Bikácsy Gergely
Tudtak valamit ezek a nagy német klasszikusok, Murnau meg Fritz Lang, amit ma is csak a legnagyobbak tudnak, Rohmer és Wenders. Vagy inkább: szeretnének csak tudni, a titok nyomában vannak, kamerájukkal követik, egyre reménytelenebbül. Rohmer csak azért lett rendező, mert doktorátusát Murnau Faustjának „térszemléletéről” írta. Wenders máig leghasogatóbb félelmű filmjében Munrónak hívják a főszereplőt. Ez a „Munró” természetesen filmrendező, aki nem hajlandó színes filmet forgatni, s Európából Hollywoodba rendelik. Ott aztán agyon is lövik, de előzőleg hosszan nézegeti Fritz Lang járdába öntött emléklábnyomát.
A titkot a nézők tudják mára a legkevésbé. Murnau és Fritz Lang a „rendezők rendezője” lett, mint ahogy van „írók írója” is. Godard például érdekes szerepet bízott Fritz Langra A megvetésben: a mindig, de idős korában legelegánsabb Langnak önmagát kellett játszania. Volt a filmnek egy főhőse is, fiatal rendező, aki feldühödve filmtekercsekkel dobálja egy vetítőteremben a buta producert. Fritz Lang hűvös eleganciával, csiptetős szemű félmosollyal figyeli a szcénát. Felette egy állítólagos Lumière-idézet: „A filmnek nincs jövője.”
Elképzelem Fritz Langot fiatal korában valahol egy Verdun melletti lövészárokban. Azt olvastam, már akkor is csiptetőt (vagy monoklit?) viselt, és tiszti lövészárok-szeparéjában festőállványt állított fel, festéket kevert, dolgozott. Tudjuk, a filmrendezők kevésbé, de a festők sokáig élnek: ő is. Ma meg, bármily ismeretlen, mégis valamiképp halhatatlan, s nemcsak mert százéves, és mert halála után minden százéves művészt annak mondanak. Ha van esze Renoirnak, vele játszatta volna A nagy ábránd német arisztokrata főtisztjét, a franciát meg Jouvet-val. Jouvet nem ért rá, Fritz Lang helyett pedig Stroheimet választotta, aki szintén elég jó lett.
Amikor A nagy ábránd készült, Fritz Lang már Hollywoodban volt. Itt kiváló hollywoodi filmeket rendezett, a Téboly például, Spencer Tracyvel jobb, mint az igazi hollywoodi filmek. Csak az a baj, hogy semmi köze már ahhoz a „démoni filmvászonhoz”, melyre a húszas években a monoklis rendező Berlinben festette az irracionális álmok kísértetek. És melyik álom ne volna irracionális? Murnau meg Fritz Lang behunyta a szemét 1929 körül, és Németország jövőjét látta. Ezt vitték vászonra. Bár, mintha Lang leghíresebb filmje, az M (Egy város keres egy gyilkost), már a felébredés utáni pillanat volna: amikor ugyanis a lidércet álmodó felriad, és álmának szörnyetege ott bólogat az ajtóban. Ez aztán a racionális pillanat! Ezeket, kicsit egyszerűbben és hatásosabban még Hollywood producerei is szeretik. Murnau ugyan Amerikában is folytatni akarta lírai vízióit, de a filmtörténet egyik legkülönösebb filmjének, a Hajnalnak bukása után elütötte egy autó. Mint ahogy napjainkban „Munrót” a Wenders-filmben lelövik egy autóból. Fritz Lang hűvösen bólintott, és elköszönve Németországtól elköszönt az álom-mozitól is. Sokáig élt ezután és minden premierjét nagyon megtapsolták.
Igaz, a Metropolis már régebben irtózatos világsiker volt, hazájában meg mindenütt. De ahhoz is nézővidító forgatókönyv, meg Griffith óta a legnagyobb költségvetés is kellett. Buñuel – most a Filmvilágban is olvasható – korabeli kritikájában sziámi ikrekhez hasonlítja a Metropolist, egy bugyután álromantikus sci-fi história és egy soha nem látott formanyelvi bravúr egybenövésének. A bugyuta históriát persze könnyebb észrevenni. Vagy húsz éve az Egyetemi Színpad fürgeeszű és ironikus közönsége majdnem végignevette Murnau Hajnalának „ történetét”, s ki tudja, volt-e Buñuel a nézőtéren, aki a forma szépségétől elakadó lélegzettel ámuldozott?
Igen, a filmművészetnek nincs jövője, s Wenders se nagyon csinálná meg már Amerikában A dolgok állását. (Aminek megint csak a történetét végigunatkozzák tisztelgő sznobok vagy színes filmre áhító nézők.) Siegfried Kracauer, (Karinthy-paródiába illő neve ellenére) a filmtörténetírás és -szociológia lírai költője egy egész nép huszadik századi kórleírását tudta megalkotni Fritz Lang mozijából. Caligaritól Hitlerig – a címben szereplő mindkét névhez köze volt Langnak. Az ő némafilmjeiben számtalan őrült dr. Caligari szaladgált, Hitlerről nem is beszélve. Csak halkan mondom, Hitler is járt Verdunnél, súlyosan megsebesült, kitüntetést kapott. És bizonyára káplári lövészárok cellájában maga is festegetett. Ezt se Karinthy, se Kracauer nem tudná kiagyalni.
Nem a Téboly, de még csak nem is a Metropolis vagy az Egy város keres egy gyilkost a legjobb filmje. Hanem az, amelynek hatására az előbb agrármérnöknek, majd költőnek készülő ifjonc Buñuel kinematográfusi pályára lépett: Az éjféli vándor. Ez magyar címváltozat, a franciák Les trois Lumières (Három fény) titulussal látták el, de az eredeti, a német a legjobb: Der müde Tod, vagyis: A fáradt halál. Ebben egy ezernyi gyertya fényében villogó föld alatti kriptában a Halálnak nincs kedve vagy ereje ölni, inkább álmot bocsát hősnőjének szemére, keresse álmában halott szerelmesét. Mi más is az álom, mint egy szomorúan kedves és fáradt halál, mi másért is érdemes élni, mint az álomért, e fáradt halálért? Buñuel mindenesetre azonnal megértette a dolgát (meg a filmművészet dolgát): egész életművének „a fáradt halál” címet lehetne adni, minden remekművében mindenki szorgosan álmodik, s így többet megtud saját életéről, mintha ébren maradna.
A mozi története során először ezek a húszas években rettegni kezdő német expresszionisták álmodtak igazán. Elmebeteg tébolyda-direktorokról, bűnöző rendőrfőnökökről, koldus-gyűlésekről, háztetőn szökellő árnyakról, „Tod”-ról, „Mörder”-ről, germán gőzben elő-gomolygó parancsszavakról. S talán a jól álmodott rémálmok tanították meg őket a forma tiszteletére. Mert démoni lehet a formátlan és buta valóság, de a valóság titkai csak a „démoni filmvásznon” formába öntve, például Murnau és Fritz Lang mozijában tárulnak fel. Hazugság minden mozgókép, mely megfeledkezik a lidércálmokról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4758 |
