György Péter
„Kis műveltségi játékaik nem csupán botor gyerekségek voltak, hanem megfeleltek annak a mély, benső igényüknek, hogy behunyhassák a szemüket, s a megoldatlan kérdések, a szorongásos pusztulás-sejtelmek elől egy lehetőleg minél ártatlanabb látszatvilágba menekülhessenek. Kitartóan tanulták az autóvezetést, a nehéz kártyajátékokat, álmodozva szentelték magukat a rejtvényfejtésnek – mert úgyszólván védtelenek voltak a halállal, a szorongással, a fájdalommal, az éhséggel szemben, az egyházak már nem nyújthattak vigaszt, a szellem sem tanácsot.” (Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték)
Minden második hét csütörtök estéjén – a műsorszerkesztés jóvoltából – a képernyőn láthatóvá lesz a „két Magyarország”. Az egyesen a Friderikusz-show a politikai tudaton inneni, a honi szórakoztatóipar talán első valóban exportképes terméke ízlelgethető, a kettesen az értelmiség játékainak egyike, az Össztűz nézhető.
Az internacionális médiapiac nagy és megkerülhetetlen műfajainak hazai telepítése persze nem most kezdődött. Talk show-kat tartott már az ancien regime talán legcivilizáltabb televíziós személyisége, Vitray Tamás is. Csakhogy azoknak a műsoroknak nem pusztán külső szegényességük miatt nem volt sok közük az igazi szórakoztatóiparhoz: a média akkori szociális helyzetének radikális eltérése folytán mára már reprodukálhatatlan, ám egykor hangsúlyos jelentései voltak. Enyhe szóval élve, akkortájt nem a szabad beszéd ideje járta. S Vitray marginális figurákat, deviánsokat, eltiportan is hősiesen viselkedőket mutatott be inkább, mintsem beérkezett yuppiekkal társalgott volna. Változó című műsorai annak megfelelően hanyatlottak, ahogy oldódott a nyomás, és a szórakoztatóiparból itthon is az lett, ami: önmaga, az üresség tombolása, a narcisztikus társadalom ünnepi szertartásainak egyike.
A hazai Cross Fire sem idén tavasszal kezdődött. Tavaly télen már tanúi lehettünk annak, miként keveri össze két riporter az agressziót a kemény felkészültséggel, a népbíróságok kedélytelen hangulatát a televíziós stúdiókéval. A mostanra kissé megváltozott – Kereszttűzből Össztűzre keresztelt – műsor ennek az egykori, elhíresült kísérletnek a némiképp civilizáltabb változata.
A két show, a két amerikai importcikk, honi „Twin Peaks”-ként szorosan összefügg. Ugyanaznap este, egymás mellett egy időben, látható ott a politikai elit világa, s a mindennapi embereké, a beavatatlanok cirkusza. Nem lehet nem észrevennünk azt sem, hogy e két műsor igazából egymást élteti, különbözőségében egymást tartja fenn, hiszen párosukban pontosan felismerhető, milyen is ez a kemény hangulatú kilencvenkettes év. Kései korok médiakutatói nyilván tudni fogják, hogy az egyes műsorok igazi kerete az a megfoghatatlanul elillant „valóság” volt, amit homályosan és maszatosan, visszfényeiben ott láthatunk a képernyőn, illetve az a mindennapi élet, melyet el kellett felejteni egy-egy percre. Számukra a televízión kívülrekedt, eltűnt mindennapi élet rekonstruálása lesz az igazi feladat.
Mi, e műsorok jelenidejű elszenvedői és elemzői viszont, tudjuk, hogy a politika dimenziói alatti valóság, az álom és illúzió szükségletét kielégítő műsor, a Friderikusz-show értelmezési kerete nem más, mint az Össztűz. A magyar politikai élet alvilági vonásait felerősítő műsor az, amely egyértelműen arra indíthat – a közvéleménykutatások szerint nem csekély számú – állampolgárt, hogy inkább a talk show langyos vizébe merüljenek alá.
