Koltai Ágnes
Dél-Anglia az 1950-es években. Szürke, ködtől elmosódó tengerrel, bágyadt reményekkel, zord éjekkel. Anglia néhány évvel a győztes – de számára hosszú távon mégiscsak vesztes – háború után megereszkedett; megroggyant, mint egy fáradt harcos. Erről a megroggyant birodalomról villantott fel valaha sanyarú képeket a free cinema. Az olyan filmek, mint a Szombat este, vasárnap reggel, a Dühöngő ifjúság vagy A hosszútávfutó magányossága lehangolt, zaklatottan bizonytalan művek voltak, de mégis megcsillant bennük a remény, a „lesz ez jobb is” makacssága.
Az új angol film két egyénisége, David Leland (Bárcsak itt lennél) és Terence Davies (Távoli hangok, csendes életek) a free cinema ködös Albionjához tért vissza, de filmjeikben nyoma sincs a „csak azért is” önbizalomnak.
Dávid Leland alkotása egy tudatosan eltékozolt élet leporellója. Akár egy megszállott szociofotós, úgy fényképezte Ian Wilson a filmet; egy arc, egy keserves lét mindenkor a gesztusértékű tárgyak társaságában, visszfényében tűnik fel. Ugyan mit mondana el a közönyös mindenhatónak odavetett Linda kamaszosan nyihogós, görcsösen ellenkező téblábolása, ordítozós szembeszegülése, ha nem tűnne fel oly gyakran a tenger, a végtelen víz, annyi éltető mítosz szülője. Linda mögött elomlik a tenger, de olyan rideg, vacogtató és nyirkos, hogy menekülni kell tőle. Csakhogy nincs hova. Ebbe döglik bele a film darabos, durván faragott, ám a kisstílűségtől egyenesen szenvedő hősnője. Szemünk láttára merül el a távlatot hazudó posványban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 57-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4734 |
