Bársony Éva
Áll egy ember a zárkában és egy tükörből figyeli a jövendő sorsát.
Beszélgetésünk idején Makk Károly még a Magyar rekviem utómunkálatain dolgozott. Ilymódon az interjú nem a befejezett film, hanem a forgatókönyv (Filmvilág 1990/ 7) alapján készült.
– Legutóbbi találkozásunkkor, úgy másfél-két éve említette, hogy Kornissal dolgozik egy filmen. Gondolom, akkor még nem lehetett erről a történetről szó, miután a Magyar rekviem középpontjában hét halálraítélt áll, a színhelye egy börtöncella, időpontja pedig 1958.
– Kornissal jó néhány évvel ezelőtt a Kozma című darabja alapján szerettünk volna filmet írni. Akkor hamar rá kellett jönnünk, hogy ez nem fog átmenni. Később újra elővettük, átdolgoztuk, pénz hiányában azonban füstbe ment a terv.
– A Magyar rekviemre hogyan sikerült pénzt keríteni? A filmgyárból érkező hírek már nem is drámaiak, hanem tragikusak. Mást már nem hallani, minthogy összeomlott a magyar filmgyártás, egyetlen film sem forog a stúdiókban.
– Ha a papának nincs pénze pezsgőre, az urak nem pezsgőznek. Korábban, pár éve, még majdnem mindenre jutott pénz, még a gyártási költségek túllépésére is. Ha a film olyan lett, hogy itthon, vagy pláne külföldön sikert aratott, növelte a magyar állami filmgyártás renoméját, akkor azzal a dolog el volt intézve. E pillanatban minden fillérért meg kell küzdeni, hozzászámítva azt is, hogy ami egy évvel ezelőtt száz forintba került, az ma már 150 forintra rúg a végelszámolásnál. A Magyar rekviemet úgy forgattam, hogy a legszigorúbban lefaragtam minden pluszköltséget. Nincs luxus, nincs csúszás. Ötven nap alatt, pontosan a gyártási terv szerint készültünk el a felvételekkel.
– A filmet a Dialóg Filmstúdió Vállalat jegyzi, de a finanszírozásban külföldi partner is részt vesz. Mit jelent ez konkrétan?
– Egy magyar származású amerikai producer, aki fantáziát látott a forgatókönyvben, működésbe hozta a kapcsolatait. Ennek köszönhetően társult a filmbe az abszolút profi cég, a Telemünchen, amelynek nagyon erős amerikai érdekeltségei vannak.
– Magyar pénz nincs is a Magyar rekviemben?
– De igen. A Dialóg Filmstúdió, de különösen a Filmfőigazgatóság erejét megfeszítve szállt be az ügybe, ami nem lehetett könnyű, mert nagyon kevés pénzt kell sokfelé elosztani, sokféle szempont figyelembe vételével.
A szolgáltatások megrendelésében nagyon odafigyeltünk az árakra. Ezúttal csak részben vettem igénybe a MAFILM-et – a díszletek készültek ott –, mert volt olcsóbb ajánlat is. A filmet a Magyar Hirdető egykori reklámfilmrészlegéből alakult TMA nevű, amerikai-magyar vegyes-vállalat gyártotta, a Dialóg Stúdió Vállalat megbízásából.
– Ahogy a filmgyártás a puszta létéért küzd, az emberek többsége, a potenciális moziközönség is a ma gondjaival gyötrődik. Nem csak a megélhetésre gondolok, hanem a közéleti sokkhatásokra, a bizonytalanságra. Emelkedettebben fogalmazva: az emberekkel naponta közvetlenül történik a történelem, vajon alkalmasak-e arra, hogy a forró indulata jelenben odafigyeljenek a tegnapi történelemre?
– Őszintén szólva ez nem érdekel. Először is azt gondolom, hogy a műveket nem elsősorban a tematikájuk, hanem a minőségük avatja művé. Ez nagyhangú kijelentés, le is szállók a magas lóról, és hozzáteszem, tudom, hogy 1956-ról nemcsak értékes írások, de sok szenzációkeltő bóvli is megjelent, de ez azért nem érdekel, mert ha valamit is sikerült szándékainkból megvalósítani a filmben, akkor ez a történet nemcsak 1956-ról szól. Emberi érzésekről szól, a szerelemről, az életről, a halálról, a barátságról, az együttérzésről szól. Arról, hogy milyen törékeny holmi az, amit mi életnek nevezünk. De ehhez azt is hozzátehetem, hogy tapasztalataim szerint Európában még egyáltalán nem érdektelen ez a téma, és ha olyan szívesen és sóváran emlegetjük a filmek nemzetközi piacát, akkor azt se szégyelljük, hogy egyelőre még számít valamit a nemzetközi filmpiaci érdeklődés 1956 iránt.
