háborút (bár még az is lehet), de az ő érdekük, hogy minél tovább tartson. Mély meggyőződése ez régtől Emir Kusturicának, hiszen már az Undergroundban felléptette őket – a műpartizánból forradalmi költővé és pártfunkcionáriussá lett Marko (Miki Manojlovic) és egykori náci kollaboráns felesége képében. És ugyanitt, az Undergroundban láttuk először negatív hősként a nemzetközi békefenntartókat és a nyugati sajtó szenzációhajhász, mit sem értő, érzéketlen képviselőit. Az élet egy csoda záró jeleneteiben ők – az Unprofor katonái a sajtó lihegő asszisztálása mellett – szakítják el egymástól a szerelmeseket, és jól érzékelhető, hogy Kusturica sokért nem adná, ha hátba lövethetné velük a Sabaha után rohanva a kordont áttörő Lukát.
Helyben vagyunk. Valamikor az Underground után ingerülten utasítottam vissza, hogy Emir Kusturica – elbitorolva a címet Danilo Kistől – az utolsó jugoszlávnak merte nevezni magát. De most, amikor ismét lelepleződött zavaros gondolkodása (és mélységes tanácstalansága), éppen a jugoszlávságban találtam neki mentséget. A szarajevói bosnyák-szerb Emir egy soknemzetiségű, viszonylag liberális, multikulturális országban szocializálódott, és sokáig két lábon állt: az egyikkel a punkrock szubkultúrában, a másikkal a mozi fősodrában. Jugoszlávia szétverése, a vallási és etnikai szembenállás, a véres polgárháború a szó szoros értelmében kirobbantotta a földet a lába alól. Hősünk, az örökös cannes-i győző, a nemzetközi filmvilág dédelgetett kedvence, bizonyára könnyen kapna munkát, támogatást, pénzt valahol Nyugaton. De ő – egyetlen arizonai kalandtól eltekintve – makacsul kitart a hazai témák (színészek, helyszínek) mellett; ha a Macskajaj szerény költségvetésű honi vállalkozás volt, akkor Az élet egy csoda méginkább az – megpróbálja ott folytatni, ahol oly tragikusan és – legalább egy-két nemzedékre – visszavonhatatlanul megszakadt. De a merev szájú ideológiákat és a tűzzel-vassal kiküzdött etnikai sterilitást nem Kusturicának találták ki.
Bosznia, 1992. A felirat, meglehet, azt jelenti, hogy emberünk igyekszik a kertek alatt visszaosonkodni a szülővárosába, ahol évekre nemkívánatos személlyé vált. Beszédes pillanat, amikor a rokonszenves polgármester – miután bemutatták neki a helyi zenekar vezetőjét, aki a szarajevói operából érkezett – szembefordul velünk és ránk kacsint: „Szarajevó? Csodálatos város”. Ha sikerülne a hazatérés, amit szívből kívánok neki, mi magyarok is reménykedhetünk abban, hogy Emir Kusturica egyszer viszonozni fogja lelkes szeretetünket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4789 |
