Almási Miklós
Újra a nagy európai mítoszt mesélik. Az eredetiben a reneszánsz világ egész szellemi katalógusa: Machiavelli és a politika technológiája (Claudius az Il Principéből mint kottából játssza hatalmi játékait); Montaigne és a szkeptikus ész felfedezése (Shakespeare az Esszék fordításának „szamizdatjából” passzusokat tesz át versbe és adja Hamlet szájába); Luther (Wittenberg!) a népi nevetéskultúra, a purgatórium megkérdőjelezése, stb. Polifón mítosz, amit négyszáz éve újra és mindig másképp mesélgetünk. Ebből az enciklopédiából persze mindig csak egy (épp aktuális) részletet lehet bemutatni. Egyetlen részletet, amelyet a rendező körberak az oda illő kellékekkel.
Zeffirelli mozijában most egy dinamikusabb, ám komorabb változatot látunk, amit az is jelez, hogy a tragédia ott, a kastély tróntermében, a hullák között ér véget: nincs aki kaput nyisson valamilyen jövőnek, vagy hogy engedje a nézőt lélegzethez jutni. Nem, Fortinbras ezúttal sem jön, nem lövet sort, s nem mondják, hogy jó király lett volna Dánia hercegéből. Zeffirelli pontosan tudja, hogy egy élő mítosz részese, a mítoszé, amit az tart elevenen, hogy újra meg újra elmesélik, persze mindig egy kicsit másképp. Egy értelmezési folyamat egyelőre utolsó darabjaként csinálja filmjét (utalva Olivier, Richardson, sőt Stopparti filmjére is.) Tudja, hogy a néző jól ismeri ezt a mitológiát, így minden változtatása, húzása, történetfejtő gesztusa átgondolt, olykor telitalálat.
Hamletet Mel Gibson játssza; ezzel a választással el is dőlt a film sorsa: akárhogy is, ez a színész hozza magával a Mad Max képemlékeit. Játéka természetesen feledteti azt az őrület-víziót, de egy csipetnyi azért marad belőle. Így ez a Hamlet dinamikus, all round figura („udvarfi, hős, tudós”), de feltűnik az akciófilm hőse is. Már a kosztüm is jelzi, hogy nem rendkívüli lény: ugyanolyan bőrzekét meg pulóvert hord, mint a többiek (a hagyományos fehér ing/fekete nadrág helyett): lovag, mint barátai az udvarban, legfeljebb gyorsabb az ökle és az esze. Ugyanakkor nem értelmiségi, mint amilyen Olivier vagy még inkább Szmoktunovszkij Hamletje volt. Látjuk ugyan, hogy könyvek hevernek szanaszét szobájában, meg földgömb, fuvola, szobortorzó, de vannak itt kardok, csizmák is. Pompásan lovagol és vív a fiú, és csak ezen felül van megverve a gondolkozás, a reflexió átkával. Mel Gibson a filozófiai szövegeket a figurában lappangó őrület melléktermékeként értelmezi. Ezért képes robbanékony, akcióban élő alakként eljátszani: állandó mozgásban, rohanásban látjuk, kiszámíthatatlan, játéka tele van váltásokkal, hol pukkancs, hol tépelődő, őrjöng, szellemesen-pimaszul szarkasztikus, majd a lét kérdéseit csomózza. A forgatókönyvből nem véletlenül hiányzik a „mily unott, üres, nyomasztó nékem e világüzlet”-szöveg: Zeffirelli a cselekedni nem tudó Hamlet-képpel akar vitázni. Ez a herceg nem sokat lacafacázik, jónéhány embert megöl maga körül, és még csak azt sem mondja, pardon. A hamleti kelepce másutt van.
Az az igazság, hogy nem derül ki egyértelműen, mit akar ez a Hamlet. Förtelmesen utálja nagybátyját (Claudiust), mert dőzsöl, mert képes mosolygós arccal járni, mikor a keze véres, mert úgy vette magához ragyogó anyját (Glenn Close), mint egy piros almát. De mintha nem is nagyon bosszantaná, hogy a bácsika elorozta tőle a trónt, említi ugyan, de nem foglalkozik vele. Anyjához való viszonya lenne a megfejtés? A hálószoba-jelenet – Polonius ledöfése után – bizony freudi asszociációkat kelt (kishíján szeretkeznek), de végül ez csak demonstráció, hogy rávegye az asszonyt az önmegtartóztatásra. Bár ezért ennél több bujkál a filmben: végigfut ez a szál Close (Gertrud) első csókjától a vívásjelenetig. Zeffirelli eljátszik a T. S. Eliot óta élő Oedipus-komplexussal mint megfejtési kulccsal, ám nem veszi igazán komolyan. Látjuk, hogy Hamlet nem szenvedheti a hazugságot és a hatalmi manipulációkat – talán ez az egyetlen erő, ami végig dolgozik benne, olykor az őrjöngésig. A „Dánia börtön”-motívum is jelentős – vizuális és drámai – hangsúlyt kap, akárcsak a király praktikái.
