Láttuk még

Metamorfózis

Ardai Zoltán

Egy jóképű, tündöklő szellemű és kosárlabdázásban is elsőrangú fiatal tudós-tanár rendkívüli élettani felfedezés küszöbére jut, de girhes és konzervatív egyetemi fölérendeltjei megvonják tőle támogatásukat és nem sok hiányzik, hogy már a laboratóriumból is kitiltsák. – A Metamorfózis első félórájában mi sem jelzi előre a közelgő horror-fejleményeket. Az amerikai kutatóélet itt bontakozgató, egyszerre lelkes és kritikus rajza szokványos ugyan, de körültekintő; a kamera mintegy csak „végzi dolgát”, mellőzve bármi furcsa sugallatot; még csak holmi nyugtalanító zenei motívumok vagy érthetetlen álomképek sem tünedeznek fel. Ilymódon maga a film korántsem metamorfózison megy át a későbbiekben – mint a halhatatlanság pokoli szérumát önmagán kipróbáló hőse – hanem szándéktalan komikumú, átmenet nélküli műfajváltásokon. A kitűnő tudós egyszercsak hű famulusa torkának ugrik és kitépi a gégéjét (az addig gondosan jellemzett jóbarátot próbababa módjára látjuk ledőlni) – ezt a rémpillanatot az előzmények után képtelenség komoly elszörnyedéssel átélni. Mire pedig áthangolódunk új sémákra, egy ámokfutófilm feszültségeire, felpattan valamely fémkapu, és a főhős gőzfelhőben kalimpáló, irdatlan fogazatú sárkánygyíkként totyog elénk. „A múlt lidérce!” – dörög fel valaki a kapu előtt várakozók közül, ám ez nemhogy ellensúlyozná, inkább betetőzi a nagyjelenet vidámparki hangulatát.