Hirsch Tibor
Ne félj ettől a gyanús sokféleségtől. Ne ijedj meg az ellentmondó minősítésektől! Ne hajolj meg a média tekintélye előtt!
Videó van – mindenki így tudja – és ha van, mesélni is lehet róla: szóval és képpel.
De biztosan létezik-e?
A Videóvilág című televíziós sorozat mindenekelőtt önmaga indoklására vállalkozik. Adásról-adásra megmutatja, hogy milyen más, a poros televíziós programokkal nem azonos. Nem Delta, technikai újdonságokkal, és barátságos ismeretterjesztéssel, nem MOKÉP-előzetes, nem filmesztétika haladóknak, nem kulturális magazin, nem nézettségi statisztikákat elemző tv-jegyzet, és persze nem is lőporszagú spontán tudósításcsokor, ingyen reklám Hírháttérnek, Panorámának.
A cím maga – Videó világ – a sorozat provokatív főtétele: a videó nem technika, nem esztétika, nem szociológia, nem politika. A videó=világ. Videóvilág.
A sorozat ezek után természetesen technikáról, esztétikáról, szociológiáról, politikáról mesél. Mi mást tehetne: ha meg akarja győzni a nézőt az elektronikus kép öntörvényszerűségéről, akkor az elején kell kezdenie: Hogyan csinálják?, Hogyan használják?, Hogyan fogadják?
A műsorok készítőinek csak egyre kell vigyázni: nehogy a módszeres meggyőzés parancsa valóban akkurátus rendet teremtsen az okfejtésben. Mert az igazi enciklopédikus rend – a kifejtés epizódokra bontott egymásutánja – sértené a lényeget, veszélyeztetné a sorozat elsőszámú üzenetét.
Szólhat tehát egy epizód a politikai videóról, a történelem önjelölt dokumentátorairól, elemezheti a camcorderes szemtanúk szociológiai fontosságát, de közben a vertovi kamera-szem esztétikáját is emlegetnie kell, és a politika ürügyén bátran átugorhat a legkevésbé sem spontán, nagyon is kimódolt militáns videó-darabok, játékos agitkák világába.
Egy másik epizód műsorvezetője a komputer-animáció technikai csodáit mutatná meg, de fontos, hogy a művészet is érdekelje: lelkes mérnök-kibicből gyakorlatias reklámszociológus lesz, reklámszociológusból szigorú esztéta. És mindenekelőtt ő Alice a Csodaországban, illedelmes leányzó, aki csendes derűvel, udvarias érdeklődéssel kalauzolja a nézőt a Tükrön-túli Birodalomban. Meg-megáll, körülnéz: furcsa látomásokkal találkozik, látomásokat teremtő furcsa gépezetekkel, furcsa mesterséget űző, megszállott emberekkel.
Készült külön epizód a szovjet videóról, melyben művészetről lenne szó, szigorú esztétizálás folyik tehát, de közben politizálnak is, hiszen ott éppen lehetetlen nem politizálni. A populáris videózásról, a pornóról, a horrorról, a videóklipről is összeállítottak egy anyagot. Megint megszólal mindenki:– a technika bajnoka lelkes volt, a szociológus tárgyilagos, az esztéta pedig illetlen fanyalgással forgatta kezében a vizsgálat ellenszenves tárgyát.
Külön műsor elemezte a pártok választási videóit: itt sem hiányzott a szociológiai tárgyilagosság, és jelen volt a politika is, hiszen a pártok propaganda-felelősei az agitáció műhelytitkairól is csak agitálva hajlandók vallomást tenni. De politika volt Baló György keserűségében is, ahogy illő távolságot tartva emlékezett vissza a tavaszi hónapok gyanús nyüzsgésére. És persze a széptani ítélet sem hiányzott: a politikai finnyásság után az esztéta finnyássága: a műsor készítői távolságtartó játékossággal egyetlen videómontázzsá gyúrták össze az eredetileg egymással versengő propaganda-képsorokat.
Technika, esztétika, szociológia, politika – ebben a sorozatban szólni kell mindenről, ami összefügg. Művészetről, ami nem létezhet szuper-technika nélkül, amit nem lehet megfizetni mecénás alapítványok támogatása nélkül, akik csak a kommersz-gyártó profik, és dokumentum-gyártó amatőrök tudnak dolgozni. Mindezt szépen, módszeresen kell elmesélni, és mégis egyszerre. Merthogy az egyidejűségre fontos közlendő van bízva. Amikor ez az üzenet valóban átsejlik a képek, információk, okoskodások özönén, akkor a tévés skatulyákat váltogató Videó világ egyenesen a művészeti ismeretterjesztés és a művészeti kiáltvány határmezsgyéjén egyensúlyoz. A rejtjelezett parancsolat könnyen lefordítható: „Ne félj ettől a gyanús sokféleségtől! Ne ijedj meg az ellentmondó minősítésektől, és az értelmezés mozgó koordinátáitól! Ne hajolj meg a média tekintélye előtt! Félre a régi elfogódottsággal, tobzódj szabadon osztott képmezőn kínált közlendőinkben! Ha ez is kevés, szakíts meg minket! Válts csatornát, kalandozz el! Ne engedd át magad a manipulációnak. Ragadj kamerát! Fényképezz vissza!”