Végülis a darab egyetlen nagy párbaj: két okos ember társasjátéka. Hatalmi póker. Hamlet természetesen csak vesztes lehet. De ezt Hamlet nem veszi észre, annyira bízik saját turpisságában. A film újra meg újra mutatja, hogy bármily előrelátó is a herceg, mindig csak kullog az események után, melyeket a király vezényel. Opheliát odaküldik, hogy kiszaglásszák titkait. Polónius és Claudius elbújnak. Hamlet sejti, hogy csapda ez a találka, de csak mikor már elzavarta a szerencsétlen (butuska) lányt, akkor látja, hogy a két összeesküvő kisomfordál az ajtón. Ez, a film üzeneteként, talán a legérzékenyebb pontján találja a mai nézőt: tehetsz bármit, ebben a világban csak a hatalom nyer; lehetsz okos és szép, erős és tisztességes, nincs esélyed.
Zeffirelli egyik értelmezéssel sem azonosul, mindegyiket bemutatja, eljátszik velük, aztán egy másikat forgat a kezei között, majd azt is ejti. Végül mind ott lebeg az alak körül, de egyik sem mutat rá. El lehet tűnődni azon, hogy ez a bizonytalanság mennyiben múlott a színészen, Mel Gibsonon. A bizonytalanság Zeffirelli szándéka: lebegteti a figurát, Hamlet rejtvény marad, jóllehet mindent tudunk róla. A mitologikus figurák ilyenek, nem szabad túlértelmezni őket, mert elveszítik vitalitásukat. A Hamlet sokáig állta az értelmezés próbáit, de mára már, valljuk meg, eléggé elhasznált.
Ez a lebegtetés számos finom megoldásra is módot ad. Gertrud azért választotta már öreg férje életében Claudiust, mert élni akart: lovagolni a csodás zöld tájban, vidám dáridókat, kacagást, vadászatokat. Szegény Paul Scofield (a Szellem) táskás szemeivel, pergament arcával nem sok örömet nyújthatott ennek az asszonynak. Hamlet még azt is gondolhatja, hogy anyja tán cinkos is volt a gyilkolásban, de kiderül, fogalma sem volt róla. (A megoldás elegáns: a vívás jelenetben véletlenül kiissza a Hamletnek szánt mérget. Döbbenten néz férjére: ekkor érti meg, ki is ez az ember.)
A Hamlet-film-krimi nagy ötlete az egérfogó-jelenet, itt sűrűsödik az egész életdráma. Már a felvezetése is újszerű. Mikor a színészek megérkeznek, Hamletnek még fogalma sincs, mit kezd velük, különben is Rosenckrantzék hozták őket az udvarba. Akár csapda is lehet megjelenésük. „Este előadás” – kiáltja oda a társaságnak. Szobája felé megy a kerengőn, őrjöngve saját tétlenkedésén, hiszen csak szaval a bosszúról, véletlenül lenéz az udvarra, látja a mímesek pakolását – s csak ekkor kap észbe. Aztán éles snitt: előttünk a csapda, a színház a filmen: a sajt a helyén, a rugó fel van húzva, Egér-Királynak csak be kell sétálni, és ha megtorpan, taszajt rajta egyet. Gibson/Hamlet élvezi ezt a hazárdjátékot, fel van dobva, kezében a helyzet kulcsa. Ophéliának itt súgja oda, hogy menjen kolostorba, „nagy gáz lesz itt, cicám, jobb ha nem vagy itt....”, – mentőöv az egykori kedvesnek, amit tán e tanácsot lezáró csók jelez. Hamlet biztosra veszi győzelmét, még cukkolja is a királyt, csak egy apróságot nem vesz észre: azzal, hogy leleplezi Claudius titkát, önmagát is feladja: többé már nem hordhatja az őrült királyfi védő maszkját. Ettől a pillanattól kezdve védtelen, és Claudius gyorsabb. Hamlet viszont, megittasulva az előadás sikerétől, csak ünnepli magát, ahelyett, hogy rohanna gyilkolni.
