Bikácsy Gergely
avagy az impotencia diszkrét bája
Szemét...minden szemét
Chamfort, a gyilkosan finom pengéjű gondolkodó híres aforizmája szerint „Szerelemről beszélni annyi, mint szeretkezni”, s akár ismerik e mondást Soderbergh hősei, akár nem, rendkívül sokat beszélnek, ha nem is annyira a szerelemről, mint inkább magáról a szeretkezésről. Beszélnek és beszéltetnek: az egyik szereplő videószalagra veszi fel nőismerősei szexuális tárgyú vallomásait. Könyvtárnyi videószalagja van, disszertációt, vaskos könyvet írhatna segítségükkel – egyelőre azonban csak onanizálásra használja anyagát. A film másik három hőse látszólag nem szorul effajta segédeszközre: jómódtól és izmos libidótól feszített ifjú, sikeres polgárok ők. De csak látszólag: a sikeres és gazdag ifjú ügyvéd a film végén dühödten tudja meg, hogy felesége is, szeretője is kedvvel és nedves izgalommal vallott már az impotens, ám érző szívű, csöppet sem dúsgazdag ifjú kamerájának.
A film olyan, mint egy szikárabb, tán szegényesebb, csendesebb és józanabb Woody Allen- vagy Cassavetes-film, s kicsit olyan, mint egy nouvelle vague-os utánérzés, direktebb, még ily finoman (finomkodón is) nyersebb, amerikai kiadásban. Elüt tehát a mai amerikai filmek fősodrától, alig hasonlít régi meg új-Hollywoodra, nézésekor, mintha friss (ám fűszerezett) levegőt szívnánk: érzelmi őszinteség hatja át, s ez az őszinteség persze széptanilag, „filmművészetileg” értendő. Szellem van benne és játékos fantázia. Két okból is „intellektuális” filmnek mondják majd. Az egyik, hogy nincs szövevényes cselekménye, nincs benne külső kaland (van viszont belső), a másik meg, épp amivel kezdtük, a Chamfort-jelleg: itt kevésbé csinálják, inkább beszélnek róla (s sokan ezt, kisebbrendűségből is, megvetik; csinálni kell, nem fecsegni róla, mondják, hamis magabiztonsággal; „látni akarom, nem hallani róla” – így alpáribb mozinéző fordításban).
Impotens főhős? Csak, ha kinevetni vagy utálni lehet! Ebben a filmben nem lehet kinevetni, és utálni se lehet, lévén, hogy ő az igazi főhős, ő a legrokonszenvesebb és legemberibb. Valószínűleg kevés magyar néző tudta eddig, hogy Amerikában a Graham név szokatlan, és európai hangulatot áraszt. Graham tehát kihívóan, mindenestül tagadása a sikerre-boldogságra-karrierre programozott mai amerikai polgárnak. Ezért válik egyre érdekesebbé a két hősnő számára. Vele lehet beszélgetni, ő bizonyos fokig érdek nélkül tetszhet bármelyik nőnek. A kívülállás varázsa teszi érdekessé. Videókamerájával egy emberibb és teljesebb pszichoterápiát végez. Jellemző ellentéte a filmben feltűnő valódi, hivatásos lélekgyógyász: komor, ellenszenves, gőgös figura, úgy sejtjük, igazán nem hatol páciensei lelkéig. Lélekig hatol viszont Graham: halk, kisfiús, érzékeny típus. S mivel, megható önvallomása után bizonyos lehet minden nővendége, hogy csak lelke van, megnyílnak előtte, sőt a sikerügyvéd frigid (vagy annak kezelt) felesége bele is szeret.
A film érdekes és kedves, mint Graham. S engem mégis kicsit bőszít és taszít, valami affektált modorosságot, valami enyhe púdert, „rájátszást” érzek rajta. Nem a színészi játék modorosságát. Ezek az ismeretlen, amatőr-jellegű színészek nagyon jók. Különösen jó, ahogyan eleinte az ügyvéd szeretője bűvöl el, igazi végzetes szeretőként imbolyog a vásznon, akiért hazudni és elkárhozni érdemes, aztán fokozatosan kiderül, mennyivel értékesebb és szebb és elkárhozni érdemesebb a feleség figurája. Nem is a rendezés, mely oly szerény, mint egy amatőrfilmes. Kevés jelenet, észrevétlenül beállított és vágott képsorok, finom háttérben maradás. Olykor Rohmer rejtőzködő kamerája jutott eszembe, Rohmer szobabelsői és lelkiállapotukat elemző hősei. S kár, hogy eszembe jutott, mint ahogy talán kár, ha Woody Allen és Cassavetes is felötlik bennünk. Súlytalan ugyanis ez a film. Woody Allennek, Cassavetes-nek, Rohmernek mindig van valami nehezen meghatározható süly-többlete, tanulságba nem zárható szabálytalansága, tovább-sugárzása.
