Koltai Ágnes
I Manuela, I Manuela... – énekelte vagy húsz éve lelkesen Pete Seger a spanyol polgárháború egyik dalát. Reszelős hangja egyként lelkesíthette azokat, akik az 1938-as véres öldöklésből csupán a No pasaran!-t és Dolores Ibarurit ismerték, s azokat is, akik elolvashatták a Hódolat Katalóniának mifelénk tiltott sorait. Ay Carmela, Ay Carmela... – hangzik fel ugyanez a dal negédesebben Carlos Saura polgárháborús giccstörténetében. Ahogy a Franco-korszak távolodik az időben, s ahogy Saura egyre jobban belesüpped a Carmen-szindrómába (abba a szirupos tévhitbe, hogy Spanyolország Európának az a fertálya, ahol oly sokat süt a nap, oly bővérűek a lakói, s oly tüzes a táncuk), úgy veszti el a rendező drámai érzékenységét. Az Ay Carmela egy színésztrupp kalandjait meséli el. A film első felében a köztársaságiak táborát lelkesítik a komédiások farce-aikkal, majd beleszaladnak a Francónoz hű katonák őrjáratába, s a fogságban már az életükért játszanak.
Két nagy, kínrímekbe fulladó színielőadást nézhetünk végig: emitt az éhes, didergő köztársaságiak, amott a jóllakott, dölyfös francóisták tapsolnak elégedetten. Saura története megható, afféle hősies-beszari kisember-sirató, ám ha már eleget könnyeztünk, lapozzuk fel újra Orwellt és ne feledjük: a frontok nem ilyen egyértelműen tisztán húzódtak a polgárháborúban. Amikor a függöny végleg legördült, nem csak egy Carmela nevű butuska táncosnő rogyott össze holtan a színpadon valamelyik dühödt katona golyójától.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 60. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=474 |