Az Össztűz világos és egyértelmű érv a tömegek – illetve a nézők – politikaellenességére. Ezt a műsorfajtát keménynek álcázott, végtelenül rafinált és felkészült emberek művelik az óceánon túl, ahol a néző már rég tudja, hogy az egész politikai élet semmi egyéb, mint „Friderikusz-show”, azaz cirkusz. Legfeljebb annyira illik komolyan venni, mint a wrestlingen rémüldözni. Ez utóbbi szokás, ugye, egyszerűen játék, mely tovább fokozza az élvezetet. Ehhez képest mi itthon még másképp hisszük – ennek tanúsága, hogy nálunk e két műsor megy egy este –, azaz időnként abban reménykedünk, hogy a politika nem pusztán az establishment legitimációs deficitjét mindörökre elfedő cirkusz, hanem – talán – a racionális érvek és érdekek nyílt kommunikációjának lehetséges terepe. De azt tapasztaljuk, hogy itt minden ütés igazi, a sebek ténylegesek, a játékszabályt nem tréfából nem tartják be ellenfeleink, hanem mert itt szinte mindent lehet. Ennek megfelelő a politikai élet beszédmódja – s ez a műsor, az Össztűz is. A kívülállók számára érthetetlen gyűlölet árad az aktorok mindegyikéből. Holtsápadt és önnön agressziójuktól is megijedő, felkészületlen, időnként érzékelhetően súlyos mértékben tanulatlan riporterek állnak körül egy-egy ugyancsak frusztráltan viselkedő politikust. A néző, ha van ilyen, elsősorban azt látja – ez az, ami mindenképp és csorbítatlanul átjön a képernyőn –, hogy amint a televízióban megjelenik a hatalom, illetve a hatalomról való beszéd, kinyílnak a zsebekben a bicskák. A néző kívülállóként, azaz magyar állampolgárként nem köteles érteni X vagy Y finom oldalvágását, a viszontválasz metaüzeneteit csak az fejtheti meg, aki e szubkultúra nyelvjátékában honos. Amúgy maradnak az indulatok, melyek félelemről vallanak, és talán nem mellékesen félelmet gerjesztenék. Így hát mi sem indokoltabb, hogy a nézők milliói zarándokolnak át a Friderikusz-showra, ahol ugyancsak lesz részük borzongásban és ámulásban, s a politikai életben szereplőknél nemkevésbé híres sztárokkal találkozhatnak. De a politikai szcéna érthetetlen és elviselhetetlen modorának nyoma sincs. Friderikusz jól bánik a nézőivel. S ha meggondoljuk, hogy milyen is a keret, melyben a bájnak és kellemnek eme különös világa létrejött, akkor érthetővé válhat a talk show-nak a klasszikus, lassan múltszázadi kultúra hagyománya felől nézvést pusztító, az Össztűz felől nézvést épületes csodája. Az MTV csütörtök esti „párhuzam akciói” tehát nem túl vigasztaló képet tárnak elénk, jövőnk e tükörbe nézvést némiképp fenyegető. Két választás, a Kereszttűz, illetve a Friderikusz-show; azaz az agyonpolitizált, mélységesen korszerűtlen nemzetállami hisztéria, vagy az állampolgárokat békénhagyó, a civiltársadalmat nem minduntalan létében támadó, ám elviselhetetlenül üres, amerikanizált tömegkultúra lehetősége előtt állunk. Dönthetünk: vagy a premodern hisztéria, vagy a posztmodern tömegkultúra hipergiccseinek áradata. A modernizáció láthatóan csődöt mondott. A Kereszttűz hatásmechanizmusainak esztétikai analízise valójában puszta politikai kérdés.
Ám a talk show tényleges esztétikai kérdéseket vet fel.
Hiszen a talk show, mely ezidőtájt itthon a béke – a humanista kultúra szemszögéből ugyan meglehetősen irritáló – szigete, nem egyéb, mint a nárcizmus korszakának nagy műfaja.
Így értelmezése, bírálata tehát nem lehet egyéb, mint a korszak kritikája. Mindazt, amit abban – a későkapitalizmus internacionális kultúrájában – undorítónak, vagy riasztónak tartunk, azt itt is tetten érhetjük, illetve talán még világosabban megérthetjük. A talk show, s ezt nem szabad elfelejtenünk, annak a mitizált Nyugatnak kedvelt játéka, amely felé állítólag mi is tartanánk, s aki végignézi szombat este az RTL műsorát, az nem hiheti többé, hogy itt kizárólag Friderikusz egyéni képességeit kárhoztathatná, hiszen látnia kell, hogy maga a televízió ilyen.
