Báron György
Miként a harmincas évektől az ötvenesekig minden jelentősebb amerikai filmművészet szinte kötelezően elkészítette a maga vadnyugati filmjét (és szovjet kollégája kötelezően a maga polgárháborús, majd háborús opuszát), a hetvenes és nyolcvanas évek legismertebb amerikai filmkészítői szinte kötelezően megalkotják Vietnam-filmjüket. Míg a westernek, a kevésbé hatékony szovjet megfelelőik – mint ezt André Bazin kimutatta – a mítoszképzés jegyében születtek, a Vietnam-filmek kiindulópontja (Ram-bóról és társairól most ne essék szó) a mítoszrombolás. A mítoszépítéshez szorosan hozzátartozott az ismétlődés, a sorozatszerűség, az azonos forma variálgatása, a típusok és toposzok visszatérése (ezért, hogy még a rossz westernek is jók), a mítoszrombolás azonban nem viseli el ezt a fajta palinódiát, újra-éneklést. Ezért, hogy az úgynevezett Vietnam-filmek – melyek ugyanúgy az amerikai tudat változásait tükrözik, mint tették azt hajdan a heroikus, majd keserű vadnyugati filmek – rendre zátonyra futnak. Hosszan sorolható azoknak a biztoskezű mestereknek a névsora, akik nekivágtak a teljesíthetetlen föladatnak: Coppola, Cimino, Ashby, Kubrick, Stone és legújabban Brian de Pálma. A mai amerikai film sztárlistája ez, mégis, a filmek olyan egyformák, akár két tojásgránát. Igaz, Coppoláé pontos és nagyvonalú, Stone-é enyhén giccses, de Pálmáé kemény, horrorisztikus, rajtuk hát a rendezői kézjegy, de lényegében megkülönböztethetetlenek.
Mindegyikben, akár a vadnyugati történetekben, Jó és Rossz amerikaiak küzdenek egymással, a vietnami dzsungel azonban ehhez csak nagy dramaturgiai erőszaktétel árán szolgálhat alkalmatos színtérül. A vietnami háborúban ugyanis észak-vietnamiak harcoltak az amerikaiak ellen, s ezt a filmkészítők, bármennyire is törekszenek rá, nem hagyhatják figyelmen kívül. (A Rambo-filmek nem is törekszenek rá, ellenkezőleg, épp az amerikai-vietnami konfliktusra építik otromba és erőszakos meséjüket, a jenkikre a Jó, a sárgákra a Rossz szerepét osztva, sikertelenül próbálva átplántálni a vadnyugati hősmítoszt a véres és igazságtalan vietnami háború közegébe.). A demitizáló vietnam-filmek őszintébbek, mert a nemlétező mítosz helyett a valóban létező amerikai megosztottságot ábrázolják, s ebben csak maguk a vietnamiak zavarják őket, akik időnként mégiscsak feltűnnek Vietnamban, mégha nem is több a dramaturgiai szerepük, minthogy a Rossz amerikaiakat gonosz, a Jókat jó cselekedetekre ösztönözzék, jótékonyan továbbgörgetve ezzel a dzsungelben rendre megfeneklő amerikai-amerikai konfliktust. A dologba a horrorfilmek tehetséges specialistája, Brian de Pálma is reménytelenül belegabalyodik. Az ő tisztaszemű amerikai jófiúja segíteni akar a vietnami népen, s ezért csak akkor süti el fegyverét, ha az harcászatilag elkerülhetetlen, nem úgy mint társai, akik még egy vietnami lányt is megerőszakolnak és megölnek. Hősünk följelenti őket, a gyilkosokat hosszú börtönbüntetésre ítélik, ő pedig ott marad a dzsungelben terebélyes aknavetőjével, melyet vélhetően ezután is csak a legindokoltabb esetekben használ majd.
A soronkövetkező (ugyanilyen) Vietnam-filmben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4725 |
