Sneé Péter
Ismeretlen a magány, a halál sem férkőzhet közel senkihez. Vértelen a verekedés, a szerelem csókos-illedelmes.
Dehogy a néző, jóideje a szakma hökken vissza nálunk, ha valami furcsával találkozik, ami átlép feltétlen jó ízlésének határain. Mindössze néhány alkotási mód elfogadott. Az új stílus jóváhagyásához egész nemzedékeknek kell mögötte fölsorakozniuk. Bár egyszerű körültekintés meggyőzhetné a kételkedőt: ami itt a torzult elme hóbortjának látszik, máshol elismert szemléleti forma.
Hála a forgalmazási cégek kibontakozó versenyének, újabban egymás után tűnnek föl nálunk eddig ismeretlen rendezők és szokatlan magatartásformák.
Nem egy közülük a meglepetés erejével hat. Két-három éve még vajon ki ismerte John Waters nevét? Holott tekintélyes életmű birtokosa a ma 45 éves rendező: 1964 óta tizenegy filmet készített. Most négyet láthatunk ezekből: egy viszonylag korai, 1972-es alkotást, melyet utóbb nagyítottak föl 16 mm-ről 35-ösre; az
1981-es Polyestert, valamint két utolsó darabját, a jelentős kasszasikert arató 1988-as Hajlakkot, valamint az idei Cry Babyt, egy tipikus amerikai filmes karrier állomásait.
Tagadás-mozi az első, a kései avantgárdé mintájára szembefordulás mindazzal, ami a filmes eszményhez tartozik a két óceán között. Már főcíme is európai: „A Nyál Produkció Önökre zúdítja a Rózsaszín flamingók című filmjét” – olvashatjuk a vásznon.
Dühös, vad pocskondiázás de Sade jegyében. Kínos szigorúsággal lázongva, görcsös elszántsággal gonosz. És jellegzetesen szerzői munka, John Waters a producere, írója, rendezője és operatőre egyszerre. Cloaca Maximaként gyűjtene össze mindazon szennyet, amit egy jólétinek nevezett társadalom kitermel. E civilizáció referenciájaként tanúsítja, mennyit bír.
A sztori vékonyka. Két klán nagyasszonya verseng egymással a „Ki a világ legnagyobb disznója” kérdésének eldöntéséért. Nyilvánvaló, hogy e produkció a pedagógiai erényekben dúskáló, ám nézhetetlenül unalmas „szórakoztató” filmek paródiája. Csakhogy a sablonnak visszája sem különb. Még abban is élcelődésének tárgyára emlékeztet, amiben nem kellene. Képtelen a terjengős replikákból kikeveredni. Holott az erős kifejezések halmozásának perverz gyönyörűsége fáradt legyintésre késztet: melyik mű vetélkedhetne az utcával? Ráadásul a képzetlen színészek csapnivalóak a figura érzékeltetésére alkalmas dialógusokban. Erejükből csupán arra futja, hogy kellemetlen fejhangon kántáljanak.
Szűkös anyagi és technikai lehetőségeihez mérten Waters igyekszik minél sűrűbben illusztrálni mondandóját meztelenkedéssel, emberi excrementumokkal, amitől persze sem épületes, sem meggyőző nem lesz a látvány, legföljebb undorító. De ez kevés. A széttépett emberek maradványaiként forgatott vaskos marhacsontok meg inkább olcsó kabarékat idéznek, mintsem az ősborzalmat. De a speciális effektusok drágák, s nem futja látványtervezőre a költségvetésből. Marad a szegény kis Visszataszítás. Ismerősen olcsó film.
Szélsőségeivel mégis sikerült fölkeltenie a piac figyelmét. Waters szívósan tagad, s eléri, hogy nevét jegyezzék a tőzsdén. Egy évtizeddel később pedig – a konzervatív reakció hatalomrajutásakor – már az ő hangja is másként szól. Mintha ugyanezt mondaná, mint eddig, csakhogy eltérő helyzetből. Sokáig kívül állt, most belülre került. Nem tagadja többé Hollywoodot, ellenkezőleg, totális mozit csinál.
Híres-hírhedt szagos produkció a Polyester. Tíz számjegyes lapocska jár nézőjének, ki a vásznon megjelenő utasítás szerint adott pillanatban megkaparja, így szabadítva fel az oda rejtett illatanyagot. E kiváló közönségcsalogató ötlet a film vezérmotívumát erősbíti, melyet Shakespeare-től kölcsönöztek az alkotók: valami bűzlik Dániában. Női Hamletjüket orránál fogva vezeti környezete, s ő nem bízhat másban, mint szaglásában. Fintorogni való meg bőven akad!