– Nem a Magyar rekviem lesz az első film, amely 1956-ról az 1989 július 16-ika utáni szellemben beszél, de Makk Károly tudtommal az első rendező, aki maga is benne volt az akkori eseményekben. Éppen a Filmvilágáé// interjújából tudjuk, hogy felvevőgéppel járta a várost, szemtanúja – filmszemtanúja – volt annak, amiről most játékfilmet forgat...
– Az igazsághoz tartozik, hogy izgága természetű vagyok, különösen az voltam harminc évesen, 1956-ban. Sok helyen megfordultam, belevetettem magam a sodrásba. Résztvenni benne: nekem mindez akkor gyönyörű kaland volt, elmúlt, jöttek a hétköznapok, a filmek, az élet ment tovább. Hogy valójában milyen lehetőség volt 56, és miért végződött úgy, ahogy végződött, ez csak a 60-as években lett előttem nyilvánvaló. Azóta piszkál a gondolat, hogy majd egyszer... De ha megnézi ezt a filmet, amiről tulajdonképpen most még magam sem tudom, hogy mit sikerült benne megvalósítanunk, szóval ha megnézi a filmet, látni fogja: összetettebb volt a szándék annál, semhogy egyszerűen leltárt nyújtson át: ez volt 56-ban, ez nem volt. Elmondok valamit, hogy világosabb legyen. Egy olasz cég azzal a kéréssel keresett meg, hogy forgassak filmet Sztálin életéről. Ideadtak egy szinopszist, elolvastam hozzá egy sor memoárt, elsősorban nyugaton kiadott visszaemlékezéseket. Olvasás közben döbbentem rá, hogy az emberben milyen furcsa, borzongató kíváncsiság, vagy még inkább szomj él a halál különböző módozatainak megismerése iránt. Ha akkor nem olvasom el azokat a könyveket, a Magyar rekviem szolidabb és szelídebb filmnek készült.
– Kevesen mondják ki nyíltan, hogy csak jóval később érett meg bennük 56 igazi jelentése. Ha már dacolva a melldöngető konjunktúrával, elmondta, hogy ezt csak a 60-as években élte át, jó lenne tudni, mi „ejtette le a tantuszt?”
– Amikor Déry Tibor kijött a börtönből, befejezte a Két asszonyt, a felesége, Böbe felhívott. Pénzszűkében vannak, jó lenne a novellát elsütni a filmgyárban. Azt ajánlottam Dérynék, hogy össze kellene olvasztani az 56-ról szóló Két asszonyt és a Szerelmet, amit 56 nyarán közölt az Irodalmi Újság. Kinevetett „te teljesen zöld vagy”, mondta, de fél év múlva készen volt a forgatókönyvvel. Természetesnek tartottam, hogy a film 60-ban fog játszódni, ahogy Déry megírta. Kínlódásokkal teli hosszú huzavona után végül azzal a feltétellel foghattam neki a Szerelem című filmnek, ha a férfi főszereplő nem 1960-ban szabadul, hanem 53-ban Rákosiék alatt. Addig a pillanatig evidensnek vettem, hogy a rendszer el meri magáról mondani, hogy embereket politikai okok miatt börtönzött be. Kiderült, hogy nem. Tehát a tantusz egy nagyon konkrét szakmai ügyben esett le, ez ejtett gondolkodóba, hogy mi is van valójában.
– Hogy született meg a Magyar rekviem ötlete? Miután hét halálraítélt a főhőse, kézenfekvőnek látszik a bőséges memoárirodalom ihletése.
– Az alapszituáció egy mondatról jutott az eszembe. A Ramón Mercader második halála című Semprun-könyvben olvastam, hogy K. a diák mindig, minden helyzetben tudott valamilyen mesét kitalálni. Elmorfondíroztam, milyen furcsa szituáció kerekedhet ebből, ha ez a K. börtönbe kerül, egy cellába, ahol többedmagával kell meglennie egy szűk helyen. Amikor Semprun itt járt Magyarországon, elmondtam, milyen ötletem támadt a tőle olvasott mondat nyomán. Semmi kifogása nem volt ellene, hogy felhasználjam. Az alapszituáció megvolt, de hányan legyenek a zárkában? Három kevés, öt elég, de a hetes az igazán jó szám. Heten vannak a mesterlövészek, heten a szamurájok. Kornisnak nem lehetek elég hálás az életben, azért, amit a forgatókönyvért tett. Eleinte az volt a tervem, hogy egy-egy epizódra más-más írót kérek fel. El is vállalták – köztük volt például Konrád György is, Eörsi István is –, akik sok jótanáccsal láttak el, meg is ígérték, de végül is mindenkit a saját teendői kötöttek le. Fantaszta álom volt, de szerettem volna bevonni a magyar irodalom színe-javát. Akkor ajánlotta fel Kornis, hogy üljünk neki, csináljuk meg együtt. Hat hét alatt megvolt az első változat.