Mert való igaz, hogy a talk show az ostobaság és voyeurizmus apoteózisa, a személyiség és hírnév lenyűgözően üressé válásának terméke csupán. A tárcairodalom, a totális jelenillő, az önreklám korszakában élünk, amelyben a hírnév immár nem érdem, tett dolga, hanem az önreklámé, a külsődleges képességeké, a nevetséges teljesítményeké. Korunk hőse, ama Tulajdonságok nélküli ember épp ezért emigrált a hasznosítható képességek piacáról, hiszen mi értelme a társadalmi cselekvésnek ott, ahol egy-egy versenyló is zseniális lehet. A „nagy amerikai művész”, Andy Warhol nemcsak definiálta a talk show-k lényegét, midőn megállapította, hogy a jövőben – a képernyő által – mindenki híres lehet 15 percre, hanem maga sem vágyott másra, mint egy saját műsorra, egy finom talk show-ra, melyben csak korai és rejtelmes halála akadályozta meg. Úgy is mondhatnánk – némi nemzeti büszkeséggel eltelve –, hogy Warhol valójában Friderikusz óhajtott lenni.
Ugyanis e műsor – egyébként nem csekély professzionalizmussal kivitelezett – főcímében épp ezt ígéri. Az akármilyen pervertált és ostoba, üres és kíméletlenül nevetséges hírnevet. Aki itt felléphet, az belépőjegyet szerezhet az evilági örömök maximumába: a sztárok világába. Oda, ahova mindenki igyekszik bekerülni. Hiszen ha – társadalmi tényként – csak az létezik, ami a nagy kommunikációs ipar által legitimáltatott, akkor ki is engedhetné meg magának, hogy lemaradjon a korszerűség eme vonatáról?
De lássuk, milyen típusai vannak a hírnévnek, miként lehet belépőjegyet szerezni a Friderikusz-show színpadán való szereplésre, s vajon miért is érdemes ott fellépni?
1. A hírnév bővített újratermelése. Az ilyesfajta műsorok elengedhetetlen szereplői azok, akiknek nem itt kell hírnevüket megalapozniuk, a talk show-ban csupán tőkéjük forgatása, részvényeik értékének emelése a céljuk. Ezek azok a bármilyen módon, de ismert emberek, akiknek léte azért is nélkülözhetetlen, mert a velük használatos intim modor nyilvánosság előtti mutogatása a műsorvezető, a házigazda „morális” tőkéjének egyik forrása. Így kerülhetnek e műsorba az egyébként kiváló színésznők, az elmeháborodottságig ostoba pornósztárok, a jellegzetes modorú és alakú énekesnők. A lényeg itt a személyességben vagyon. A sztár ugyanott lép fel „sztárként”, ahol beszélgetőtársként: a nyilvánosság és a magánlét titkos szférája így olvad egybe a talk show terében. Itt fontos a tegeződés, az intimpistáskodás, a kuncogó összenevetés. A sztárok magánlénykénti szemlélgetése a voyeurizmus finom, diszkrét formája, ahogyan a szexuális életre, híres történetekre, képességekre való célozgatás is decensnek mondható.
2. A hírnév megalapozása. Más helyzetben vannak azok, akik a talk showban való részvételük által törhetnek be a kommunikációs piacra. Nekik itt elsősorban bizonyítaniuk kell. Ők általában azok a „különleges képességekkel” megáldott senkik, akiket a Guiness rekordok könyvéből lehet végtelen mennyiségben előhalászni, s a Malév hálás közreműködésével idecipelni. Az ő teljesítményük valamely abszurd és mérhető cselekedet révén megteremtett „kiválóság” bizonyításában áll. Ők azok, akik bogarat esznek, tökükkel húzogatják az autót, kizárólag olyasmit tesznek, amit normálisan, a mindennapi életben nem láthatnánk: azt viszont „magas szinten” űzik. Ez a tébolyult játék a professzionalizmus metamorfózisának végeredménye. Immár nem az a kérdés, hogy mit is csinál valaki jól, hanem az, hogy bármit is csinál – mégoly ostobaságot is – azt úgymond kiemelkedően cselekszi-e. Mindez persze nem egyéb, mint a kontrollált képességek és kívülről vezérelt életpályák előli szökések egyik lehetséges esete. S ráadásul minden devianciában felvillan az ellenállás képtelenül komikus és pervertált formájának etosza. Vannak, akik sportszerűen emelgetnek súlyokat, de lám, a világ legerősebb embere – minthogy tevékenysége az adott játékszabályokhoz nem illeszkedik – eddig nem részesült kellő elismerésben. Ennyiben a talk show akár népi igazságtételként is érthető, hiszen megannyi példáját ismeri el a sajátos „kiválóságnak”, a nyilvánosság fényében fürdeti meg mindazokat, akik nem lehettek tradicionálisan profik, de akiknek fülébe ott lihegett a sztárrá válás korparancsa.
