Hegyi Gyula
Az érettségi találkozó műfajának sohasem voltam lelkes híve, gimnáziumi osztályom elmúlt két nosztalgiaestjéről külföldi útjaim miatt sikerült igazoltan hiányoznom. Pedig nem is sejtettem, hogy egy érettségi találkozón olyan baleset is megtörténhet valakivel, mint ami Coppola filmjének hősnőjével megesett. A szép Peggy Sue a múlt emlékeitől sokkoltan elájult, és huszonöt évvel korábban középiskolás (high scool amerikaiul) diákként ébredt fel, újraélve a teenager-kor érzelmi viharait. Felnőtt tudattal és tapasztalattal szédelegve saját, negyedszázaddal korábbi ifjúkorában.
Az értékelhető alapötlet feldolgozása pontosan jelzi, mitől jó és mitől rossz (számunkra) egy ízig-vérig hollywoodi film. A sztori kezdetben jól működik, és van egy pillanat, amikor kedves limonádénál tagadhatatlanul többnek látszik a film. Peggy Sue idegenül mozog családjában, környezetében, félelmetesen kívülről látja önmagát és világát – ez a szorongó és ugyanakkor belső fölényt sugárzó érzés a modern ember egyik jellegzetes alapélménye. „Időutazás” nélkül is, hiszen egyszerre vagyunk és nem vagyunk itt és most, saját életünk közegében. Aztán szerelmi bonyodalmak következnek, három fiú, a zenélgető boltosfiú, a stréber fizikuspalánta és a „komcsi” költőjelölt váltogatja egymást Peggy Sue szívében. Az életérzés átadja helyét az életről szóló dagályos közhelyeknek, kifestőkönyvbe illően érzelmes családi portréknak, s mire Peggy Sue visszarepül az időben negyvenhárom éves családanya-létébe, hamisíthatatlanul hollywoodi melodrámában ébred. Baljós smink, rebegő hitvesi simogatás, szeressük egymást gyerekek. Nincs olyan frappáns alapötlet, amelyet ne lehetne az unalomig ismert egyen-szósszal átlagossá ízesíteni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4768 |
