Koltai Ágnes
Radoslaw Piwowarski szeret mesélni. Kerek, szép történeteket sző – hol a beat-őrületről (Yesterday), hol az ellehetetlenülő emberi kapcsolatokról (Anyám szeretői), hol a karriervágyról (Vonat Hollywoodba), hol pedig a lengyel ’68 kusza felbuzdulásairól (Márciusi mandula). Piwowarski az a fajta alkotó, akire a francia filmes köznyelv a kismesterjelzőt használja (minden lekezelő él nélkül), ám Lengyelországban, ahol filmművészetnek a szellemi ellenállásban kitüntetett szerep jutott, aligha lehet jó akusztikája ennek a tárgyszerű jelzőnek. Már csak azért sem, mert a kismesterek, a kerek, egyszerű történeteket jól és nézhetően elmesélő rendezők 1981-et, az önmegszállást követően tűntek fel. Ezidőtájt készítette Juliusz Machulski a Szexmissziót és a Vabank első illetve második részét, Andrzej Barariski a plebejus Vidéki asszonyt, s Radoslaw Piwowarski a nosztalgikus Yesterdayt. A dermedt lengyel társadalomra hirtelen rázúduló kedélyesség, a kismesterekre jellemző zsánerképek megnyugtató jelentéktelensége nemcsak a kultúrpolitika, de a közönség ízlésével is találkozott. Árulkodó adat, hogy mi a nyolcvanas évek Lengyelországának legsikeresebb produkciója: a Szexmisszió. Politizálni nem lehetett, meztelen nőket mutogatni viszont egyenesen kötelező volt.
Ebben az államilag bátorított ledérségben üde színfolt, kamaszos hányavetisége miatt egyenesen frivol mű volt a Yesterday, az a film, amelyet rendezője bevallottan a szükségállapot szürke óráinak megédesítésére forgatott. A beatmániát, a Beatlesbe öltözést, a négy gombafejű kelet-európai kistestvéreit megjelenítő film úgy idézte meg a hatvanas éveket, hogy az a szegénység és a szűkösség ellenére is gazdagabbnak, bátorítóbbnak, reménytelibbnek tűnt a nyúlós, ragacsos nyolcvanas éveknél. A Yesterdayből a tavasz illata, dús aromája áradt az elhúzódó (végül hét esztendeig tartó) ’81 telébe.
A kellemkedés belopta magát Piwowarski debütáns alkotásába, s azóta is rá-rátelepszik filmjeire, kishíján eluralná a vásznat, ám ekkor felbukkan egy freskóba merevedett emlék, egy kép, ami ide-oda cikázik a feledés és az emlékezet között, egy jellegzetesen köznapi íz vagy hangulat, amit könnyedén elő lehet hívni (ilyen a Yesterdayben az első szovjet űrrepülőnő hősiességét megéneklő szputnyik-csasztuska), s máris nevetésbe oldódik a finomkodás. Piwowarski legújabb filmje, a Márciusi mandula is csupa jellegzetes köznapi íz és hangulat: lágy és elmosódó, mint az emlékek, melyekben az a szép, hogy nincsenek éles határaik. Az emlék maga a folytonos, a töretlen, a legkerekebb történet.
A kerekség, az elomló, éles átmenetek nélküli történetfolyam márpedig nem illik a Márciusi mandula témájához. A film ugyanis a közelmúlt egyik, kellemkedőnek éppen nem mondható eseményére villant rá: a lengyel diákok 1968. márciusi felvonulását követő-leszerelő-semlegesítő politikai antiszemitizmusra.
Rávillant, ami Radoslaw Piwowarski filmes emlékkönyvében nem jelent mást, mint tragikus köznapi sorsokat, meglopott fiatalságot, megszomorított szerelmet, elrontott barátságot. Piwowarskit nem a politikai antiszemitizmus foglalkoztatja, a diákmegmozdulásra sem fecsérel sok képet, ő csupán egy történetet mesél el egy lengyel kisváros gimnáziumáról, érettségi előtt álló baráti társaságáról. Ebben a történetben sokkal fontosabb a titokban elszívott cigaretta vagy a félszeg csók, az óriási kincsnek számító nyugati lemez vagy parfüm, mint a politikai csatározás. Az mellesleg, háttérben zajlik. Amikor a kisváros párt-és elhárítási elitje elhatározza, hogy a varsói tüntetés ellen, Gomulka és a szocializmus támogatására utcára vezényli a „tanulóifjúságot”, kezükbe nyomva az első titkár képét, illetve a „le a cionizmussal” jelszót, a nyerítő, heherésző nebulókat semmi más nem érdekli csak a lógás. Tüntetni jobb, mint dolgozatot írni. Kit érdekel, hogy a baráti kör egyik tagja zsidó (mellesleg érte döglenek a legjobban a lányok), az sem fontos, hogy a legcsinosabb nő apja a lengyel elhárítás tisztje, a „hosszú hajú naplopók” esküdt ellensége – a felnőttek mind ostobák és semmi közünk hozzájuk, jól tudja ezt minden valamirevaló kamasz.
