Almási Miklós
Sikert akar? Fogadjon minket!
Gallagher és tsa.
Amikor Cannes-ban, 1989 májusában a gálaesten, mint a fesztivál történetének legfiatalabb díjazottja (26 évesen) átvette az Arany Pálmát Wim Wenderstől, a zsűri elnökétől, cseppet sem volt meghatott. Úgy érezte, ez jár neki: de zűrös út vezetett idáig. Mint a kirobbanó tehetségeknek. Pedig az újságírók, de a szakmabeliek is csak ámultak: ez a vékony, magas gyerek bagóért, 1,1 millióért készítette el ezt a különös, mulatságos és szomorú filmet – Amerikában, ahol az ilyen „európai-szagú” mozinak már vagy húsz éve befellegzett. És éppen most, mikor Hollywood pont az ilyen filmeket száműzi, rettegve a bukástól, a nem-mainstream produkcióktól. (Mainstream-nek nevezik a filmszakmában az olyan filmeket, melyekre legalább tízmillió jön be, azaz aminek nyelvében, témájában otthonosan mozog a néző. Gyilkos kifejezés: a művészi – az nem mainstream, tehát mehet a fapadosba.)
De a szemüveges, akiről már mindenki tudta, hogy Mr. Hákli-nak becézik kollégái (nevét Soderbergh -ről Subtilberg -re torzítva), egy másik filmet látott maga előtt peregni.
Bár februárban nem sokan repülnek a járatokon, pláne nem Kaliforniában – ezért is engedték le a társaságok a jegyárakat – a reptér óriás parkolójában eltartott egy ideig, míg megtalálták a kocsit. Meleg volt, pláne ha az ember New York-i hóból, jeges latyakból érkezik, télikabátban, borús kedvvel. Steve Soderbergh levette kabátját. Vállraakasztható táskáját, – csak két ing, fogkefe, egy kézirat, egy videókazetta és két kisfilm-tekercs volt benne – már Gallagher lóbálta.
– Felugrasz hozzám, letusolsz, alhatsz, ihatsz, reggelig mindent átgondolhatsz. Éjjel melóznom kell.
Pete Gallagher filmszínész volt, a tegnapi főiskolás, kapott valami ulibuli kis szerepet a Fox-nál. Az egész az ő ötlete volt: csak személyesen és csak a főnökkel szabad tárgyalni.
– Eszeden vagy? – kérdezte a szemüveges fiatalember – most tizenegy óra, ebédelünk és nyomás a stúdióba. Nem érek rá itt a nyárban heverészni.
A szemüveges, Steve Soderbergh otthon érezte magát Los Angelesben.
18 évesen elhatározta, hogy filmes lesz és Hollywoodba szökött. Kuncsorgott a stúdiókban, hol itt, hol ott esett le valami munka, pincér volt, cipelte a kábeleket, segített a tévéseknek. Különben ez volt első nagy csalódása életében: filmterveiből, vázlataiból, már elkészült 8 mm-es kísérleti műveiből senki sem kért. Egy évet lehúzott, aztán hazament. Végül is érthető: ki venne komolyan egy taknyost, aki tányérokat mosogat? Azóta eltelt hat év, de ha Gallagher nem erősködik, esze ágába sincs idejönni. Gyűlölte ezt a várost, Hollywoodot pedig mélységesen megvetette. De más az üzlet, meg az álmok: most egy komplett forgatókönyv, egy videókazetta és két kisfilm volt a táskájában. Elméletileg jó tárgyalási alap. Sőt, Gallagher szerint most éppen ilyen fiatal kezdőket halásznak a cégnél. Csakhogy Soderbergh ismerte a dörgést: az emberek kicserélődhetnek, a játékszabályok maradnak. Legfeljebb most rosszabb mint hat évvel ezelőtt.
A 20th Century Fox felé hajtva Gallagher megállt egy drugstore előtt. Mire Soderbergh felnézett a kézirataiból, Péter vagy két tucat gázzal töltött luftballonnal mászott be a kocsiba. Elég nehezen ment: a ballonok nagyok voltak.
– Valakinek szülinapja van? – kérdezte Steve.