A szex, hazugság, videó befejezése kissé példásan kerekre zárttá válik, mondhatnánk durvábban: tételessé, példabeszéddé. Hogyan találja meg a boldogtalan és meg nem értett feleség a boldogságot? Úgy, hogy valaki (Graham) másképp közeledik hozzá, mint tucat-siker férje. Hogyan találja meg az impotens Graham a boldogságot? Úgy, hogy egy türelmes (mert maga is a türelmetlenség és közöny áldozataként boldogtalan) asszony megtanítja szeretni. És szeretkezni. A másik két figura pedig szégyellheti magát. Nincs érző szívük, s főleg hazudnak, csúnyán hazudnak! Nincs ennek a filmnek igazi titka és meglepetése. Rohmer ugyan mérhetetlenül bonyolultabb, és mérhetetlenül elegánsabban árázolja a kapcsolatok mögöttes rétegeit, de nem Rohmert kérem számon. Valami kiszámíthatatlan, szabálytalan fordulatot, vagy színt, hangot. Nincs ebben a filmben igazi dühroham és veszekedés, nincs a hamisan lefojtottra, csiszoltra „vett” világ mélyéről egy emberi felböffenés, sikoly, zokogás. (Profán hasonlat: a mindennapi életben is falramászatóan ingerel, ha valaki – s mily sokan –, monotonul, szabályosan, duruzsolva, egyhangúan „fogalmaz”). Cassavetes tele van hihetetlen őrületekkel: egy torz bajuszú fickó hirtelen a nyílt színen ollót ránt s leborotválja-vágja torz bajszát, ettől aztán még torzabb és iszonyúan esendő lesz csupasz orcája. Woody Allén érzelmesebb, majdnem sírósabb a fene nagy intellektualitása mélyén. Agresszivitás és mazochizmus, düh és szelídség, kézikamera és szándékolt dekomponáltság, koppanó és zötyögő képsorok... mindez Allenre és Cassavetesre jellemző. A szex, hazugság, videó a szabálytalan, beskatulyázhatatlan emberek dicséretét és érzelmeit zengené, de a rendező nem igazán szakad el a szabályosoktól. Intelligens, érzékeny, tehetséges, de nem tud öntörvényűén izgalmas, kellemetlenül szabálysértő lenni. Nem mer mutálni; jólformáltan, jó-diákosan ejti a szót, formázza a képet. „Szemét... minden szemét” – ez a film első két szava (a pszichiáter díványán mondja a feleség). „Mindjárt elered az eső...” – így az utolsó szavak. Sajnos, a filmben kevés a szemetes még kevesebb az eső, vagyis hiányzik (nekem) az élet mocskos és esernyőtlen burjánzása. Hamisnak orrontom, és bosszant Graham figurája is. Ez a szűzlányvonzó, kisfiús mosolyú fél-impotens az érzelmek passzívan lázadó, tiszta hőséül sompolyog elénk: valójában alsóbb leányiskolákat, zsúfolt óvónőképzőket és Harvard-egyetemek Freudról fecsegő kékharisnyáit ágyba-csábító égszínkék szemvillanású bájaival ő a lányos mamák öröme. Nemsokára „megtalálja az igazit”, feledi talán csak vélt impotenciáját, és maga is jövedelmező ügyvédi vagy más polgári pályára léphet. Ez a figura csak akkor érdekelne, ha impotenciájától függetlenül is szemben állna valamiképp környezetével, ha a yuppie-értékekkel feleselő másfajta értékeket csillantana elénk. Például az önálló gondolkodásét. Ha legalább büszke volna példátlanul gazdag női szexualitás-önvallomás-gyűjteményére, melyet nagy munkával és odaadással vett fel, s melyből fontos tanulmányt vagy könyvet állíthatna össze. Érne az annyit, mint a yuppie-jampec ügyvédim munkálkodása.
De nem, nem. A jámbor Graham, alig hogy beleszerelmesedik, az ügyvédnébe s „viszontérzelmekre talál”, legott sietősen széttépi és megsemmisíti videószalagjait. Nemcsak új szerelmének vallomását törli le, hanem az egész gyűjteményt, eddigi életművét is kidobja, ezzel visszamenőleg is lefokozva munkáját. Szexpótlék volt az, szégyellnivaló onánia-ürügy, nem pedig egy jövendő könyv anyaga. Soderbergh, a rendező, könnyes mosollyal asszisztál jó útra térő hőse átváltozásához. Hiszen maga is jó útra tér: nem olyan ijesztő marginális ő, mint mondjuk Cassavetes. Nála jó útra térő, s boldoggá giccsülő szépfürtű különcök nyerik el a normális szerelmi élet jutalom-ígéretét. Nem vérre megy a játék.
Szex, hazugság, videó? Kicsit egy afféle „Rajzolót” reméltem Grahamben (á la Greenaway), aki, impotens vagy nem, mindenben fölébe nő főúri gazdáinak, polgári barátainak. A videó a művészet finom jelképe is lehetett volna, a furcsa tematikájú videóanyag egy gazdagabb élet bizonyítéka. Igen, a művész és a tudós ne számítson sikerre ott, ahol az ügyvédek. Legyen büszke sikertelenségeire, ne akarjon maga is köznapian „potens” lenni. Óvja és védelmezze videó-szalagjait, ne szégyellje, hogy – mert ő maga is – munkája is más. A filmben záporoznak a négybetűs szavak, főként persze a fuck. Hadd idézzek magam is egy csúnya-beszédű klasszikust, Diderot-t a Mindenmindegy Jakab-ból: „Bassz, mint a lenyergelt szamár, de hagyd, hogy én ki is mondjam. Átengedem nektek a cselekvést, hagyjátok meg nekem a szót.”
A szó (a videó) nélkül vajon érdemes egyáltalán szeretkezni és hazudni?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4693 |
