Antal István
Úgy látom ma is magam előtt, ahogy a Lángoló teremtmények (Flaming Creatures) „házi vetítése” után láttam. A Guinnesstől és a filmjével történt szembesüléstől részegen dülöngélve húzza hosszú teste után a filmes-zsákot, elvergődik az ajtóig, és visszanéz... Ennek ellenpárja az érkezés. Megkésve, és zavarban beesik a Millennium filmvetítőjébe, ellenőrzi, hogy tökéletes-e a vetítőgép (a gépészt elzavarja, csak barátja, az igazgató, Guttenplan vetíthet), majd végigdől az asztalokon, és nem néz a vászonra. Zsebeiben és kezében a biztonsági Guinness.
Ő volt a film.
Amíg láttam, a dülöngélésen és az ön-kábításon kívül csak filmeken dolgozott. Soha be nem fejeződő filmek szalagjai nyargaltak előre és hátra a vágóasztalokon, hogy alkalmi bemutatóira vagy performance-aiba építve átmeneti formát nyerhessenek.
Lou Reed nemzetközivé vált szubkulturális slágerében esik szó Jack Curtis-ről, a transzvesztita színészről, íróról és sztárról, aki egy napig azt hihette magáról, hogy ő James Dean. Az amerikai filmkultúra – és show-business – története, a legizgalmasabb vonulatát tekintve, nem más, mint a nyilvánosan diktált imágókba vetített travesztációk alakulása. Asta Nielsentól (gondoljunk Hamletjére) Jean Harlow-n (a harlot szó jelentése: szajha) át Marlene Dietrichig (ne feledjük a ruháit) az egyik, és mondjuk, a feminin Rudolph Valentinótól meg a liliomtipró Erről Flynntól a szűzies cowboyokig, majd a „drag-queenekig”, a nőimitátorokig, a másik oldalon. Az amerikai film története a nyilvános beöltözések sorozata, puritán neveltetésű tömegek kukkolóterápiája. Nem véletlenül tevődött át e vonulat főárama a népszerűbb popzenére, Elvis Presleytól elindítva, Paul Ankán, Jaggeren és Bowie-n át, mondjuk Michael Jacksonig, kiterjesztve önmagát egy ennek kedvező korszakban a társasági életre, önmaga intézményévé emelve, mint Legfőbb Transzvesztitát, a voyeurt: Warholt. Vele ez a kör bezárult – ami utána jön, az már kisebbségi vagy AIDS-ellenes propaganda. Politika. (Bár ne feledjük, hogy az amerikaiak önbecsülését visszaadó korszakban, az államelnök egy színész volt – ráadásul: cowboy.)
Jack Smithnek, míg élt, nem kellett sem kivetkőznie magából, sem másokat kukkolnia a beöltözéshez. Mostani elillanása az első nagy színváltás, mert életében eleve panteisztikus léptékben travesztált. Nem véletlen, hogy követője – filmművészként tanítványa –, Warhol, egyik első mozgóképes műveként (1963)-ban az Andy Warhol lefilmezi, hogyan készíti Jack Smith a Normális szerelem című filmet forgatta, és a történetnek transzcendentális bájt kölcsönöz, hogy a Normális szerelem ugyan Smith életprogramjává (?) vált, de a számtalan bemutató, átdolgozás és a folyamatos munka ellenére befejezetlen maradt, és természetesen Warhol filmje is elveszett(?)
Smith egyetlen befejezett, elkobzott, híres és hírhedtté vált, ritkán látható filmje a 16 milliméteres, 60 perces Lángoló teremtmények (1963). Emellett az egykori Új Amerikai Film mozgalmának legnagyobb színészalakja volt, és – állítólag – egészen kivételes erejű performer. Warholt is az nyűgözte le, ahogyan a kiszámíthatatlan eseményeket a művészetébe építi, ahogy minden jelenlévőt és minden történést a produkciója részévé avat. Talán ez a hajlam szüntette meg vágyát a befejezett művek, sőt, a napi életfolyamatoktól elkülöníthető „alkotói tevékenység” iránt, talán felismerte, hogy egy univerzális méretű performance része maga is, amelynek lebonyolódásához elegendő, ha van. Létezik. Megfordult a kocka: már önmagát hagyta használni a Sors által. A dolgok alakítása éppen úgy taszította, mint az alkotás. Tartózkodni szeretnék az analógiáktól, de talán Szentjóby Tamás egykori jelenségéhez hasonlíthatom, azzal a fenntartással, hogy Smith alkatilag esendőbb, és érdeklődésétől idegenek a Szentjóbyt jellemző teóriák. Smith nem interpretálja az életet, hanem megéli azt, belevész, megsemmisül benne. (Ez állítja véglegesen szembe Warhollal is: nem voyeur, sőt...!) Egy Nádas Péter leírta alakhoz, Sophia Serra-nóhoz tudom még hasonlítani. A nőnek öltözött énekeshez, aki a berlini Wertheim-áruházbejárata előtt állítólag az Éjkirálynőjének áriáját énekelte mindig. A Nádas megrajzolta alaktól abban különbözik, hogy Smithnek nagyszerű „énekhangja” volt (és koloratúrszoprán, nem lírai tenor), másrészt nem kellett énekelnie, mert úgy élt, mint egy dal. Nem láttam még művészt – és avantgardistát –, akit ennyire hidegen hagyott volna a nyilvánosság, illetve aki ilyen fokon applikálta volna magába közönségét is. Ebben szerepet játszhatott a kábítószer, a szesz, a gyógyszerek és az idegállapota –, de nem hiszem, hogy ezek a hatások lettek volna meghatározók.