– Majd meglátod.
Gallagher a Fox főnökét, Joe Roth-ot vette célba. Ismerte ugyanis középkorú titkárnőjét, csúfnevén Mrs. Bite-ot – „Harapós”-kisasszonyt. Mikor a gyár bejáratától felhívták, hallani sem akart a látogatásról: vendégek vannak, tárgyalás, azt sem tudom, hol a fejem, a főnököt napok óta nem láttam. Most egyébként is ideges volt: főnökök jönnek mennek, a múltkori nyolc hónapot volt itt, ez a mostani már menni készül, ha nem jönnek össze a dolgok. És nemcsak ő volt ideges, mindenki félt a Fox-nál, minden állás bizonytalan, sőt, az egész cég. Lehet, hogy két hét múlva már japán lobogót fog fújni a szél az iroda felett.
Az ötemeletes irodaépület előtt leparkoltak és megkerülték a sarkot. Gallagherről – két tucat ballonjával – mindenki azt hitte, valami kellékes. Felmutatott a negyedik emelet széles ablaksorára: – Oda megyünk. – mondta, s azzal egy rikító színekkel rajzolt táblát kötött a ballonokra. Aztán egy vékony damillal elkezdte felfelé engedni a színes gömbcsokrot, egészen a negyedik emeleti ablaksorig, majd gondosan a pincerácshoz maslizta a fonalat.
A táblán, fenn a magasban ez állt: „Sikert akar? Fogadjon minket! Gallagher és tsa.”
Az ötlet bevált, Mrs. Harapós elragadó volt, az egész emelet összecsődült, a balloncsokor sorba bebólintott a nyitott ablakokon. A könyv, a kazetta, a szinopszis itt marad, mert Joe Roth szentélyéből Harapós kisasszony azzal az ígérettel rohant ki, hogy a főnök maga fog belenézni az anyagba. Tehát: hat hét múlva ugyanitt, reggel 8-kor.
Gallagher sugárzó arccal nézett Soderbergh-re. Steve is mosolygott, aztán egy határozott mozdulattal becsomagolta a kéziratot, a kazettát és szinopszist.
– Kösz, kisasszony, de három hét alatt megcsinálok egy másik filmet: ha Mr. Roth-ot nem érdekli a világ legjobb low budget produkciója, úgy máris húzzuk a csíkot... – Mrs. Harapós elvörösödött.
– Fiatalember, maga nem tudja mit beszél! Nézze meg Mr. Roth naptárát, egy perce sincs a következő hónapban...
De Soderbergh ezt már nem hallotta, rohant le a lépcsőn. A ballonok még egy ideig bólogattak a negyedik emeleten.
– Nyugi, van egy jobb ötletem – mondta Gallagher a kocsiban. A volánnál ült és kihajtott a gyárkapun. – Csak annyit mondok: Michael Orvitz.
Orvitz a Creativ Artists’ Agency híres-hírhedt főnöke volt: az ő irodája menedzselte a legjobb színészeket, forgatókönyvírókat, rendezőket. Két év alatt olyan hírre tett szert, hogy a stúdiók vezetői csak halkan ejtették ki a nevét: akit ő közvetített, az többnyire megkapta a szerepet. Mert aki nem parírozott, az nem kapott színészt – Orvitz értett a szervezéshez, kézben tartotta a teljes sztár-hálózatot, istállója pedig lojális volt, mert zsíros szerződéseket tudott kiharcolni nekik: gyakorlatilag uralta a piacot.
Itt kétnapos határidők voltak. Soderbergh-et a guta kerülgette: két nap ténfergés. Aztán kölcsönzött egy videókamerát és motívumokat keresett, ezzel valahogy agyoncsapta az időt. Orvitz profi volt, kérdései rövidek, szakszerűek voltak. Pontosan tudta, mit akar.
– Mr. Soderbergh, ez egy kétmilliós bukás. Maga egymilliós költségvetést írt, de nem számolt azzal, hogy a produkciós költségek tavaly óta 30%-kal mentek fel, a terjesztés 20%-kal és azzal sem, hogy sztár nélkül ma nem lehet filmet eladni. Mellesleg maga komolyan azt hiszi, hogy egy maszturbáló fiatalember tömegeket fog a moziba csábítani?