Minden ellenérzés, ami Watersben és csapatában feszül az amerikai életformával és a társadalmi normákkal szemben, e rémálom mintacsaládjának életében robban ki. Elképesztő leleményességgel öntik nyakon a bajok új és új hullámaival szerencsétlen hősnőjüket – anélkül, hogy egyetlen pillanatra is fárasztó ismétlésbe bonyolódnának. A bravúrosan végigvitt fokozás ritka példája ez, s az utolsó képkockáig bírják szusszal és borzalommal.
Idővel arcunkról lefagy a mosoly, csupán kínunkban nevetünk még a véres komédián, mely lidércnyomásként telepszik ránk. A horrorokhoz hasonlóan olykor már úgy tűnik: karnyújtásnyira a feloldás, megkönnyebbülhetünk. De korai a boldog sóhaj, a gonosz csupán színleg engedett, s hogy félelmünket elaltatta, még kegyetlenebbül tör a világra. A „boldog véget” is egy jóindulatú kettős gyilkosság hozza meg – a sors búcsúgrimaszaként. Immár ismét jószagú minden.
A mesterségbeli tudás egyik fokmérője a sémák kezelésének biztonsága. Waters, szokásához híven, fordít egyet rajtuk. így lesz – újabb tradíciót teremtően – a „jó” foghíjas, bibircsókos csúfság, lompos és suta, míg a „gonosz” jólápolt, csinos, vonzó küllemű szörnyeteg. Hogy valójában mi a jó, és mi a rossz, az nem egyértelmű. A csupaszív balek éppoly taszító lehet, mint az élelmes gazember. Nincsenek skatulyák, érvényes értékrend nem létezik, mint ahogy az igazán karakterisztikus figurák is hiányoznak.
Túlrajzolt, karikatúraszerű alakok tévelyegnek a zűrzavaros világban különösebb cél és persze iránytű nélkül. Randaságuk legföljebb megkülönböztető jegy, nevetséges vonás, de nem személyiségteremtő tényező. Mintha Spielbergék méregdrága szörnyeinek földi kistestvéreit látnánk szerénykedni itt. Valami lehetett a levegőben ekkortájt, a változás szele érződhetett. Az arcvonások, a gesztusok, a testtartások divatja elavult, új minták kerestettek.
A szabadidejét bírósági tárgyalásokon töltő, s az elferdülések iránt szenvedélyes érdeklődést mutató rendező ajánlata: fonákjáról közelíteni a világhoz. Rendellenességeket mutogat, titkolt hajlamokkal játszik. Néha már valóban perverzióként hat a művészet, miért ne lehetne egy csöpp perverzió is az?
Kezdeti tagadó magatartását a megértés hajlandósága váltja föl. Türelmet kér annak, aki él, hiszen majd’ minden elviselhető. Szép csöndben, vagyis örökzöld
„Bölcs rezignácidja a mi felnőtt vágyaink lenyomata, nem a gyerekeinké” (Cry-Baby) melódiákra végbemehet a szélsőségek társadalmi integrációja. Eleven példával maga szolgál erre: előbb közismert, majd sikeres rendező lesz.
A Hajlakk készítésekor csapata már átalakulóban, ami az állandó társakkal dolgozó alkotónál stílusváltást sejtet. Kulcsembere, a kiváló nőimitátor, Divine ekkor szerepel utoljára. S nemcsak váratlan halála tolja előtérbe az új generációt, hanem egy felismerés is: a 10–14 évesek korosztályában John Waters megleli közönségét.
E réteg Amerika, s tán a világ legnagyobb fogyasztója. Film azonban alig készül a számára. Régóta panaszkodnak a forgalmazók: hiányoznak a mesék. Az akció, a horror és a sci-fi dömpingje olcsó pótszer csupán, mivel a képzeletet egyedül a félelem mentén mozgósítja. Azon szériában gyártott utánzatok, melyek Európa keleti felén tervszerűen, máshol a piac ösztönzésére kerültek a mozikba, legföljebb hitvány műcsontok: íztelenek és szagtalanok. Hőseik kis felnőttek, kiknek gondolkodása és cselekvése, valamint bölcs rezignációja a mi felnőtt vágyaink lenyomata, nem a gyermekeinké.
