Lengyel László
„Szalonnaszag. Muskátliszag.
Tengert sose látni a hóhér szobájának
ablakából.
A tenger Istené,
s az ablak csukva van.
Milyen más a vesztőhely illata,
és a bárány, amikor értejönnek.”
Pilinszky János: A hóhér szobája
Az ablak csukva van. A mi ablakunk, a ti ablakotok, az ő ablakuk, mind, mind csukva vannak. Nem lehet belátni, visszanézni, átpillantani se népfölkelésre, se forradalomra, se tragikus eseményekre, se ellenforradalomra, se megnevezhetetlenre, se szabadságharcra – 1956-ra. Ott, a csukott ablak mögött, homály. Az ablakot becsuktuk, becsuktátok, becsukták és csukva is volt évtizedeken át. A lehóhérolt emlékezet nem kedveli a vesztőhely illatát –jobb szalonna- és muskátliszagban. A magyar filmesek harminc éve méregetik: nyissam, ne nyissam, s ha igen, mennyire nyissam az ablakot. Vannak filmek, könyvek, verssorok, gesztusok, amelyek a vesztőhelyre emlékeztetve kockáztatnak. Nem akkor kiáltják a bárány eljövetelét, amikor már kórus zengi, hanem mikor egyetlen reszketeg hangként lebeg a gyülekezet felett. Van-e értelme Magyar rekviemet komponálni három évtizedes latolgatás után, amikor már közmegegyezés, hogy Barrabást kellett volna megfeszíteni, ahogy a tegnapi újság sem nagyon érdekel. Lehet, hogy Makk Károly filmjét mentené, ha 1976-ban, vagy 1986-ban készül el, dobozban marad és most vennék elő. Elismeréssel szólhatnánk a politikai gesztusról. Ez egy politikai filmnél fél siker. A Magyar rekviem most készült. Becsületes, rendszerhű film. Talán az első rendszer-film. Az első hű film. Tartozékait természetesen ismerjük. Az egyik oldalon a tiszta és nemes forradalom ifjú és bölcs forradalmáraival, a másik oldalon a gyáva, kegyetlen arctalan gonosz, az akasztófáival. Itt lobogó zászlók, égő tekintetek, becsületes kézfogások, amott tankok, sunyi oldalpillantások, gumibotot markoló tömpe ujjak. Oleg Kosevoj és Zoja Kozmogyenszkaja és a 4. olvasmány feledhetetlen Szása Tüskevicse, és velük szemben az aljas gestapós, a farkasvicsorgású SS-legény. Én szerettem a szovjet háborús filmeket. Előttem vannak az ablakok, fülemben a zene. Miért ne nézhetném szívesen, hogy most a barikádon nem Zoja vagy Tányecska hajítja angyali arccal a benzinespalackot a fasiszta fenevad tankja alá, hanem Kismacska a vöröscsillagos ármánykodó alá? És nem Szása, Grisa eszik versenyt jóféle scsiból, amit Anyuta hozott át a golyózáporon, hanem két belevaló magyar gyerek? És ahogy tudom – megtanultam számtalan kötelező olvasmányból és filmből –, hogy az átkozott fehéreknek, fasisztáknak sem jó szóval, sem kínzással nem sikerült, nem sikerülhetett megtörnie a szebb jövőben reménykedőket, az igaziakat, úgy azt is tudom, hogy ez a „Kádár-banditáknak” sem mehetett. Megtörni csak a néző törik meg.
Makk Károly nem tehet arról, hogy egy igényes szovjet háborús filmet csinált. Ha valaki egy olyan forradalmat akar dicsőíteni, amely harminc éve sírokba süppedt, és amelynek – nagyon különböző – eszméin a társadalom vagy azonnal összeveszne, vagy nem tudna velük mit kezdeni, nem marad más, mint a séma. Annak elemeit pedig már föltalálták. Jobb nem megkérdezni, hogy miért folyik ez az egész. „Ezt se tudja? Az igaz ügyért. Na de mégis? Hát ellenük.” Mint amikor egy cella meghal a világkommunizmusért, Sztálinért, a magyar szabadságért, Rákosi elvtársért. Hogy várnék egy töprengő mondatra: „mivég-re is vagyunk itt?” Nincs töprengés. Csak szép amerikai álmok vannak. Hiszen mi nem is nagy eszmékről vagy női mellekről és ölekről, valódi paprikáskrumpliról és palacsintáról álmodunk, hanem a tengerről, hanem a cigányvajdaságról – csikósch és gulasch party után roma-vigalom teljes hitelességgel –, hanem a... Amikor a Szerelemben megelevenedtek, vagy éppen megfagytak az öreg nagyságos asszony polgári idilljei, akkor ezek egyszerre mutatták a jelen abszurditását és a múlt fájóan engedelmes letűntét. Nem nevettünk, féltünk. Talán, hogy úgy tűnünk el a börtönben, mint anyánk emlékezetéből az évek, a jelenvaló, és ugyan ki fog reánk emlékezni, ha ő is halott. Féltünk a kivetettségtől. A Magyar rekviem hősei fizikailag félnek a haláltól, és félnek, szégyenkeznek e félelemtől. A film „specialitása”, hogy mindig meglesi a halálfélelem és a halál intim pillanatait. „így fogsz reszketni, sápadni, kapálózni te is!” Sajnálom, de a halálnak ez a kukkolása nem megrendüléssel, inkább viszolygással tölt el. Amikor százak és ezrek nyilvános kivégzésekre látogatnának, én bizonyosan nem lennék közöttük. S nem tudom meddig van még közünk az embert leteperő állati félelemhez, hogy többet tudunk-e meg Nagy Imréről, ha ismerjük utolsó pillanatait, halljuk a csigolyák recsegését, a kétségbeesett hördülést? Kit akarunk rémiszteni? Magunkat? Azt szeretnénk, hogy fulladozva felriadjunk rájuk emlékezve? Oly mély már úgy is az elhagyatottságunk, minek vesszük el a halálukat is, és vesszük magunkra? „Kulcs elkallódni,/ zár bezárulni,/ cipő megállni,/ amennyire csak számok tudnak valakit/ kézreadni és idegenné tenni...” (Pilinszky: Hasonlat) Ezek vagyunk most. A mi zárkánk nem nagyobb, mint az 1958-as. Egyedül vagyunk benne, és mi zártuk magunkra. Gondolkozom, hogy olyan rendszerben élünk-e, amelynek szüksége van rendszerhű filmekre, hősökre, mítoszokra? Ideig-óráig bizonyosan igen. Lehet, hogy a Magyar rekviem kötelező film lesz, amit minden évben október 23-án megnéznek a kivezényelt gimnazisták, ahogy november 7-én néztük az Iván gyermekkorát vagy a Ballada a katonárólt. Mégis jobb lenne mind a rendszernek, mint a filmnek valami újba fogni. És az ablakot kinyitni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4761 |
