Ardai Zoltán
A csehföldi nemzetközi filmfesztivál történetében az idei rendezvény sehogy-sem számítható a legfontosabbnak, de alighanem ez volt a legfurcsább. Minthogy az ismert politikai fejlemények következményeképp a fesztivál ’68 utáni, rosszabbfajta hagyományai tarthatatlanná váltak, a megújult igazgatóság teketória nélkül el is bánt ezekkel, nemcsak a filmválogatási szempontokat tekintve, hanem a ceremónia-stílust, valamint a vendégsereg szállodai és egyéb megaláztatásainak fokát illetően is. A változások nyomán azonban, ahelyett, hogy a felszabadított Karlovy Vary-i filmszemle valamiféle „igazabb arca” mutatkozott volna meg, egyelőre inkább a fesztivál arculatvesztéséről, kissé zavart funkciókereséséről beszélhetünk. Mindenesetre, aki netán azt képzelte, hogy ez a fesztivál az első adandó alkalommal a kelet-európai, illetve az innen elszármazott filmes tehetségek nagyszabású találkozójává válik (mely nem utolsósorban a volt „szovjet zóna” sorskérdéseinek jegyében zajlana), az, mondhatni, nagyon el van tájolva. Ilyen ódon ideákat talán csak azok dédelgethetnek, akik gondolkodásukban, ha fonák módon is, de mégiscsak megrögzötten a szocializmus gyermekei, s mint ilyenek, süketek korunk szavára. Ámbár korunk szava éppoly határozatlanul érvényesült Karlovy Varyban, mint a felélénkülő, ’68-at idéző hajlamok és törekvések.
Jellegzetesen bizonytalan percek voltak – például – a fesztiválon, amikor Formán, a Nagy Hazalátogató pódiumra lépett (újabb kosztümös mozi-bravúrja, a Valmont vetítését megelőzően) és rávalló gráciával elejtett néhány mondatot. Az ünneplésre felajzódott közönség nem is türtőztette már magát, ám a tapsvihar hamarosan félszeggé vált és ellanyhult, mintha a sokaság hirtelen arra ébredt volna rá, hogy valójában nem is hallott (és nem is fog látni sem) most semmit, amiben meghatódási vágya kellően tárgyra találhatna. Nem mintha mondjuk a Fekete Péter hiányzott volna a fesztiválkínálatból. Sőt: a boldog emlékű ez-évi pozsonyi fesztivál után (a Filmvilág júliusi száma tudósított erről) Karlovy Varyba került azoknak a cseh és szlovák filmkincseknek a garmadája, amelyek a husaki korszak hajnalán vagy valamivel később betiltattak, illetve legalábbis valami módon félresöprettek. Eképpen Karlovy Vary legfőbb (és egyetlen csakugyan jelentős) részprogramja szinte megegyezett a nemzeti fesztivál fő attrakciójával. Hangulat azonban ehhez is – nemcsak a Valmonthoz – felemásan teremtődött. Merthogy úgy fest, a „gyengéd forradalom” lelkesültségét sem követheti más, mint valamelyes kedveszegettség és tanácstalanság. Tekintsük csupán Karlovy Varyt: gyógyforrása még mindig nyögi a rádúcozott Gagarin-emlékcsarnokot; a város napi élete, akár Prágáé, még mindig „nép-köztársaságias” módon elvarázsolt, noha a könyvesbolti kirakatokban már Kundera-kötetek is virítanak és a közmozikba már közelít egy s más szexfilmkópia. Ezt az állapotot némiképp bomlottabb és sötétebb tónusú változatban ismerjük Magyarországon; erről tanúskodik a Karlovy Vary versenyprogramban résztvett magyar film, a Szomjas György-rendezte Könnyű vér is. Meglepő volt konstatálni, hogy ez az egyetlen játékfilm a fesztiválon, amely a jelen kelet-európai létállapotát egyáltalán jelzi (tegyük hozzá, hogy a Könnyű vér a maga stiláris sajátosságai révén különös nyomatékkal is teszi ezt). Bár a zsűri üzletiesen-hatásvadásznak minősítette a filmet, és ezen az alapon negligálta a díj-ítéletek idején, naivitás lenne egyszerűen félreértésre panaszkodnunk és holmi továbbélő pártállami szemléletet emlegetnünk. Meglehet, találóbb, ha éppenséggel a filmeladásokra tekintő nemzetközi versengés felerősödött szellemét emlegetjük Karlsbad fesztiválján, főként a zsűrizést illetően. Igaz, az egyik díjazott mű, Juraj Jakubisko már Pozsonyban is sikerrel vetített (1969-ben készült) Madarak, árvák, bolondokja, ha már a versenyprogramba (ebbe a zömmel mereven rutinmodorú mezőnybe) került, méltán nyerte el épp a fődíjat. Ám épp ez a film meztelenség, erőszak, „üzleties hatásvadászat” (értsd: merész élénkség) dolgában korántsem marad el a Könnyű vér mögött. Maradjunk abban: fura fesztivál volt az idei.
Egyetlen bizonyosság ütközött ki félreérthetetlenül, szinte megtaszító erővel itt. Nem új és nem örvendetes bizonyosság, mégis, érdeméül számítható a fesztiválnak, hogy élményszerűvé tette. Mivel a Karlovy Vary-i közönség igen nagy dózisban vehetett magához hatvanas évekbeli filmeket, ugyanakkor a jelenkor filmpanorámáját is valamelyes felmérhette (versenyeken kívül bőven láthatott műveket az épp elmúlt szezonok Cannes-i, berlini és velencei műsorából), a műfaj két, egymástól nem túlságosan távoleső korszaka mintegy szembesítődött a vetítéseken, nyomasztó tanulsággal.
