Csaplár Vilmos
Nem biztos, hogy minden életnek a végén van a tanulsága.
Tíz évig voltunk munkatársak és barátok, az ő filmrendezői munkája szempontjából legfontosabb tíz évben. Bonyolult és rengeteg élménnyel teli időszak volt. Ha egy olyan ember el akarja pusztítani magát, mint ő, annak sok előzménye és sok-sok oldalága van. Találtunk a Gábor hagyatékában egy feljegyzést, amit nem tudok pontosan idézni, de körülbelül ügy szólt, hogy az olyan embert, mint ő, elég, ha karanténba zárják, a többit már elvégzi maga. Annak idején, és azóta is ügy próbálom felfogni a halálát és az életét, hogy ne a magyar önsorsromboló arcképcsarnoknak legyen az egyik szereplője, hanem a halálát is az élet oldaláról közelítsem meg.
Nem biztos, hogy minden életnek a végén van a tanulsága. A halálához az embernek az élete visz. Az ő életét meghatározta az a kettősség, hogy „jaj de tehetséges vagy, de nem hagylak dolgozni, mert miért ezt csinálod...”. Ezt világosan érezte mindenki, aki körülötte volt, vagy hasonló helyzetekbe került már. Az a fajta érzékenység, amit egy művészember őriz magában, nem bírja ki azt, hogy elfogadják és mégsem hagyják... Tehát megkapja azt az elismerést, hogy nagyon tehetséges, nagyon fantasztikus ember, de nem kapja meg hozzá a nyugalmat, hogy élete energiájának a java részét egészségesen és normálisan csak a munkára fordítsa. A Gábor egész filmrendezői figurája olyan volt, – most a magánembert nem említem – hogy mindig ellenállásba ütközött. Sokatmondó, hogy élete végéig még egy Balázs Béla-díjat sem kapott. Lehet, hogy tervezték, hogy majd adnak neki, nem gondolták, hogy ilyen hamar meghal, de hát már az életében meg lehetett volna tenni, mert bőven lett volna rá idő és alkalom.
Őnála még poszthumusz elismerésig sem jutottak el, most a Latinovitsnál tartanak... Lehet, hogy majd jövőre. De ezeknek a poszthumusz díjaknak nem sok értelme van, egy kicsit idétlenek.
Gyakran feltettük a kérdést, hogy az ember kinek csinálja a filmet?.... Ezt a kérdést fel lehet tenni, de igazából megválaszolni, konkrétan és diadalmasan ő sem tudta.
Nyilván ha akarta volna, az ő szakmai tudásával és az ő tehetségével tudott volna olyan filmet csinálni, aminek széles körből toborzódó közönsége lehetett volna. Annak, hogy „beérkezett filmrendező” legyen, itthon szemléletben lett volna ára, külföldön meg stílusban. Az az elbeszélő stílus, amit a Psychében kialakított, az a filmnyelv, az az ízlés, az a történetszövés, az a bizonyos valószínűtlen realizmus (a száznemtudomhányévig élő hősnő,... mint hogyha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon)... – az emberéletnek egészen más léptéket adott. Az emberiség történelme és az emberi lét közötti arányokat megváltoztatta. Akkor nagyon sokan vitatták, mi azt gondoltuk, hogy ez a legtermészetesebb, ha ez jó film lesz, mindenki elfogadja. Akkor ez is rendkívül nagy ellenállást váltott ki: hogy mi az ördög ez a furcsaság, hogy hát sose halnak meg a hősök. Telik-múlik az idő, eltelik több mint száz év, százhúsz év... az 1810-es évektől. Több mint száz év. Hát annyira szerettünk élni, hogy ez volt a legtermészetesebb!
Sok mindenben meg lehet határozni azt, hogy valaki ilyen bonyolult élet után miért vált át a saját akaratából másik irányba, ami kiviszi őt az életből. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a Gábor annyira szeretett élni, hogy inkább meghalt. Lehet aforisztikusan is, meg lélektani búvárkodással is, meg magyar tragédiában is, mindenféle stílusban elő lehet adni a halálát. És bármit mond az ember, és akárhány oldalról, akárhány darabot illeszt össze, még mindig úgy érzi, hogy semmit nem tud. Mert még, még, még van valami... Egy ilyen embernél a végtelenségig sorolhatók a magyarázatok, és még mindig nem tudjuk a választ a miértre. Nagyjából csak azt lehet tudni, hogy hogyan történt és hogy ő akarta így.