Fantasztikus periódus volt. Délelőttönként órákat beszélgettünk, utána nekiült, éjjel tízkor felhívott, hogy mennyire jutott. Mint minden író, ő is nagyon szereti felolvasni, saját hangján visszahallani a mondatait. Éjszakánként olvasta telefonba a jeleneteket. Hihetetlenül jó volt együtt dolgozni egy emberrel, aki nem csak remekül ír, hanem teljesen odaadja magát az ügynek. Amellett Kornis kitűnő dramaturg is, érzi, hol támad űr egy jelenetben, egy karakterben, egy eseménysorban. Ilyen esetekben addig nem tette le a telefont, míg nem érezte, hogy megvan a láncszem, tudja folytatni. Ritka öröm újra így dolgozni, mert azok a partnereim, akikkel hasonlóképpen dolgoztunk össze, Déry, Örkény, sajnos kimentek a képből.
–A forgatókönyv könnyedén lép át a valóságból a képzelet világába. Nincs akadálya, hogy a zárka realitását felváltsa a Kölyöknek szóló mesében a szökés kalandossága, a palacsintát sütő mama álomképe: vagy a Cigányt vigasztaló lakodalom kavargása, a cigánymennyország fantasztikuma. A vágyakozás és emlékezés nem ütközik fizikai akadályokba, de a film mégiscsak létezőnek, láthatónak kénytelen megjeleníteni a képzelet szertelen szárnyalását. Olvasás közben azon töprengtem, hogy lehet képpé alakítani ezeket a meséket, sérülés vagy erőszakoltság nélkül?...
– Egyelőre még magam sem tudom megmondani, sikerült-e úgy filmre vinni ezeket a képzeletbeli kalandokat, ahogy szerettük volna, hogy pontosan olyanok lettek-e, amilyeneknek szántuk őket. Egyelőre vágjuk a filmet. Ez majd akkor derül ki, ha összeáll a végleges forma. Előre borítékolom a mesékről, álmokról, hogy vita lesz, és lesznek ellenvetések, de egy biztos: engem e mesék nélkül nem érdekelt volna a film. Nem csak azért, mert egy film nemcsak mondandó, hanem forma is – sőt, elsősorban az, hanem azért, mert a kiszolgáltatottságnak és a gyilkolásnak a mechanizmusát akartam megmutatni, ehhez pedig szükségem volt az ellenpontokra. Ezek egyrészt oldják, másrészt elmélyítik a filmvalóság sötét tónusait.
– A történet felkínál egy játékot, az ember önkéntelenül találgatja, melyik szereplőnek ki lehetett a valóságos történelmi modellje. Táplálja ezt a kíváncsiságot, hogy a Kölyökben felismerhető az a 16 éves fiú, akit két évig tartottak börtönben, míg nagykorú nem lett, s akkor fölakasztották. Voltak azonosítható modelljei a többieknek is?
– Nem kizárólagosan, inkább több motívumból gyúrtuk össze egy egyéniséggé a szereplőinket. A Tanár például, valamennyiük közül a legbölcsebb, furcsa keveréke Bibónak és Mérei Ferencnek, noha mindenek előtt Bibóra gondoltam a megformálásakor. Bibót személyesem ismertem, Vásárhelyi Miklós révén. Egy másik modell szívbéli jó barátom – nemrég járt Magyarországon, – úgy hívják, Csongovai Per Olaf. A neve szerepel az összes Fehér Könyvben, mint elsőszámú gazemberé. Ő volt a Tűzoltó utcai csoport helyettes parancsnoka. Nagyon belevaló, merész fickó volt, mindig rá gondoltam, amikor a Tengerész alakját faragtuk. Angyal István volt Lux ihletője, de nagyon áttételesen, fedetten. Azonban mondanom sem kell, hogy bármelyik szereplőnkről volt is szó, Kornissal együtt mindketten magunkat is bele-belecsempésztük az alakjukba.
– És a Néma? Ő a legtitokzatosabb. Mindvégig sejthető, hogy dráma zajlik körülötte, de csak az utolsó pillanatai árulják el, hogy mitől lesz végül is méltó – ha szabad ilyen abszurd kifejezést használni – arra az akasztófára, amelyre a többieket felhúzták.