3. Az egyszeri szereplők. Ők azok, akikkel megesett valamely extremitás, s ezért érdemelnek figyelmet. Beestek a kútba, a magyar történelem egyik különös évében pártot szélhámoskodhattak össze vagy megerőszakolta őket egy ufónő. Azaz ők az egyszerű népi hősök, akiknek ittléte mindenki számára a reményforrás. Bármilyen apró szerencsétlenség vagy ostobaság elég ahhoz, hogy felléphessünk a reklámok között, egyek lehessünk legalább egy estére az igazi sztárokkal. A névtelenek és halandóak képviselői ők, a halhatatlanság pantheonjának vendégszereplői, eme műsorok állandó levelezői, akik lelkesülten kínálják fel életük apró eseményeit a nyilvánosság számára, amelytől – joggal – megváltást remélhetnek. Hiszen ha az a ténynek talán csak nagy jóindulattal nevezhető feltételezés, hogy valaki az ufónő kedvese lett, elég a szereplésre, akkor előbb-utóbb mindenkire sor kerülhet. (A névtelenek figyelmébe ajánlható egyébként az RTL roppant demokratikus home made sztriptíze, egy egyszerű VHS kazettát igazán mindenki beküldhet a televízióba.) A tett elnyeri méltó jutalmát, íme, előbb-utóbb a képernyőre kerülhet az, aki elég extrém, elég undorító, elég riasztó, egyszóval kellően abnormális eset végrehajtója vagy átélője volt csupán. Nem lehet nem észrevennünk, hogy e tekintetben a talk show a halhatatlanság piacának demokratizált újrafelosztására való radikális kísérlet.
*
A talk show másfelől a profi design alaposságával megtervezett vendéglátó, a házigazda „személyiségének” titkára épül. Az első feltétel nyilván az, hogy a házigazda – lásd Andy Warhol – ugyanolyan híres legyen, mint vendégeinek nagy átlaga. Azaz ő az elsőszámú sztár. Akként is kell őt bemutatni és magának is akként kell viselnie a hírnév nyilván nehéz terhét. Friderikusz designja e tekintetben tökéletes munka. E hajdan jeles riporter a műsor előtti hetekben számos interjúban – lásd az önreklám taktikái – közölte, hogy a show-t csupán önmaga kedvéért csinálja. Elmesélte, hogy nála tehetségesebb bizony e szakmában – mármint az önreklámban – nincs. (Legfeljebb Torgyán doktor – tehetném hozzá némi kritikai éllel.) De ezt bizonyítja a főcím is, melyben a fiatalember adakozó kézmozdulata nyomán úsznak elő a számítógépes grafika nálunk még szerény csodáinak képsorai, s halljuk is, hogy bizony nem akármit látunk majd.
Friderikusz – szemben Vitrayval, tűnt idők szerény hősével – nem besétál a színpadra, hanem bevonul. Hol lovon, hol dobolva, hol táncolva. A zenekart sem felejthetjük el – minden egyes belépés a néhai Honthy Hanna hímnemű reinkarnációját állítja elénk. Ám mindez természetes. Ez idő tájt a giccset immár nem az olcsóság és a gyalázatos kivitel, hanem a hatalmas tőkebefektetés és professzionalizmus jellemzi. Friderikusz e tekintetben épp olyan, mint a mi Cicciolinánk férjének, Jeff Koonsnak korai szobrai, a felfújható műanyagnyuszik rozsdamentes acélból készült életnagyságú változatai.
Az igazi kérdés nem is ez. Hanem a viselkedés, a beszédmód, modor. Az a sajátos érdeklődés, mellyel a talk show ura vendégeit figyeli. Vitray Tamás annak idején hallatlan önfegyelemmel és empátiával beszélgetett riportalanyaival. Egyet biztosan nem tett. Soha nem adta azokat ki. Azaz nem kacsintott össze a közönséggel, alanyai viselkedésén nem ironizált, nem röhögte ki őket, nem tett kétértelmű, nagyrészt kizárólag szexuális vonatkozású – megjegyzéseket. Nem viselkedett voyeurként, ahogyan azt Friderikusz, egyébként érthetően, épp Andy Warhol nyomán teszi. A magyar Warhol mutáns voyeurizmusa nem más, mint a mindenkori néző lehetséges viselkedésének és attitűdjének mintegy mintája, előképe. S épp ezért olyan taszító.