A felnőttek tényleg ostobák, de sajnos mégiscsak közünk van hozzájuk – ezzel az iszonytató közhellyel gazdagodnak a film hősei. Addig susognak a „cionizmus mételyéről”, amíg a zsidó fiú csak az öngyilkosság vagy a kivándorlás között lebeghet, addig küldik derék biztonságis embereiket a „revizionisták” nyakára, amíg az elhárítótiszt babaházban nevelt, finom parfümökkel illatosított leánya megszökik. Nincs durva erőszak, csak duruzsolnak. Csak odavetik koncnak a nehézkesen élő vidéki fél-munkás, félparaszt embernek a „hatszobás lakásban dőzsölő” zsidó gyárigazgatót; csak megjelentetnek egy újságcikket, amiben egy bizonyos zsidó Michnik neve szerepel, s mindjárt utána egy másik, innen a kisvárosból, aki e felforgatóhoz hasonlóan idegen a lengyelségtől.
Az a bizonyos „felforgató Michnik” tizenkilenc évvel később elmondta a szintén „felforgató” Dániel Cohn-Benditnek a lengyel ‘68 hiteles történetét, benne a politika durva manipulációját. „1968-ig szokatlan volt a lengyel kommunista sajtóban a Stürmer nyelvének használata. Ez a marxizmus-leninizmus kiterjesztése volt a nemzeti szocialista antiszemitizmus irányába. Nem hittem a szememnek: az újságok arról írtak, hogy zsidó vagyok, és hogy nincs hely számomra Lengyelországban. 21 éves voltam akkor, és soha nem hittem volna, hogy ilyen mondatokat le lehet írni lengyelül”. Michnik az Amit annyira szeretünk, a forradalom című interjúkötetben még egy gyöngyszemmel megajándékozza Cohn-Benditet: a Zycie Warszawy egyik cikke a francia ’68-as májust „éretlen zsidó suhancok csapásának nevezte”. A pártvezetés sugallta, Moczar belügyminiszter celebrálta, s az álkatolikus PAX szervezettel megtámogatott antiszemita és értelmiségellenes hecc-kampány véresen komoly volt, de Piwowarski filmjébe kevés szűrődik be e boszorkányüldözésből. Szándékosan.
A márciusi mandula éretlen és keserű. Mint Piwowarski filmjének hősei. Még éretlenek, de már keserűek. Kicsit eljátszottak velük, kicsit megzavarták, kicsit megpaskolták őket, de ez is elég volt ahhoz, hogy szanaszét szaladjanak a világba.
Egy emléket vittek magukkal, s egy emléket hagytak maguk után: ezt a filmet, ami olyan szorosan tapad a mindennapokhoz. A beidegződésekhez és a kis érzésekhez. A szűkös életekhez: a konyhában kevéske pénzért nevelt kis-csibékhez, az állandóan éhező nagypapához, a mindennapi tésztából a heti többszöri húsra vágyakozó nagybácsihoz. Hát miért ne lehetne itt „a lengyelségtől idegen felforgatókról” írni? Persze a jobb falatokra vágyó nem a felforgató szóra kapja fel a fejét, hanem a hatszobás lakásra és a finom francia konyakra. Mindenkinek a magáét: az éhezőnek a jóllakás lehetőségét, a hatalomból kibillenőnek a felforgató rémképét. Ilyen egyszerű a politikai antiszemitizmus, a többi már csak okoskodás – véli a rendező. Ezért nem tágít a kisszerű sorsoktól és a kisszerű érzésektől, a fukar kezektől és a még fukarabb gondolatoktól. Azt szeretné tetten érni és megmutatni, ahogy az éhező elhiszi, hogy más élete árán jóllakhat, ahogy a gyáva erősnek érzi magát, ha a védtelent agyonüttetheti.
De Piwowarskit ennél is jobban érdekli a kerek történet. A befejezett história, az elvarrt szálak. Mert a lekerekített, letisztított történet nem csupán képszerűén, hanem átélhetően, s emígy egyszerűen mutatja meg azt, amit a modern nacionalizmus és antiszemitizmus magyarázgatásában megfáradt Orwell lakonikus tömörséggel eképp fogalmazott meg: „a civilizációból hiányzik valami, egyfajta lelki vitamin, s ezért hisszük többé-kevésbé mindannyian azt az őrültséget, hogy egész nemzetek vagy fajok titokzatos módon jók vagy gonoszok”.
A mániákusán visszatérő ostobaság ellen védekezni nem lehet, de a Márciusi mandula és a hozzá hasonló történetek talán elindíthatnak valamit. S ha ennek a kellemkedés az ára, ám legyen.
A Kihallgatás és a Márciusi mandula a tavaszi Lengyel filmhét műsorán szerepelt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4697 |