– A Néma alakja színtiszta dramaturgiai spekuláció. A film nem pályázik történészi bravúrokra. Egyszerűen csak egy mese. Mese, amelynek még csak tanulsága sincs.
– Amikor a valóság és a képzelet sokféle eleme ötvöződik egy filmben, különösen kényes kérdés a hitelesség. Makk Károlynak mit jelent a hitelesség?
– Minden ott kezdődik, hogy egy mondat, amely a forgatókönyvben mutatós, amikor elhangzik, hihetően szól-e. A hitelesség nekem azt jelenti, hogy elhiszem-e Luxról, hogy leveti magát a negyedik emeletről, miután végignézte a-barátja akasztását. Vagy hogy a Kölyök azt kiabálja, miközben kivégzésre hurcolják, hogy mamamama! Nem tudok jobbat: az emberi hitelesség a kulcsa egy film hitelének.
– A Magyar rekviem dramaturgja Vásárhelyi Miklós. Van olyan mozzanata a filmnek, amely nélküle nem lett volna az, amivé lett?
– Vásárhelyi nem sokat beszél, nem magyaráz részletesen, annyit mond – igen vagy nem. Nekem nagyon sokat jelent a véleménye. Amikor megmutattam a forgatókönyvet, azt mondta: ezt meg kell csinálni. Azokban az időkben, amikor még anyagbeszerző volt, esténként sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk, nevetgéltünk. Rengeteget mesélt a börtönélményeiről. Akkor még nem gondolt arra, a lelke legmélyén sem hitte, hogy megéri azt az eseményt, amelynek később ő lett a szervezője, lelke, mindenese: Nagy Imre temetését. Tőle hallottam a lóhús-történetet. Valakit elvittek a zárkából, a többiek meggyászolták, aztán megették a „kivégzett” lóhúspörkölt-adagját. Amikor az ínyencségnek számító falatokra kiéhezve „a halottaiból feltámadott” visszatért, már csak az üres csajkát találta.
– Ebben a jelenetben keveredik a döbbenet és a komikum. Bármilyen szívszorító, a Cigány gúnynéven emlegetett elítélthoppon maradt jajveszékelésében – olvasatom szerint – van valami humoros. Egyáltalán: a Cigány figurájában – talán ő az egyetlen – a tragikummal komikum keveredik. A nélkül, hogy ez bántó lenne...
– Mert nem is akar az lenni. Ez az a humor, amely az életrevalóságból fakad a halálra szerveződött helyen. Nem véletlen, hogy ő találja ki a trükköt, amivel őrületbe kergeti az őröket. A trükk eredetijét Mécs Imrétől kaptam. Ö mesélte el, hogyan kell a csikket észrevétlenül felszedni a cipőtalpra nyomott kenyér-galacsinnal.
– Mint egy jó operában, a történetben minden szereplőre jut egy „nagyária”. Az Őrnagyé a tükörjáték. Magasra emel egy tükrözés abban szemmel kísérhető a börtönudvaron lejátszódó esemény. így nézik végig a zárkából a többiek a Kölyök kivégzését, a Cigányét, a Tengerészét. Olyan elsősorban szemnek szóló ez a motívum, mintha filmes találta volna ki. Mennyiben kötődik a valósághoz?
– Ez a trükk már nem működött az 1956 utáni börtönben. Akkor a gyűjtőfogházban egy kis épületben folytak a kivégzések. A tükörről Dajka Margit férjétől, Lajtos Árpádtól hallottam. Elmesélte, hogy mint hivatásos katonatisztet, bebörtönözték, abban az időben ült, amikor az 1948–49-es nagy kivégzési hullám tetőzött. Nem láttak le az udvarra, felemelt tükörből nézték végig az akasztásokat. Régen hallottam tőle a történetet, még Margit halála előtt, de megragadt bennem a kép. Áll egy ember a zárkában, és egy tükörből figyeli a jövendő sorsát. A mi filmünkben anakronisztikus a mozzanat, de engem mint már mondtam nem a precíz történelmi megfelelés érdekel. A mi mesénkben nem minden van ügy, ahogy lennie kell. Ez a mi börtönünk, ez a mi játékterünk, és itt minden megtörtént, ami megtörténhetett.
– Ha akarom, és mint közönség akarhatom, a tükörrel folytatott játék többet jelent – anakronisztikus vagy hiteles önmagánál. Azt jelenti, hogy vannak szemtanúk, a titokban végrehajtott bűnök nem titkolhatok el örökre. Nem lehet meg nem történtnek állítani azt, ami megtörtént. Vagy tévedek?
