Koltai Ágnes
Amikor Frank Beyer filmjét vetíteni kezdik mozijaink” már nem létezik az az ország, melynek 1945 utáni napjairól oly gyengéd nosztalgiával beszél a rendező. Az utolsó NDK-s film egyikét megnézni olyasfajta kulináris örömhöz hasonlítható, mint például indonéz csirkét enni egy csendes nyárutói estén. Egyszerűen tét nélkül kellemes.
Egy pofa jó „ser”, egy erős kupica, egy otthonos kiskocsma és a háború előttről megőrzött puha öltöny – ez A betörés világa. Politikamentes, a militarizmus szellemétől érintetlen, s kellően beszűkült vágyvilág, ahonnan csak az édes illatú gazdagságra érdemes révedni.
A betörés hősei láthatóan moziban lesték el a nagystílű gazember viselkedését: a határozottságot, a keménységet és a nőkkel való egyszerre durva és érzelmes bánásmódot. Kasszafúrásuknak és kisstílű bűnügyecskéjüknek az a pikantériája, hogy Németország úgynevezett orosz zónájában a szerveződő demokratikus német rendőrség ügyetlenke tisztviselőivel futnak versenyt: ki ér hamarabb a pénzzel teli páncélszekrényhez.
Frank Beyer megirigyelte az Ali baba és a negyven rabló bávatag idilljét, de ne fanyalogjunk: filmje a távoli múltra kacsint. A lebombázott, kiégett Berlinre, kis gazemberek kis világára, akik legalább szórakoztatóak és egyénien ostobák. Feltéve, ha valóban ilyennek mutatják Herr Ali babát és a rablókat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4767 |
