Molnár Gál Péter
Egykor Bíró Yvette házalt Ruttmann filmjével országszerte. Ekhós filmtörténetében szájról-szájra kínálta válogatott filmantológiáját. Házalva igyekezett terjeszteni a látáskultúrát, a filmet filmnek tekintő szemléletet (vagyis: nem ideológiának, nem hűségnyilatkozatnak, nem irodalmi pipiskedésnek, nem celluloidra pingált festészetnek, csakis egyedül filmnek). Bíró Yvette egyik támogatott kedvence volt Walter Ruttmann, a német filmeselőőrsvezér, nyakig minden kísérleti vizualitásban, a Niebelungen álomjelenetét is ő forgatta Fritz Lángnak; főművének máig dinamikus és meghaladhatatlan, de találataiban alaposan kifosztott, reménytelenül agyonutánzott Berlin, egy nagyváros szimfóniája tartatik. Bemutat benne hajnaltól éjfélig egy ipari nagyvárost a huszadik század elején (1924). Elragadtatott erőteljességétől és elriad nyomorától. Hajnali futurista korált zeng az iparosodás és a gépek, az emberi találékonyság és a sebesség dicséretére. A futurista szépségekben gyönyörködő tekintetét nem téveszti meg az uniformizáltság, a gépies mozdulatok közé beszorított emberi gazdagságra egyenruhát húzó kényszerűség. (Ezzel egyáltalán nem arra akarok célozni, hogy Ruttmann baloldali filmes lett volna, jóllehet művét a balosok méltányolták; ő maga esztétikus, szépelgő tárgyilagosa volt a tényeknek, pontosabban: a film lappangó esztétikája diktálta megdolgozott tényeknek. A filmhez a festészettől érkezett Ruttmann arról ábrándozott, hogy Wochendejét elkészíti: egy filmet hangtekerccsel, képek nélkül. Eljutott a német fegyverek képi dicsőítéséig. Az orosz fronton halálos sebesülés érte, 1941-ben, miközben híradófilmjét forgatta.)
Ez a Bíró Yvette-propagálta Walter Ruttmann.
Itt van azután váratlanul egy ismeretlen ember filmje: Sidewalk stories (Mesék a járdán). Charles Lane a rendező. Ő írta a filmet, ő a producere, ő vágta (Anne Steinnel) és ő játssza főszerepét is.
Charles Lane alkotása New Yorkról szól, ahogy Walter Ruttmanné Berlinről. Szerelmet vall a városnak, a fölkelő napnak és a tegnapról maradt szemétnek, az embereknek, a jóknak és a rosszaknak. Mindnek. Lane kicsi és gyermeteg embernek látszik. Kicsit gyermeteg filmet csinált. Gyermetegen szemléli az embereket és nini: azon vesszük észre magunkat, hogy tényleg ennyire gyermetegek az emberek, még vásottságuk is gyermeki, képtelenek fölnőni, majd csak a koporsó előtt lesznek felnőttek.
Charles Lane filmje New Yorkról szól.
Vagyis: arról, amit New Yorknak szokás tartani! Manhattanról. Annak is csak egy részéről: a Greenwich Village-ről és még ennek az értelmiségi dzsungelnek is csupán egyetlen, kicsiny részéről: a Washington Square-ról.
Ügy kezdődik a film, akár Ruttmann expresszionista remeke. New York: Jámbor gyalogosok nyája; megkergült taxivadászok – ez helyi különlegesség. New York-i etnikai szokás: megverekedni a csoszogva közlekedő, kanárisárga cabért – ketten-hárman, rövidesen öten-hatan megvívnak egyazon taxi birtoklásáért. Lábuknál cibálják ki egymást az ülésről.
Továbbvándorol a kamera. A mellékutcákba. Másodrendű útvonalakra. A központi helyszínre érkezünk: a Washington Square-re. Vidéki tájkép. Guberálók. Lézengők. Flörtölni vágyó utcai artisták. A fellegszürke délelőttben frakkban-cilinderben bűvész produkálja magát. Kiöregedett varieté-hasbeszélő. Magányos táncos; nézelődő járókelők a teljesítménynek kijáró tisztelettel szemlélik a félresiklott életűek mutatványait.
Oldalra húzódva, összehajtogatható turistaszéken gyorsrajzoló: beesett szemű, kiugró pofacsontú, hunyorin rövidlátó, farmerbe csomagolt aprócska, fekete ember. Dologtalanul vár vevőre. Élvezi a szomszédos táncos zenéjét, veri magának a ritmust.