Ebből ered e műsor tagadhatatlan pornográfiája. Friderikusz finom célzásokat tesz Staller Ilona hajdani foglalkozására, hosszan beszélget e – nevezzük nevén – bődületes ribanc édesanyjával, s úgy tesz, mintha nem lenne mindenki számára nyilvánvaló, hogy ki is tulajdonképp ez a macikát ölében tartó liba. Mintha nem volna evidens, hogy ez a szegény asszony szégyenben van. De, sajnos, épp ez a show, illetve a televíziós kultúra e műfajának lényege.
Hiszen itt épp az nyer bizonyítást, hogy a teljesítménynek, hírnévnek, a tettnek immár semmiféle etikai vonzata nincsen, s nem is szabad, hogy legyen. Nem arról van szó, hogy Friderikusz, illetve a talk show etikátlan, erkölcstelen volna – ezt csupán az álszemérmes neofiták hihetik. Sokkal többről van szó. Ez a műsor és ez a világ értelmezhetetlen az erkölcs, vagy bármiféle etikai megfontolás felől nézvést. A lényeg épp az, hogy annak nevében nincs is mit kérdezni. S amit valaha erkölcsnek hívtak, azt jóízlésként érthettük a nárcizmus előtti korban. A talk show a szemérem és a szégyenérzés értelmetlenségének apoteózisa. E televíziós kultúrában a hírnév mindenekelőtt való, az érdemnél nincs semmi, mi nevetségesebb lenne, a szégyenről pedig nem is tudjuk, micsoda. Hiszen a szégyen odáig volt érvényes, amíg léteztek tettek. Valaki megcselekedett valamit, vagy sem. Ezzel vagy áthágott egy erkölcsi parancsot, vagy épp újraértelmezte azt. Akármint is, amit tett, azért személyiségével felelt, szégyene nem állott másban, mint az egyszeri élete elrontásában, a feladata végre nem hajtásában, vagy a közössége iránti lojalitás felmondásában. Megannyi múltba tűnt érték és értelmezési tartomány.
Ha valaki megáll az RTL Tutti Fruttijában, letolja a gatyáját, s azt ügyetlenül teszi, akkor az – szemben az azt „professzionálisan” végrehajtókkal – úgymond amatőr. Cselekvését e korban hajlamosak vagyunk tettként értelmezni, s akár tapsot is érdemel az illető. Másvalaki megmutatja a természet ajándékát, nevezetesen melleit, és belebámul a kamerába. Ezek volnának e korszakban tehát a tettek. S ezeken tényleg nincs mit szégyellni. Minden cselekedet ugyanolyan értelmes vagy értelmetlen. Ki mondhatná meg, hogy mi a tényleges különbség egy mell mutogatása, egy bélyeg nyaldosása, vagy egy könyv megírása, egy szerep eljátszása, egy matematikai feladvány megoldása között. Ama – valaha létezett – különbségtétel, mely eme cselekedetek között érzékelhető volt, a múltba tűnt. Hiszen ami történik, az mind a nyilvánosság fényében történik, a talk shownak, a televíziónak pedig mindegy, hogy egyikünk bolond, másikunk – amúgy – szakember. Mindössze az számít, hogy milyen látványos mindez. Ami szórakoztatónak bizonyul, az van, ami tönkreteszi a nézettségi indexet, annak nincs esélye a boldogulásra. S ki tagadhatná, hogy úgymond „viccesebb” két kövér lány – ráadásul profi – seggrázása, mint egy bármily magasszintű matematikai felismerés. A szórakoztatás e formája tagadhatatlanul egy kulturális korszak végét s egy új értékvilág beköszöntét jelzi.
S ekkor többé majd nem kell erkölcsről egy szót sem ejteni. Mindössze arra kell vigyázni, hogy egy pillanatra se szakadjon meg a folyamatos jelenidő tébolyult kontinuitása, abba ne maradjon az adás. A nárcisztikus ostobaságok világában senki se szeretne egyedül maradni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/05 44-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=468 |
