Turcsányi Sándor
Kétszeresen is örülhetnénk: hirtelenjében három új magyar film, mégpedig olyanok, amilyeneket eddig nem volt szokásban a hétköznapi moziműsor részeként megmutatni. Főiskolás diplomamunkákat láthatunk. Ami itt következik, mégis csupán gyászom a cinkekirályért.
Rohanunk a termelésbe! A nézőkre, alkotókra kényszerített termelési filmtől való elfordulás régi törekvése volt gyakorlatilag az egész magyar filmgyártásnak. E szándék mozgatta azokat is, akik vették a bátorságot, és hazai pályán merészkedtek szembeszállni a fenevaddal. Izgalmas kísérletek születtek, amelyek többé-kevésbé hűen rekonstruálták a termelési film (regény)ismert kellékeit és alakjait, hogy azután a közeget, a nyelvezetet kibillentve megszokott helyéből feltárják az ideológia és a mindennapi lét viszonyának végső abszurditását (Kentaur; Álombrigád).
A szerényebb igénnyel közelítők receptje pofonegyszerű: megmutatják a bunkó, kommunikációképtelen, de legalább sötétlelkű szakit, a kéket, és valamit vagy valakit felelőssé tesznek dolgaiért. Ha a társadalmat, sírni fog a néző, ha a hőst, röhögni, s ezek tetszés szerint keverhetők is. A Cinkekirályban az érett Kádár-kor dolgozójának szájából az ötvenes évek klasszikusan veretes nyelvezete szólal meg, miközben cselekedeteiben e kor sosemvolt rémének, a szabotőrnek, a közellenségnek a magatartását valósítja meg. Ez igen vicces, ám ez a fajta irodalmias humor csupán appendix a humortalan, unalmas képeken. Pedig a Cinkekirály – a hármas bemutató első darabja – nevettetni kíván bennünket. Kicsi testvérkéje ő a Csapd le, csacsinak, és kései leszármazottja, még inkább mutációja a Holnap lesz fácánnak.
A másodiknak látható Sellő félig a habokból is könnyen felrajzolható családfát ígér első kockáin. Hommage à Méhes, hommage à Xantus, csak amúgy női kezekben, de megmutatkozik képben, szövegben Budapest felett az ég is. Ám egy gyors fordulat, a pikkelyek helyett kecses lábat látni, amint tövig nyomja a pedált. A magyar filmek kedvelt járműve, a bogárhátú Volkswagen rohan velünk immár a termelés helyett mesebeli szépségű vidékre. (A nézőtérről a honi mozi által szintén erősen látogatott Kisörspusztára gyanakodhatunk.) Tanmesebeli tájon járunk, ahol épületes dolgokat tudhatunk meg a kincskeresés viszontagságairól. Az igazi gyöngy mindig az orrunk előtt hever, ugrabugrál, satöbbi, mi pedig jól félrelökjük, hogy nyugton keresgélhessük a talmit, az ált. Mire észbekapunk mert, ha észbe sem kapnánk, mint a valóságban, hát hova lenne a tanulság, addigra rendszerint már késő. Oda ez is, az is. A mondás eredetiségével: két szék között a pad alá. Jó ezt tudni. Az ilyen struccszárnyak cipelőjének csak ködös távlat a lebegés, nem marad más, mint a talaj szintjén iramlani lapos és súlyos terhével.
E rekvizitjei között kedvtelve eltobzódgató film operatőre rendezte harmadik bagatellünket (Sülve-főve), mely speciális vizsgakövetelményt idéz. Bár valószínű, inkább köztes szakismereti vizsga tárgya lehetne, mintsem betetőző diplomamunkáé, hogy ki tud Budapesten csehebb filmet rendezni. Az tény, hogy ez a tempó nemcsak iskolai gyakorlásként, de korábbi nagyjátékfilmek mozgatójaként már jó ideje közöttünk van. Bőségesen sorolhatnánk a lokális előzményeket, nem beszélve az igazi csehekről. Feltétlenül javára írandó a film készítőjének, hogy nem visel álorcát. Már az első percben megidézi nekünk Menzelt, Marian Labudát és Jan Bánt. De ez nem az én kis faluközpontom. Bárkinek is unalmas kipipálgatni a jólismert fordulatokat, tárgyakat, kolbászokat. A cseh film előtt csak tisztelegni lehet. De ez igen kétes módja a kalapemelésnek. Mintha Meegeren puszta tiszteletből kanyarította volna egyébként tökéletes pontosságra törekvő műve sarkába a Mester nevét.
Fura dolog ez. Ím láthatóak a diplomamunkák, s mi szörnyülködhetünk. Feleslegesen. Amit itt látunk ugyanis, az nem három fiatalember bizonyítványa, hanem egy módszeré, egy struktúráé, egy iskoláé, melynek eddig még csak agyonmagasztalását hallhattuk. Egészen biztos, hogy ha évek múltán három filmrendező útját kell fölrajzolnunk, a most látott művek a 0 kilométerkövet sem jelentik majd. A megismerkedésre még várnunk kell.
... és mindig szól a Mozart...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=473 |
