Kovács András Bálint
Nem érdektelen kérdést vet föl Erdőss Pál generációs ellentétekkel foglalkozó új szovjet filmje. Miféle „új emberek” válnak a mai gyerekekből, akiknek kovácsai között még ott vannak az idős keményfejű pártbürokraták, szüleik az elidegenedett, spleenes, életükkel kezdeni mit sem tudó negyvenesek, és nagyobb testvéreik, a brezsnyevizmus szétrohasztotta hetvenes években született és a sztálinistákhoz hasonlóan kérlelhetetlen tinédzserek? És ez a három felnőtt generáció sem nem talál sem nem keres közös nyelvet egymással. Közös nyelvük az egymás iránti égő gyűlölet. Nem általában az emberi érzések hiányoznak belőlük, hiszen erős mindannyiukban a generáción belüli szolidaritás, de ezek az érzések azonnal eltűnnek, ahogy különböző nemzedékek kerülnek kapcsolatba egymással. Emberi hang nem hagyja el a szereplők ajkát, mikor náluk idősebbekkel vagy fiatalabbakkal beszélnek. A legkülönösebb az, ahogy az ijesztően öntudatos és elszánt fiatalok bánnak gyűlölt tanárnőjük óvodás korú kisfiával. Itt az embertelenségnek olyan fokára juttatja a rendező ifjú hőseit, amely amúgy is komor tónusokra fogott filmjét a zord apokaliptikus látomás műfajába utalja.
Legalábbis megkívánna valamiféle távolságtartó stilizációt ahelyett a lapos peresztrojka-realizmus helyett, amely ordítóan haladó társadalmi mondandójával beleillik ugyan az aktuális politikai irányvonalba, de üres dialógusaival, kidolgozatlan jellemábrázolásával teljesen tönkreteszi az egyébként nem rossz alapötletet.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 52. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4703 |