Lehet azt is mondani, hogy nem hitt eléggé a mi generációnk, vagy nem mindig és töretlenül abban, hogy ezek a politika által véglegesnek álcázott kulisszák nem maradnak fönn. Nem hittünk eléggé abban, hogy ez eltűnik. Ahogy az ember az ötvenes évek gyerekkorából kinőtt, ötvenhaton át, a hatvanas és a hetvenes évekbe, úgy gondolhatta, hogy ez valami nagyon hosszú távra berendezett, álkiegyezéskori, majdnem természetes világ. Öt évet, vagy csak három-négy évet kellett volna még átélnie ahhoz, hogy kijusson a szabad levegőre az országgal vagy egész Európával együtt, ahol már talán... – miközben persze mint filmrendezőnek, nem lett volna jobb a helyzete. Emlékszem például arra, hogy milyen borzalmasan kiborult, amikor a Társulás Stúdiót, a bázisát itt Magyarországon, 1984-ben megszüntették. Kinn voltam Hollandiában akkor, meglátogatott. Kikísértem a pályaudvarra Arnheimben, mert onnan ment vissza Kölnbe, és a pályaudvaron nagy, elkeseredett tirádát nyomott le, mielőtt felszállt a vonatra, hogy „ezt is tönkreteszik, még ezt is, ezt is!...” – és olyan borzalmasan el volt keseredve, hogy már a végén nem bírtam hallgatni, és elkezdtem kérdezgetni a családról, hogy mi van a kisfiáddal, hogy vagytok? – mert úgy gondoltam, hogy nem szabad így elválni. A családra tereltem a szót, hogy ne ez legyen a vége. De nagyon megmaradt az emlékezetemben, ahogy csapdosta az oszlopokat a táskájával... A mi generációnk, és ő is személy szerint, nagyon érzékeny volt a politikára. Nem tudott annyira elkülönülni, mint némelyik úgynevezett avantgárd művész... De hát azok se...! Hát az Erdély Miklós se tudott leválasztódni a politikáról! Tehát a politika beleszólt az életünkbe mindenféle formában, és egy filmrendezőnek, akinek anyagiak kellenek, pénz, nyersanyag, egyáltalán a társadalomban élni, megszervezni... – valami kell ahhoz, hogy filmet csináljon, – hát annak még inkább beleszól. Számtalanszor megfogadta, hogy író lesz, mert ahhoz csak papír kell.
Van, aki azt mondja, milyen kivételezett ember volt, hogy 30 milliót kapott – 28 millióba került annak idején, úgy emlékszem a Psyché. De hát ebből megcsinálta az egyrészes, a kétrészes és a háromrészes változatot. Hallatlanul olcsónak számított akkor ez a munka ezért a pénzért. Mindenfélék elterjedtek, a dupláját is mondták..., de ő nagyon takarékosan dolgozott. Nagy alkalmat kapott, ez igaz, csak aztán az elfogadott filmnél megtörtént a hátraarc. Amit aztán már nem tudott jóvátenni a másik filmjével sem, sőt ezt tovább fokozta azzal, hogy belevágott a videóprogramba, aminek az volt az eszméje, hogy dokumentálja a láthatatlan magyar kultúrákat. A leszorított, a politika által nem létezőnek tekintett, sőt a rendőrség által eltörlendőnek és nemkívánatosnak tartott szubkultúrákat, akciókat, zenekarokat, képzőművészeti és egyéb törekvéseket... Ellenérzést keltett, mert egy olyan kultúrát akart dokumentálni, és zsebrerakhatóan elvinni mindenfelé (külföldre, hogy ilyen van Magyarországon!), amely kultúrát a belügyi és kultúrpolitikai hatóságok le akarták tagadni. Először is azt szerették volna, hogy ne legyen, de ha már van, akkor ne tudjanak róla. Még itt sem, nemhogy külföldön! Ezzel aztán végsőkig feszítette a húrt. Számára ez a szerkesztői tevékenység természetes dolog volt, egyrészt kipróbálta a videót, másrészt tartotta kapcsolatot ezekkel a fiatal emberekkel, akikkel sokkal jobban megértette magát, mint a vele egykorúakkal és az idősebbekkel. Harmadrészt meg film előtt volt, nem tudott még összejönni a következő nagyfilmje. Mint egy író két regény között; „írta