Spielbergék újítása is inkább a látványra, az alkalmazott technikára korlátozódott. Olyan „felnőtt” modellek átültetésével kísérleteztek, mint a western. Az új retróirányzat viszont mással próbálkozik: a szülők és nagyszülők családi mítoszként élő múltjában kereskedik. Élethazugságokra vadászik, melyekkel pompásan bizonyíthatja a cukros ábrándvilág létesélyeit. A korukat megvető „forradalmárokkal” szemben azt állítja: nem változtatni kell a világon, hanem másként nézni. A fokozhatatlan tett-kultuszt fölcseréli a látásmódéval tehát:
„Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának, s mulattatni fog.” – summázta ezt egykor Madách.
Régóta nem a látvány tartalma nyugtalanít bennünket, közömbös a krimik és a televízióhíradó hullahegye, sokkal inkább a bemutatás mikéntje: egy-egy ravasz fény-árnyék effektus, a buja színorgia, a különleges képkivágat vagy szokatlan kameraállás. Pokolba hát a kínban tárulkozó személyiséggel! Langyos benyomások kellenek. Verítéktelen gyönyörűség. Az időnként sajnos elkerülhetetlen szellemi és fizikai erőfeszítést a lehetőségek határáig ildomos szelídíteni. A túlzott gondolati munka elkerülésére világunkat jókból és rosszakból rakjuk össze. Kidolgozott típusaikat elegendő a közkézen forgó kiadványokból (filléres füzetek, rajzos sorozatok), valamint a televíziós programokból (szappanoperák) átvenni. Közös vonásuk, hogy valamennyien úgy viselkednek, mint a nagy gyerekek. Ugyanúgy egydimenziós emberek, üvegharang alatt, merő káprázatban.
Nincsen valódi szenvedés, csak mutatós. Ismeretlen a magány, a halál sem férkőzhet közel senkihez. Vértelen a verekedés, a szerelem csókos-illedelmes. A Gonosz csak név, a Jó hasonlóképp. Fölszakad a megtapasztalt és a vágyott gyermeki álomvilág közti fátyol, csak most nem a kicsinyek törnek be, hanem jócskán megnyúlt hasonmásaik áramlanak át hozzájuk. Megszűnnek a különbségek, ismét egy és oszthatatlan Univerzumunk, otthonos, tehát lakható.
Csereszabatos a történet, akár fölcserélhetnénk a Hajlakk és a Cry Baby tekercseit, csupán a megidézett évtizedek haj- és ruhadivatja eltérő, minden egyéb azonos. A szépek, jólneveltek és gazdagok hasztalan acsarognak a magukat romlottnak álcázó tehetséges kültelki szegényekre, sehogy sem képesek visszatéríteni őket a sikertől. Győz a periféria; ki jókora hátránnyal indul a versenyen, biztos befutó.
Bárhol helyezkedjenek el a társadalmi ranglétrán, a fajgyűlölet hirdetése, a türelmetlenség, az agresszió kigolyózza a vetélytársakat. Mert a show-műsorokban nincsen hatalmasabb az igazságnál. Egyedül az igazi lázadók riasztóak, a patkányok promenádja nem. Ginsberg versétől még kedvelt bajnokaink is pánikba esnek: „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban...”
Ügyesen táncolnak és a zene jó, mert korabeli. Az érdeklődés felkeltéséről és ébren tartásáról a fonák megjelenítés gondoskodik, kevés bizarr, szelíd perverzió. Zöldek, rózsaszínek, narancssárgák és pirosak kavalkádja – vidám posztmodernben. Semmi sincs túl távol, semmi sem túl közel. Nyugalom, közép, bárgyú amerikai vigyor.
Az okoskodó kis felnőttekkel nem tudnának mihez kezdeni gyermekeink. Nem tetszik nékik. Annál jobban vonzódnak termetes másukhoz, mert abban magukra ismernek. Nevetnek nagyotmondásain, kétértelműségein. Végre egyszer saját tempójukra hagyatkozhatnak, senki sem sürgeti őket. Ellenkezőleg, mintha késleltetnék is: ráértek még, maradjatok gyerekek, amíg bírtok!
Minek erőlködni? Ismerjük be, ilyenek vagyunk és ne ugráljunk annyit! Amit tehetünk, az a látszat őrzése, a kép folyamatos kozmetikázása tehát. Soha ennyi szépészeti dolgozót! A stáblistán vége-hossza nincs a sok látvány-, díszlet-, ruhatervezőnek, seregeinek a fények mesterei és hajszobrászból is van három.
John Waters befutott.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4694 |