Soderbergh nem sértődött meg. Ha tárgyalni kellett, olyan szuggesztív és elragadó szöveget tudott nyomni, hogy többnyire mindenkit le tudott venni a lábáról. A végén Orvitz csak nevetett.
– Oké, Steve, mindent elhiszek. Végül is a mai befulladt piacon ilyen anyagra is találhatunk vevőt. Úgy értem, a stúdiókban ma olyan kupi van, hogy mindennel kísérleteznek. Még talán magával is. Hol végzett?
Ez végzetes kérdés volt. Soderbergh-nek ugyanis csak egy nyári tanfolyamról volt „diplomája”, az is csak egy 8 milliméteres, amatőrfilmes buli volt. Hiába az ékesszólás, Orvitz visszaadta a kéziratot.
– Az anyag profi kézre vall, a téma hajmeresztő, a videó megjárja. De beláthatja, hogy főiskola és szakmai gyakorlat nélkül senki sem fog milliós kockázatot vállalni magával. Felteszem, hogy három embernél többet még életében nem mozgatott, márpedig itt legalább százzal kell dolgoznia, és minden egyes manusnak percnyi pontossággal meg kell mondania, mit csináljon, mivel, hol, s ha ez az óramű akárcsak pár percet késik, kétmillió fölé ugrik a költség. A musztereket meg el lehet dobni. Mások évekig asszisztensek, és nem a forgatókönyvírást tanulják, hanem a gépezetet.
Orvitz ringatta magát a forgószékben és matatott az asztalon.
– Na mindegy, sajnálom. Itt van egy angol menedzser, az a rossz szokása, hogy tinédzserekkel foglalkozik, próbálja meg vele. Ez minden, amit tehetek magáért.
Soderbergh már az ajtóban volt, mikor Orvitz utána szólt:
– Azért ne adja fel, van magában valami! Próbálja meg összehozni a dolgot amatőr alapon, és küldje be Park City-be, a kezdők fesztiváljára.
Park City a világ végén, Utah államban van, jólfésült mama-kedvencek drága gépekkel összehoznak valami karácsonyi tortát vagy nyálas szerelmi sztorit, és egymásnak mutogatják szörnyszüleményeiket.
Gallagher két utcával arrébb, egy McDonalds-ban várta. Vigasztalásul vett neki egy óriás salátástálat banánturmix-szal. Aztán egy darabig üldögéltek még az üres étteremben.
Az angolt, akit Orvitz ajánlott, Richárd Branson-nak hívták és a pop-zenében volt császár. A film nem érdekelte, de Soderbergh rábeszélőképessége megtette a magáét: azonnal vállalta a költségek 60%-át, ha beugrik valaki a fennmaradó 40-re. A hiányzó részt egy helybeli videokölcsönző-cég adta. Soderbergh a címmel érvelt: a „szex hazugság” valahogy úgy csengett a cégfőnök fülében, mint valami raffinált pornó, és a „videó” pedig biztosíték – legalább kazettán lehet terjeszteni, s ennyi pénz talán megtérül.
Közben Gallagher hozott még egykét színészt, például egy furcsa fejű lányt, (Laura San Giacomot, akiből pillanatok alatt sztár lett később), Soderbergh pedig egy bombanőt, (Andy McDowellt), aki úgy játszott, hogy mindenkinek leesett az álla. Grahamet, aki a maga abszurd módján végül is mindenkit levesz a lábáról, James Spader alakítja, a férjet maga Gallagher. És elkezdtek forgatni. Ott Délen, Louisianában. Mert csak négy szereplő kellett, néhány kellemes enteriőr, minimális kellék, a főszereplő úgyis egy videókamera lesz. A gépeket, a lámpákat, a stábot kölcsönözték. Soderbergh a könyv, a rendezés és a produkció mellett a vágást is vállalta.