Amikor egy-egy izgalmas (saját szabadsága által meggyőző) kép- és gondolatváltás után ezt a sokszólamú biztatást valóban hallani véljük – azok a Videó világ -sorozat legértékesebb pillanatai.
Sok ilyen pillanat van, de egy okos rétegműsor mégse áraszthat folyamatosan kiáltványhangulatot. Hogyan is lehetne rendes műsoridőben, szigorú programhatárok közé ékelve lazító példán mutatni meg a szebb jövőt, amikor majd szabadon tombolhat az elektronika által gyámolított vizualitás, stúdiókban, és lakásokban, utcán és kiállítóteremben – és mindez nem unott klip-fogyasztókat nevel majd, hanem képnyelven társalgó videó-ínyenceket!
A műsor állandó nyitójelenetében egy fiatalember hazatér lakásába, ahol az előszoba valódi berendezése közé keverednek a falba simuló képernyőkön látható fantomtárgyak. A jégszekrényben, a fogason lógó ruhák közt is képernyők: mindenhol fény vibrál, mindenhonnan szabadon árad – vagy az illúzió, vagy a konzerv-dokumentaritás, vagy az egyidőben fényképezett üzenet.
Ez lenne hát az a világ, amiben gátlás nélkül kellene mozognunk. Csak hát az egyelőre lehetetlen. A fiatalember maga is, engedve a tévémaci-klisének, elhelyezkedik a kényelmes fotelben. Ahogy mi is. A képernyő egyelőre a szoba díszhelyéről bámul ránk, és nem a jégszekrényből. Ezek után nehéz kitalálni, hogyan lehetne ez a sok-skatulyás műsorba rejtett manifesztum még következetesebb? Talán ha az előző játékfilm látványába hatolna bele, és a képernyő sarkában embléma, vagy suttogó bemondónő adná hírül: ez, innentől már a Videóvilág...
Vagy ha a műsor-közi reklám vizuális boncolása lenne mindig a soronkövetkező epizód első témája? Mit boncolás! Élveboncolás: a reklám reklámozna, a szociológus reflektálna, a komputergrafikus kedvtelve matatna a kapcsolótáblán...
Persze mindez nem kivitelezhető. A Videóvilág szerkesztője bizonyára ha akarná, sem sérthetné meg az övénél konzervatívabb szomszédos programok határait.
Az igazán fájdalmas kompromisszum nem is akkor köttetik, amikor a műsor alkalmazkodik a rajta kívüli televízió autonómiájához, hanem amikor saját világán belül kénytelen udvariaskodni. Hiszen minden egyes epizód olyan szöveges látványfüzér, ahol a szövegek és látványok egyike-másika hagyományosan igényt tartana ugyanarra a szuverenitásra, mint a műsoridőn kívüli reklámfilm. A Videóvilág rendezőjén, szerkesztőjén múlik, hogy ezt a szuverenitás-igényt figyelembe veszi-e?
Néha igen, néha nem. Legkevesebb tisztelettel körmondatos filosz-monológokkal bánik. Vekerdy Tamás a videó mérgező mellékhatásairól beszél, megvonási tünetekről, ha a megrögzött képfogyasztók elől elzárják a látványt. Mindezt a ferdén osztott képmező csücskében magyarázza, fölötte sápadt, és kipirult arcok: éppen gyerekeknek szánt harsány fantasztikumot, horrort, reklámot fogyasztanak.
Nem mindenki gondolja így: György Péter például a videó-klipek alkonyát jósolja, és a túl sok információ feldolgozhatatlanságával érvel. Miközben beszél, őt magát – a megosztott figyelemre vonatkozó figyelmeztetéseivel együtt – klip-montázs fedi el: mintha a bizonyító kedvű rendező maga kíváncsiskodna: igaz-e a tétel, vagy hamis? Ha megértjük, amit az esztéta mond, az mindenesetre ellene szól...