a novellákat”. Minél többet találkozott ezekkel az emberekkel, egyre erősebben érezte azt, hogy szükség van rá, hiszen ezek az emberek számítanak rá, és ezekkel csak ő áll szóba, másrészt maga sem volt mindig biztos benne, hogy most mi jó, mi nem jó abból, amit ő segít, s néha elveszítette a kedvét. De a politikai nyomás, akkor, 83-ban, 84–85-ben még mindig nagyon erős volt. S így, ilyen munkálkodás közben érte őt a vég. Sok bosszúsága volt emiatt, de csupán ezért nyilván senki nem vet véget az életének. Sok minden kell ahhoz. Talán az ő kozmikus szemlélete is szerepet játszott: hogy nem is hitte el, hogy meghalhat. Vagy úgy gondolta, hogy az a halál, amit így el lehet érni, nem is igazi halál, mert kezdődik utána valami új, és kijut ebből a Magyarországból és ebből a Bódy Gábor testből, valahová máshová. Ezért tulajdonképpen nem is biztos, hogy jól értjük, hogyha egyszerűen öngyilkosságnak nevezzük az ő halálát. Mindenesetre amíg nem jelentkezik újra valamilyen formában, addig abból kell gazdálkodni, ami munkában, emlékben, hagyatékban ránk maradt. Meg fog jelenni egy könyv, ami az ő elméleti munkássága: tanulmányait, jegyzeteit, forgatókönyv körüli írásbeli lenyomatait tartalmazza. Csak nagyon lassan szerkesztik...
Öt éve lesz, igen, öt éve, október 24-én. Remélem, hogy sok minden fog történni azzal, amit csinált, és remélem, hogy a televízión keresztül a leghosszabb filmjét is megismeri a közönség. Addig, amíg nem vetítik le, betiltott filmnek számít. A televíziónak van az egyetlen hibátlan kópiája, tehát a televíziós vetítés lenne a vetítés. Annyira azért nem lehet megölni egy embert, hogy a háromrészes Psychét ne vetítsék soha a televízióban. Nem létezik, hogy az óriási magyar politikai hegyomlás ne legyen elég ahhoz, hogy eltemesse azokat az érdekeket, amelyek ilyen varázslatokat tudnak csinálni.
Mindenképpen azt mondom, hogy az ő esetében nem a végén van a tanulság. Az ő esetében nem az az érdekes, hogy meghalt, még csak az sem, hogy hogyan halt meg, még csak az sem, hogy miért halt meg, hanem az, hogy miért élt. Az élet felől közelítve... bizonyos kérdéseket én képtelen vagyok föltenni. Nemcsak vele kapcsolatban, de vele kapcsolatban talán azért sem, mert én is, mint annyi más hozzá közel álló, nem is igazán fogadtuk el a halálát, még évek múlva sem. Ahhoz a viszonyhoz, amiben ő volt a világgal, és amit én erről tudok, abba nem fér az bele, hogy az ember egy halálon keseregjen... Persze, visszakeresve, visszamenve, az ember sok mindent megtalál a Psychében is: hiszen ezek a hosszan élő hősök is a halálról, a halál ellen szólnak. Aztán emlékszem rá, hogy A kutya éji dalában amikor a nyersanyagot láttam, feltűnt nekem az a borzalmasan hosszú futás, a falujából elszökött álpap futása. A filmbe is bekerült, és akkor kérdeztem a Gábortól, hogy mi ez, minek ez? Nem mondott semmit, csak mosolygott, aztán bennhagyta a filmben majdnem ugyanúgy. Visszanézve tényleg olyan, mintha az életből futna ki. A lihegés.... A valószínűtlenül hosszú futás.... Egyre fáradtabban, egyre önmagából kifordultabban fut ez az ember a filmben. Az ehhez kapcsolódó látványok, zörejek fölidézték bennem azt a belső, furcsa állapotot, ami egy ilyen halált megelőzhet. Bár lehet, hogy ezt csak a túlélő metaforikus képzelete találja ki.
„Meghalt, – meghalt...! – ez volt a kedvenc mondásunk, arra, aki meghalt. Mit mondjon öt év múlva egy volt barát a halálfüggöny másik oldaláról?
Elhangzott 1989. novemberében a Bódy-szimpoziumon. Lejegyezte: Tamás Amaryllis.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4717 |