A „sex, lies, videotapes”(szex, hazugság, videó) – így, kisbetűkkel – a Park City fesztivál szenzációja lett, minden újságíró felsőfokon írt erről a produkcióról. A forgalmazást (a közben felmerült költségeket) egy új mini-cég, a Miramax vállalta. A Weinstein-testvérek, (Bob és Harvey), akik alig pár hónapja alapították „vállalatukat” egy ócska barakkban, ugyanúgy a mozi szerelmesei voltak, mint Soderbergh, s akkor még senki sem sejtette, hogy ez a kispénzű vállalkozás két év alatt három Oscar-t is bezsebel. (A The Thin Blue Line -nal (1988), a Cinema paradisòval és a My Left Foottal, 1989-ben). Ők súgták meg a Cannes-i moguloknak a tippet, és jött a meghívó.
A szex, hazugság, videó története egyébként ennyi: egy farmeres, kedvesen lerobbant srác (Graham) érkezik egy kisvárosba; a vasúti WC-ben átöltözik és bekopog a csodálatosan szép suburb egyik finnyás, felső-középosztálybeli otthonába. Egykori barátját keresi, csak felesége (Ann) van otthon. Ann enyhén neurotikus, a férje hónapok óta nem fekszik le vele. Az idegen – Graham – csak jár-kel a lakásban, úgy tűnik, egykori barátsága sem melegíthető már fel a ház urával, aki lenézi a tengő-lengő, céltalan és akaratgyenge havert. Pedig annak is van valami mániája: egy videókamerával jár-kel, nőkről készít portrékat, amint elmondják legnagyobb szexuális élményeiket, legszebb erotikus álmaikat, ő meg kíméletlenül felveszi vallomásaikat. Már van belőlük egy dobozra való. Közben a történet másik szálán a férjet látjuk, amint a feleség nővérével, Cynthiával szeretkezik. Egyébként nagyon jól megvannak négyesben. John, némi habozás után Cynthiát, a felvilágosult testvért is ráveszi egy videóvallomásra, majd hosszas rábeszélés és erotikus beszéd-játék után végre a feleség következik. Vele már nemcsak a videókamera foglalkozik. Csak az a baj, hogy a férj némi pofozkodás után végignézi a szalagokat, így aztán minden kiderül: mindenki mindenkinek hazudott. Graham, a kóbor vendég is, akinek szexuális problémái vannak. Bár ő a legszerencsésebb: Ann, a feleség kigyógyítja bajaiból. A férj viszont képtelen dolgozni. Ha csak ennyi volna a film, nem lenne nagy ügy. Soderbergh-nek azonban sikerült elkapnia az új, yuppie-életforma talányos csapdáit, és ki tudott találni egy látszatra kellemes narratív nyelvet, amiben minden bársonyosan puha, de valójában a lelki-érzelmi üresség ironikus leleplezése. Ezzel, és nem a háromszög négyszögesítésével nyert.
Nem lehet csodálni, hogy a mai deszexualizált amerikai hétköznapokba úgy csapott be ez a film, mint egy bomba. Itt minden tabut felrúgtak, minden (hollywoodi) filmszabályt áthágtak, de olyan gusztusosán, olyan kompozicionális és képi műgonddal, hogy csak ámulni lehet.
A film eddig 24,3 milliót hozott.
A dolláreső Nagy Hollywoodi Árvizének közepén, egy kiálló romrepedéséből így bújt elő egy új név, új tehetség, másfajta siker. Soderbergh már két új filmre kapott szerződést, a Miramax pedig a szakma büszkesége lett. És talán anyagilag is átvészeli a művészi sikert. Ami Soderbergh-nek sem lesz könnyű. Tíz egynéhány éve George Lucas indult így az American Graffitivel, ezzel a bűbájos kamaszfilmmel. (Sok sztár nőtt ki ebből a moziból: Richárd Dreyfus, Cindy Lauper). Az American Graffiti különös, sztorinélküli életképeivel, hangulatával adott újat. Aztán Lucasnak is rá kellett jönnie, hogy ez a műfaj nem fizet. Így aztán kitalálta a Csillagok háborúját. Mert annak, aki vállalja az európai értelemben vett művészsorsot, nincs könnyű élete.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/09 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4692 |