Az elmélet embereivel ellentétben, azok, akik a gyakorlati videózást képviselik – művészek, technikusok mecénások – megkapják a hagyományos műsorszabályok szerinti tiszteletet. Az amerikai Art Com képviselője, a Nyugat-Berlinben élő videóművész, vagy az MTA-stúdió munkatársa felszólításra kezdi mondanivalóját; neve kiírva, a műsorvezető kezében mikrofon: vernisszázs-helyzetből átcsúsztunk (a sorozat ambíciói szerint: visszacsúsztunk) riport-helyzetbe. Ez volna hát a gond az okos monológok autonómiájával, és az ártatlan nyilatkozók méltóságával. Azonban még illetlenebb bekapcsolva tartani a műsor kiáltvány-gerjesztő erőterét akkor, ha művészetről van szó. Márpedig művészetről majdnem mindig szó van, és a műalkotás majdnem mindig meg is jelenik a képernyőn. Igaz, az ismeretterjesztő műsorok szerkesztői a televíziózás kezdetei óta gátlás nélkül idéznek filmrészleteket, kötik őket össze magyarázattal, stúdióképpel. De a Videóvilágmás. Itt videó idéz videót, azaz az elektronikus-kép-preferáció eszközeit bőséggel használó műsor részletet mutat valami hozzá nagyon hasonlóból, és miközben kiemelni igyekszik az idézetet, álcázza, hasonlítja magához. De vajon valóban ki akarja emelni? A sorozat elsődleges, látható szándéka szerint feltétlenül. Eszerint a becsületes információ a legfontosabb: a műsor tájékoztatni kíván arról, min dolgoznak a művészek New York-ban, Moszkvában, Nyugat-Berlinben.
A rejtett demonstrációs és kiáltványhirdető szándék viszont a videó-experimentumok kiemelése ellen dolgozik. Olvadjon össze minél inkább a műalkotás a műbírálattal, a kommentárral, a művésszel készült riporttal: annál jobb, annál nagyobb az esélye annak, hogy a nézők megsejtenek valamit a jövő videónyelvének áhított univerzalitásából.
Persze, akárcsak a nyilatkozó szakemberek között, a mű-idézetek között is akadnak kivételezettek. Néha szinte föl se lehet ismerni, hol záródik be az idézőjel, hol jutunk vissza a műsor saját videóközegébe, néha viszont nagyon is megadják a módját: hosszú, megvágatlan részletet mutatnak, névvel és címmel; és minél semlegesebb szigetelőanyaggal – mondjuk, egy csendes interjúval – igyekeznek elválasztani az idézetet a műsor tarkaságától.
Ebben a kitüntetésben részesül például a Berlinben élő videóművész, Hámos Gusztáv, vagy az orosz videósok, akiknek technikailag eszköztelenebb alkotásai egyszerűen elvesznének a Videóvilág más epizódjainak szabad kép-áradásában. Dicséretes is, hogy azokat az embereket, akiknek nincs fölszerelésük ahhoz, hogy gömbbé vagy kockává gyúrják a képet, a műsorkészítők megtisztelik azzal, hogy nyilatkozataikat sem háborgatják illetlen eszközzel: nem kell műveikkel összemontírozva lebegniük a semmiben, sem az osztott mező baloldalán magyarázni azt, ami a jobboldalon éppen látható.
De hát fontos-e a tisztelet?
A válasz megint ugyanaz. Fontos: hiszen műalkotásnak kijáró tisztelettel közelíteni meg egy videó-experimentumot – ez egy videót népszerűsítő műsortól igazán a legkevesebb. Nem fontos: sőt, egyenesen félrevezető, mert a bemutatás tiszteletkörei ellentmondanak annak, amit a műsor a videózás igazi titkaiként igyekszik megsejteni és elfogadtatni.
A sorozatot dicséri, hogy az alkotók általában jó kompromisszumot kötnek, helyesen választják meg a tisztelet és tiszteletlenség arányait. Mégis, a műsor akkor a legjobb, ha senkire sincs tekintettel, ha híradás és népszerűsítés ürügyén önmagával kísérletezik. Ilyenkor a néző az egyes epizódok után dühös hiányérzettel áll föl, vagy marad a képernyő előtt. Szeretne engedelmeskedni a kiáltványnak, szeretne beavatkozni a kép-özönbe, a műsorban emlegetett interaktív videó-számítógép segítségével maga is kalandra indulna a Tükrön Túli Birodalomban, üzenne és dokumentálna, de legalábbis kiválasztaná és kiszínezné a leginkább kedvére való látványt.
Mindez nem adatik meg. A Napzártára, várhat, a késői filmre, a Híradó harmadik kiadására, a képmagnó konzervképeire. Ezenkívül körülnézhet a szobában: megérintheti az asztalt, a széket. Minden rendben. Megvan még a fogható valóság.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 47-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4701 |