Tágul a képkáder. Mellette másik gyorsrajzoló posztói a széken. Öles szerecseny. Elkergeti a pindurit, mint Chaplint a roppant termetű dühös Eric Campbell. Dávid-Góliát balettje következik: harc a kliensért. Hatszor földre löki a nagytermetű a kicsinyt. Az hetedikre visszafekszik magától. Az óriás grabancánál ragadja meg a modellt ülő, várakozó vevőt. Átcipeli magához. A korai Chaplin-balettek szellemidézése ez a némafilm, mert néma, csak Marc Marder behízelgő, mégis pallérozott zenéje hallatszik. Charles Lane hasonlít is Chaplinre. Törékenynek látszó, artistamód kidolgozott, mozgékony teste csakúgy, mint a járdaszéliek pártját fogó szemlélete, szelíd erőszakossága.
A finoman klimpérozó zongoraszóló mellé belép a hegedű. A vonósok a francia melodrámától örököltén a mozitörténelemben mindig a melodráma kezdetén és kulminációs pontjain húzzák. Mintha Sztravinszkij Petruska-szvitjét idézné Marder muzsikája. Fekete család érkezik, tolókocsiban gyerekkel. A legényapa szenvedélyes szerencsejátékos. Elveri a kosztpénzt „itt a piros, hol a piroson”. Kimarkolja asszonya kézitáskájából utolsó dollárjaikat. Összevesznek. A fiatalasszony elrohan. A férfit egy sikátorban megkéselik. Hátából merőlegesen mered elő a beleszúrt konyhakés. A csövező gyorsrajzoló tanúja a gyilkosságnak. A babakocsiban ülő bébit tolva keresi az anyját a városban.
Árvák a viharban? Onnan merül elő ez az érzelmes melodráma az új módi vászonra, mintha a Gish-nővérek pityeregtetőjét slapstickban beszélné el Charles Lane. És Manhattanszerte tolva a babakocsit, pantomimban elmeséli a megesett véres gyilkosságot, mint René Clair-nél tették a gyerekek a Porté des Lilas kirakatüvege mögött.
A talált csöppség rajzolni kezd. Gyerekrajzainak vevőköre támad. Vásárolják a csodagyerek firkáit. A Gonoszok megirigylik a pénzt termelő gyereket. Elrabolják.
Időközben lebontják a gyorsrajzoló romlakását. Éjjeli menedékhelyen alszanak meg a kisdeddel. Napközben könyvtárban melegszenek. Chaplin és Jackie Coogan kalandjai a nagyvárosi fények között.
Nem gyerekfilm. Ivarérett munka. A gyorsrajzoló megtetszik egy fiatal üzletasszonynak. Vacsorára hívja őket appartmanlakásába. A fiú a csillogó fürdőszobában, a szerelmi légyott előtt, megfürdik a kádban. A vacsoraasztal égő gyertyáival akár egy Life-hirdetésben. A fürdés leleplező realizmusa eredetien gyöngéd irónia.
A fekete fiú megijed a szalon tükrében saját képmásától: az amerikai filmek háború előtti hagyományát idézi föl, megannyi Tamás bátya riadozott komikusán a tükörtől és a telefontól komikus szolgaszerepben.
A gyerek visszatalál anyjához. A fiú visszaül a Washington Square padjára. Rátalál a szerelmesét kutató üzletasszony is. Nincs boldog befejezés. Hirtelen megszólalnak a szereplők. Cigarettát koldulnak. Ny aggatják a járókelőket. A Washington Square közepén tanyáznak a kábítószeres csőlakók. Eddig mese volt, ahol a kedves New York-i emberek jámbor gyöngédséggel viselkedtek. Most szociológiába fordul a befejezés: végleg kikopott emberek támolyognak és hangjukat hallatják. Charles Lane kilép a meséből. Akiket a fináléban mutat: nem egymással figyelmes, kedves emberek. A hangjuk is megjön. Vége.
Ruttmann nagyvárosa izmos volt. Charles Lane nagyvárosa dekadens. Ruttmann a háború termelte emberi húson és véren fölhízott gépekkel, a civilizációt dicsérte. Lane az embert. Ruttmann alig mutatott embert képein. Lane közelhajol hozzájuk, szívdobbanásukat füleli. Ruttmann kollektív volt, Charles Lane individualista. Ruttmann még jó szívvel úgy érezhette: fejlődik a világ, az új találmányok és a gazdasági föllendülés nagyszerű életet kent az emberek számára. Charles Lanenek nem maradt ábrándja: visszatolat a futurista mámorból a fenyegetett személyiségek értékei közé.
A Washington Square peremén álló roppant bérházban laknak az UCLA professzorai. Itt volt a Ruttmann-rajongó Bíró Yvette lakása.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 19-20. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4755 |
