Hegyi Gyula
A mannheimi fesztivál vendégeként három éve egyszer már módomban állt végignézni egy különös sorozatot úgynevezett AIDS-filmekből, melyeknek a rettegett epidémia volt közös és összekapcsoló témája. Az AIDS-filmek nagyjából három kategóriába voltak besorolhatók. Az elsőbe az egészségügyi felvilágosító filmek tartoztak, amelyek hol szellemes, hol szájbarágó módon mondták el mindazt, amit az AIDS-ről tudnunk kell. A második kategóriát a dokumentumfilmek alkották, amelyek az AIDS-betegek mindennapjait mutatták be, hol szellemesen, hol megrendítően, olykor pedig brutálisan sokkoló képsorokkal. Számomra döbbenetes volt látni, hogy az amerikai dokumentumfilmek alanyai még a halál előszobájában is mennyire tudnak „szerepelni”, egyfajta „show”-ként előadni tragédiájukat. Ezt a legkevésbé sem negatív értelemben gondolom: tiszteletreméltó, hogy a betegség sem öli ki belőlük amerikaiságukat, a „keep smiling”-ba vetett rendíthetetlen hitüket. E műfaj csúcsa a Living With AIDS, (AIDS-szel élni) című dokumentumfilm volt, a szépnevű Tina di Felici Antonio alkotása, melyben egy fiatal fiú készül a halálra: például sírt választ magának a barátja kíséretében.
A harmadik kategóriát a játékfilmek jelentették, melyekben a tragikus betegség már semmivel sem volt fontosabb, mint mondjuk a politikai mondanivaló más típusú filmekben: magyarán, ha a film jó volt, akkor egyszerűen jó volt és mellesleg az AIDS-ről szólt, ha meg rossz volt, akkor a betegség áldozatai iránti részvétünket nem terjeszthettük ki a film ügyetlen vagy tehetségtelen alkotóira. Ezek közül a Parting Glances (Búcsúzó tekintetek) című amerikai filmet szerettem legjobban, amely a New York-i művész- és bohémvilágról derűs, furcsán lebegő és nagyon emberséges képet adott. Mentesen minden előítélettől: nemcsak a homok elleni, hanem az ilyen filmekben nem ritka ellen-előítéletektől is. (Rendező Bili Sherwood.) Leginkább ez a film győzött meg arról, hogy – az egészségügyi propagandát leszámítva – nincs sok értelme az „AIDS-film” kategóriájának. Témától függetlenül csak jó és rossz, érdekes és unalmas, tisztességes és tisztességtelen filmek vannak.
Így Zolnay Pál Védtelenek című, feltétlenül tisztességes dokumentumfilmjében sem az rendít meg, hogy ez lenne az „első magyar AIDS-film”. Biztos vagyok benne, hogy a halkszavú rendezőnek emberfeletti erőfeszítésébe került kamera elé ültetni az AIDS négy magyarországi áldozatát. E vállalkozás minden elismerést megérdemel, hiszen az argó által „érceseknek” is nevezett betegeket félelemmel vegyes gyűlölet, féktelen kiközösítő düh, már-már lincshangulat veszi körül. Bemutatásuk és megszólaltatásuk – őszintén remélem – talán felolvaszt néhány cseppnyit az elutasítás jégtömbjéből. Hiszen élni és szeretni született embereket látunk, akik a halálra készülve (négyük közül kettő meghalt a forgatás kezdete és vége között) különös lágysággal szólnak arról, ami egyszeri és megismételhetetlen: az életükről és a közeli halálukról. A botanikai csodákat gyűjtő fiatal férfi, akiről csak sejthetjük, hogy milyen kapcsolatok útján kapta meg a halálos fertőzést, egy mondatában az osztrák barátjáról beszél, aki a hétvégén meglátogatja.
„Csak botanizálunk”, mondja utánozhatatlan kedvességgel, és ebben az esetlen félmondatban annyi emberség van, amiért máris érdemes volt leforgatni a filmet.
Nem kritikának, csak halk tűnődésnek szánom viszont, hogy Zolnay Pál szerintem nemigen tudta eldönteni, hogy a kamera előtt mit is kérdezzen beszélgetőpartnereitől. Olykor a betegségről kérdezi őket, máskor általában az életükről, egyik-másik esetben szelíd korholással is megpróbálkozik, esetenként pedig egyszerűen beszélteti őket. Mint a legtöbb magyar dokumentumfilmes, ő is „beszélő fejekre” koncentrál, ahelyett, hogy látszólag háttérbe húzódva, szituációban mutatná be hőseit. A sejtelmesen lengő függöny, a varázsos kert hosszú képsorai nem kárpótolhatnak az üres tér és a kamerának beszélő személy szétválasztásáért: hiszen ezek az emberek amúgy, filmen kívül ebben a térben élnek, vagy éltek. Mindez természetesen tartalmi kérdés is, hiszen ez a technika akaratlanul is azt sugallja, hogy e négy ember sorsa mégis kivételes, tőlünk, az átlagemberekétől valamiképp különböző. A kórházi műtét során megfertőzött családos férfi és a hallgatag botanikus esetében legalább az otthoni környezet oldja ezt a távolságtartást, míg a homo-szexualitását vállaló fiatalember és a nemi partnereit sűrűn váltogató nő szigorúan steril kórházi közegben válaszol – már-már felel – a felelősséget firtató kérdésekre.
Persze kevesen fogják elsősorban „műalkotásként” megítélni Zolnay Pál filmjét. A védtelenek, köztük a leginkább veszélyeztetett fiatalok közül remélhetőleg akad, aki a moziban átélt megrendülését később, mondjuk egy mámoros éjszaka közepén sem felejti el.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4733 |