Játékfilm. Hogy ez micsoda, nemrégiben még mást jelentett, nemcsak sokszáz filmrendezőnek a világon (ma: szétszórt tizeknek), de néző-százezreknek is, tudva-öntudatlanul, mint ma. Soderbergh szex, hazugság, videóba, ma „alapfilmnek” számít, holott kissé satnyultan affektáló kései visszhangja csupán igazi „alapfilmeknek”, de az még elhajoló, ha valaki ezt a művet tartja többre, sem mint valamelyik Tornatore-sikert, nem beszélve Olivér Stone monumentumairól. Mindezzel szemben: egy olyan, nemigen akciódús, de jelenetről jelenetre szuggesztív, szinte természeti sodrású fekete-fehér film, mint Zdenek Sirovy 1969-es Gyászszertartása még csak nem is tartozik a maga évtizedének cseh filmtermésében a nagyon kiemelkedők sorába. (Nem, sohasem volt, minek is lett volna a játékfilmezés dominánsan művészet. De mindennapos jelenségnek számított és széles közönségre talált az a fajta játékfilm, amely az esetenként akár kommersz színezetű cselekményt is, akkor még magátólértetődő módon, olyan „levegővel”, netán ötletkedvvel, egyáltalán szemléleti érzékenységgel jelenítette meg, hogy a korszak legértékesebb filmjeit eleve nem kísérhette olyan elemi és olyan széleskörű érdektelenség illetve értetlenség, mint később.) A Gyászszertartás (bővebben a már említett júliusi lapszámunk tájékoztat róla) vészesen rendszerellenes filmként került tilalom alá annak idején. Ma azonban mindenekelőtt azért bámulhatjuk, mert a csakugyan vádlón komor politikai kritikájú darab a fizikai és lelki nyomorúság társadalmi atmoszféráját oly természetesen közvetíti apró momentumokban, „mellesleg” – és emeli finoman a látomásosság szférájába, – mintha a rendező nem is venné észre, amit ábrázol. Ezután (és remekművekről nem is tettünk említést), merő sanyarúság volt a versenyprogram esti előadásain megtekinteni egy-egy, a bukott rendszert leleplező kelet-európai filmet. Így Antonin Mása (egyébként egykoron: remeklő cseh új-hullámos) Valóban ezek voltunk?-ját, vagy Janusz Kijowski díjnyertes A félelem állapota című munkáját is („nagyon lengyel”, beidegzetten ziháló modorú, túlontúl típusosán indulatos szükségállapot-film az utóbbi, amely, akárcsak Mása új műve, színházi tematikával operál: Másánál az Othello, Kijowskinál a Hamlet próbáin adódnak buktatók). De az idős olasz mester, Francesco Rosi maffiaellenes Elfelejtett Palermója is ólmosan primitívnek hatott a kegyetlen fesztiválkontrasztok következtében. (Sajnos éppen Rosi napján, előzőleg vetítették Wojtech Jasny 1968-as Minden jó földimjét, mely „politikai film” a kultúrtörténet jórészét felölelő, festményértékű képekből áll, minden erőltetettség vagy szenvelgő esztétizálás nélkül. Mása napjára pedig az 1963-as Az éjszaka gyémántjai című Nĕmec-film jutott; e művet mintha nem rendezték, hanem öntötték volna, mint valami fényes, fekete szobrocskát.)
Szebb időtöltés lett volna a versenyprogram helyett (melynek jelesebb darabjait már elősoroltuk), valóban mélysematikus munkákat nézni, eredeti szocreál alkotásokat például, ezek nem bántóan, hanem titokzatosan primitívek ma már, mint a hímzett falvédők: ikonográfiájuk teremtett világa idegenszerűen de lenyűgözően nyílik ránk, üzenve valami megfoghatatlant, vonzóan szörnyet. A jelen sematizmusának más a lényege: az, hogy egyetlen beállítás vagy szereplői mozdulat sem világít rá (se könnyedén, se „mélyen”) semmi olyasmire, amit az érettebb néző, életének szűkebb vagy tágabb köreiben valahogy már felfogott, de eddig még nem észlelt eléggé. Mindig arról van tehát szó, és úgy, ami és ahogyan a könyökünkön jön ki – ám ebben nem valamely hivatalosság szolgáltatja a normát, hanem különböző intellektuális vagy szélesebbkörű közvélekedések. Módunkban lehet persze kultikus örömmel közelíteni a mai filmhez is, például izgatottan vizsgálgatni egy-egy fesztivál kínálatát, arra koncentrálva, vajon miképp gyűjtötte ez be a jelenkor legkitapinthatóbb motívumait, régi és frissebb közhelyeit. De most már talán mégiscsak nagyon sok lett (arányokról van szó) a komoly átéléssel, szabatosan kimunkált felszínességekből. Hovatovább ellepik egészen a nem-kasszacentrikus filmeknek fennmaradt, még mindig nem túlontúl keskeny zónát, miközben önérzetesen szimulálni képesek csupán, hogy betöltik e zóna hatvanas évekből örökölt szerepét. És ez a szemléleti eltompulás nem önmagából adódó és egyébre hatástalan, diszkrét folyamat: igen, úgyszólván világtörténeti tekintetben lett már túl sok a filmszimulációból. Készüljünk nagy bajokra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4746 |