– Bennem a látvány maradt meg, ahogy elképzeltem, ezért is vettem be a filmbe. Ezek a képek izgalmasak, talányosak, szokatlanok. Ez az én dolgom. A többiről majd elmélkedjenek azok, akiknek ez a hivatásuk.
–A Tengerész és Lux közös nagy jelenete ––-az emlékezetükben visszaidézett
harc. Fegyverrel, tankokkal, robbbantásokkal, életveszéllyel. És szerelemmel. Ez az ő meséjük. Hogy jelenik meg a filmben ez a flash-back epizód?
– A cél nem az volt, hogy rekonstruáljam az utcai harcokat. Az atmoszférát akartuk érzékeltetni egy elbeszélésen keresztül, amelyben mindvégig egy lányról, a Vadmacskáról van szó. Ót mesélik el ketten a cellában. A kislány körül zajló események voltak a segítségemre abban, hogy ne kelljen – mint annyi más rendezőnek Leningrád ostromát – az 1956-os budapesti harcokat történelmi valójukban rekonstruálnom.
– Az eredeti dokumentum-felvételekről eleve lemondott? Pedig a sajátjai is ott vannak köztük.
– Színes filmre forgattunk – bár fekete-fehérre szerettem volna, de a külföldi partner lebeszélt róla a bemutatási lehetőségek miatt –, színes felvételek közé bevágni fekete-fehér archív felvételeket
– ez eleve képtelenség. De egyébként sem használtam volna fel eredeti dokumentumfilmet, sok rossz tapasztalat figyelmeztet, hogy ilyenkor mindig kilóg a lóláb.
– Az egyik legkülönösebb hőse a történetnek a Vadmacska. Már-már legendás alak, legendává emeli a szépsége, hősiessége, a két fiú csodálattal keveredő szerelme. Ha akarom, szimbólum, mint Marianne a francia forradalomnak, csak nem sipkát visel a fején, hanem fegyvert fog a kezében...
– Az irodalmi leírás, éppen mert íróilag remekül sikerült, a megmutathatónál sokszorta erősebben megmozgatja a fantáziát. Ugyanezt filmre áttenni, a látvánnyal előidézni ezt a felfokozottságot, már jóval nehezebb. Hozzátartozik, hogy nem találtam arra alkalmas színésznőt, aki eljátssza mindazt, amivel a forgatókönyv felruházza ezt a lányalakot. A filmbeli Vadmacska furcsa keveréke lett a vadmacskának és a kismacskának.
– És a többiek? Hogy választotta ki a színészeit?
– Zsámbéki Gábor főiskolai osztályában találtam rá a fiatal szereplőkre. Nagyon jó tapasztalatom volt velük, kiválóan tanították őket. Gazdag Tibor játssza Luxot, Kaszás Gergely a Kölyköt, Csányi János a Tejfelnek gúnyolt börtönőrt. Cserhalmi György lett a Tengerész és Eperjes Károly a Néma. Az őrnagy szerepét a francia-német színész, Matthieu Carrier kapta, a Tanárét a Nyugat-Németországból érkezett nagyszerű Hans Christian Blech. Különböző korú, kultúrájú, vérmérsékletű színészek jöttek össze a forgatásra, és elmondhatom, remek gárdává kovácsolódtak össze.
–A történet ugyan börtönben játszódik, főként egyetlen szűk cellában, de mégis sokfelé ágazik a felidézett jelenetek során. Hol talált rá a helyszínekre?
– A börtöncellát műteremben építettük fel, ezen kívül mindent külső helyszínen forgattunk. Végigjártam húsz vagy harminc öreg gyárat, itt Budapesten. Állnak a városban ezek a kihalt épületek, körülöttük nyüzsög az élet, őket nem használja már senki semmire. Ezekben az elhagyott gyárakban forgattuk a Magyar rekviemet. Sorolom, ha akarja. Az Óbudai Gázgyár, a magyar szecesszió korában épült gyárak, üzemek egyik legszebb műemléke. Ugyancsak ennek a kornak egyik remeke az Erőkar épülete. A levitézlett Bőrgyár, a Ganzmávag... Ez egy külön film. Nemrég a BBC felkért, mutassam be Budapestet, amilyennek én látom, teljesen szubjektív szemmel. Jártam a halott gyárakat, és arra gondoltam, ez az. Erről kell filmet forgatnom. Itt állnak ezek az elárvult épületek halott csendben, és semmi más nem történik velük, csak az életéért küzdő magyar filmgyártás használja őket néhány napra, helyszínül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4718 |