A király (Alan Bates) se nem vérnősző barom, se nem hűvös machiavellista. Okos hazárdőr. Mindent bezsebelt az életből, amit csak lehetett. Zeffirelli majdnem csak vázolja alakját (képileg a legjobban a temetésen, a kriptában, ahol ő dobja rá az első marék földet Hamlet apjára); a kéz, a gesztus nagy totálban sok mindent elárul. Furcsa, hogy ez a király az „egérfogó”-jelenet után állandó szorongásban él, bár uralkodik magán. Hiába, a hatalomnak sem könnyű. Patthelyzet, mondhatni korunk metaforája: uralkodni sem fenékig tejfel, a hatalom ellen rugódni viszont kilátástalan. Ezért nem jöhet Fortinbras: ez a palota zárt világ, melyben úgy ér véget valami, hogy nincs folytatás.
A képi narráció kétnyelvű: a helyszíneket nagytotálok mutatják, a dráma a közeli plánokban, egy-két alakos kompozíciókban él. Olykor a tévéjátékokat idézi ez a képi struktúra (például a Hamlet-Gertrud nagyjelenet, mikor már túl vannak a birkózáson). Zeffirelli nem akarja (nagyon) kizökkenteni a tévén felnőtt publikumot megszokott képvilágából, csak felvillantja azt, amit a kisméretű képernyő nem mutathat: a figurák mögött egy önálló mesével rendelkező tér is játszik, skóciai és kenti palota-belsők, vízköpők, reneszánsz hangszerek, majdnem az egész európai kultúrtörténet. Ami elvész, az a dramaturgiában a késleltetés, a képi logikában az utalás. Ez a film olykor illusztrál (Rosenkrantz és Guilderstern megyen a bárd alá Londonban; vagy a Királynő szövege alatt látjuk Ophéliát lebegni a patak vizében), nem zavaróan, csak ide nem illően: és persze nem látjuk viszont Olivier vagy Szmoktunovszkij filozófus királyfiját sem. Hál’ istennek. Az utóbbi, majd harminc év távlatából szép emlék, újra látva – vontatott széplelkűsködés: döbbenetes, hogy elpárolgott belőle az erő. Olivier Hamletje – minden technikai korlátja ellenére – ma is eleven, annyira, hogy Zeffirelli sem tud szabadulni tőle, (az egyetlen helyszín zártságát, Fortinbras negligálását onnan veszi). Valószínű az Olivier-arc és habitus talányossága miatt. Ám gyanítom, hogy magát az entellektüel-metaforát mosta el az idő: ma valahogy úgy vagyunk vele, hogy aki egy villanykörtét sem tud becsavarni, az ne akarja megfejteni a globális rejtvényeket. A posztmodern világban a filozófus is olyan ember, mint bárki más, nincs bérelt páholya, normaadó funkciójáról már rég le kellett mondania, így aztán elvegyül, teszi a dolgát, vagy élvezi, amit lehet, legfeljebb közben mond egy-két jó mondatot a Nagy Narratívák kimúlásáról. Mint Mel Gibson a filmben: az ő „lenni vagy nem lenni” monológjának ez a veleje, hogy a túl sok gondolkozás elveszi a tett erejét. Hamlet-figurájának is ez a paradoxona: teszi magát, ugrál, verekszik, rendezkedik és mire megy vele? Még megbízatását sem teljesítette: a Szellem ugyanis azt kérte tőle, álljon bosszút érte, de közben kímélje anyját. A végén azonban Claudiusszal együtt Gertrud is ott fekszik kiterítve. Az egész vad játék felett ott lebeg valami abszurd köd. Zeffirelli talán ebben a korábban fel sem merült ábrázolásban-értelmezésben bizonyul a leghűségesebbnek az eredeti drámához.
Olvasom, hogy a dán royalisták már tiltakoznak a film ellen, mert nem veszi tekintetbe a 11. századi reformfeudalisták jelentős eredményeit, s ráadásul galád módon Zeffirelli is idézi Shakespeare rágalmait: „valami bűzlik Dániában”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=470 |