Smith számomra az egyetlen filmes, aki egyesítette magában a tárgyfetisiszta kézművest és a léggé szublimálódott költészetet. Filmesként ebben a legnagyobb. Ez a végletes lehetőségekkel megáldott, de primitív árnyjáték azért fuccsolt be, mert igazi költői vagy nem tudtak túllépni a demonstratív akciókon (lásd például Cocteau, Buñuel, Pasolini, Bódy) vagy kiszolgáltatták magukat az anyagnak, amely érzéketlenségénél fogva leteperte őket (Fellini, Jancsó, Godard). Számomra a Nők városa, az És megy a hajó, Godard Lear királya vagy Jancsó összes filmje az Elektra óta, arról szól, hogy „tudom, nem igaz, amit csinálok, de nem értek máshoz, ez a szakmám”. Vannak (?) persze, polihisztorok, mint Erdély, Rohmer, Duras, vagy messianisztikus megszállottak, mint Tarkovszkij, de az ő kudarcaik és eredményeik most nem tárgyalhatók. Szegény, megboldogult barátunk, Jack Smith kitért ezek elől a problémák elől. Igaz, hogy előzőleg megoldotta őket, de ezáltal meg is szüntette önmagát egy olyan világban, ahol a művészet iparág. Tudniillik találmánya nem sokszorosítható.
A Lángoló teremtmények egyrészt tagadja azt a „filmrendezői” életvitelt, amely egy mechanikus hierarchia legtetején áll, és amelynek lényege a koordináció, és a végső termékhez közvetlen, „érintőleges” köze alig van, másrészt szembeszáll az avantgárd film nagyjainak személyiségkultuszával is, a művek mögé csomagolt, nárcisztikus egókkal. (A Film Culture című folyóirat munkaközössége 1963-ben ennek a műnek ítélte az az évi Független Film Díjat, amit 1959-bеп azért hoztak létre, hogy a New York árnyait megkülönböztessék az összes többi filmtől. Mekas indokolása így szólt: „Smith valósított meg először mozgóképen olyan magas színvonalú művészetet, amely híján van minden illendőségnek, és úgy kezeli a szexet, hogy minden korábbi filmkészítőt elfojtott embernek vélhetünk.”)
Jack Smith ugyan személyiségeket, sőt, olykor nemet cserélt, de csak olyan élményvilágokban kalandozott, amelyek minden percentjét magáénak tudhatta, amelyet megélt, megértett és viszontmegélt – és amelyeket maradéktalanul belezsúfolhatott abba a szenvedélyes aktusba, amelyet a filmezéssel folytatott. Ebbe éppen úgy beletartozott a nyersanyaglopás – még olykor muszterek és kiselejtezett anyagok eltulajdonítása is –, mint a filmkészítés és előkészítés valamennyi fázisa, a színjátszás és szerelőtoborzás vagy a filmanyaggal létesített, állandó, taktilis viszony.
A Lángoló teremtmények kegyelmi állapotban született film, szerelmi vallomás az élethez filmben elbeszélve. Smith képtelen volt demonstrálni, mozgalmakhoz csatlakozni, szerepeket játszani. Természetadta tehetséggel és természetes módon csinálta azt, amit csinált. Rengetegen tűzték a képét zászlajukra, de ő sosem ment ezekhez a lobogókhoz közel. A kezdeti undergroundnak volt ugyan egy szabad, anarchikus és egy absztrakt módon strukturált irányzata és őt Ron Rice-szal az előbbi csoport vezéralakjának tartották, de a Smith-t jellemző anarchia nem esztétikai határokat tagadott. Még undergroundba, a föld alá is a rendőrségi tiltás és a forgalmazói korlátoltság kényszerítette. Jack Smith ugyanis repült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/01 25-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4678 |
