Gerő András
Intelligens arc, kulturált mondatfűzés, enyhén raccsoló kiejtés, választékos kifejezési mód, s elegáns, nagystílű gondolati ívek. Igen, ő Habsburg Ottó, akiről Bokor Péter második dokumentumfilmjét készítette el. Hősének az Ottó mellett van még két másik keresztneve is: Ferenc József. Az Ottó nevet valószínű nagyapja (aki mellesleg a legyilkolt Ferenc Ferdinánd öccse volt) után örökölte. Ferenc József pedig dédapja, Károly Lajos főherceg bátyja volt s érthető, hogy ezeket a keresztneveket is megkapta, hiszen az agg uralkodó még élt, amikor ő született. Ferenc Ferdinánd gyermekei trónigényéről – rangon aluli házassága miatt – lemondani kényszerült, ezért a Habsburg-ház rendje szerint Ottó apja, Károly következett a trónutódlásban. Így aztán Ferenc József Ottó főherceg már születésekor – s méginkább Ferdinánd meggyilkolása után – a világháborús összeomlásba masírozó soknemzetiségű monarchia roskadozó trónjainak lehetséges örököse lett.
Apja halála óta majd 68, a monarchia szétesésétől számítva pedig több mint 71 esztendő telt el. A trónörökösnek nem maradt országa. A világpolitika – s benne a család – eljátszotta a sokszáz éves birodalmat.
Mi maradt?
Egy történelmi név s egy többrétegű tradíció. A hagyomány, amely eredendően azt hordozta: vissza kell állítani a múltat. A múlt pedig legalább két dolgot jelent: a trónt s a hatalomgyakorlás meghatározott módját.
Az apa, Károly kétszer is megkísérelte, hogy az egyik – a magyar – koronát visszaszerezze. Nem sikerült. S persze a családi hagyomány Ferenc József Ottó számára a hatalom tartalmát is tálcán kínálta: Isten kegyelméből s nem a nép akaratából kell uralkodni. Ferenc József egész életútja azt mutatta, hogy az idők szavának engedve teret is kell adni a liberális intézményeknek, azért a hatalom önkényuralmi magját meg kell őrizni. A családban s a birodalomban egyaránt.
De a közvetlen családi hagyományban megvolt az a vékony, emberi tragédiákat sűrítő szál is, amely azt sugallta: más Habsburgnak kell lenni. Ha nem is a nagypolitikában, de a magánéletben ezt képviselte Ferenc József elsőfokú unokatestvére – egyébként felesége – Erzsébet. Ó a köztársaságot jobbnak tartotta a monarchiánál, a személyes teljesítményt többre értékelte, mint a kiváltságoltságot. Azonban a lázadás összes energiáját fölemésztette személyiségének és életének megformálása. A fia – a fiuk, Rudolf – már nemcsak a magánéletben csinált forradalmat, hanem a családban s a köztéren – különféle eszközökkel – egyaránt szembeszegült azzal a világképpel, amit apja jelentett. Újságot írt (álnéven) s liberális alapon támadta az apja által megtestesített Habsburg-hagyományt. Tán nagy király lett volna – de akkor és ott teljességgel ellehetetlenült. Egy bizonyos: ő a maga szabadság-elkötelezettségével akkor lázadó Habsburgnak számított. De pusztán azáltal, hogy létezett, részévé vált a Habsburg-tradíciónak – még akkor is, ha akkor sokan különc, mi több: bomlott személyiségű császár- és királyfinak látták.
Ha a politikai és magánéleti értékvilágban voltak is eltérések a család tagjai között, egyben azonosak voltak: nem kötődtek kizárólagosan birodalmuk egyetlen népéhez sem. Az egyre elvadultabb nacionalizmusok korában nemzetek felettiek tudtak maradni. Őszintén szólva nem is nagyon volt más lehetőségük. Hiszen már II. József megmondta: ő foglalkozásánál fogva royalista. Ha a XIX. század vége felé élt volna, hozzátehette volna: és nemzetekfeletti. Hát mit is csinálhatott volna mást egy olyan dinasztia, amely nem nemzetállamot uralt? Ha a sok náció közül bármelyikkel azonosul, akkor birodalmát bomlasztja. Ha pedig mégis a legtermészetesebben adódó német mellett voksol, akkor szembe kerül a szlávokkal, magyarokkal s a Hohenzollernekkel is. Marad tehát a felülemelkedés, amely nem erény, hanem kényszer. Az egyén számára pedig a kötelesség: lehetőleg anyanyelvi szinten beszélni a monarchia főbb nemzeteinek nyelvét, – mint ahogy azt Ferenc József is tette.
Habsburg Ottó tehát jól beszél magyarul s igazi európai – akárcsak maga a dinasztia. S ráadásul – szavaiból ítélve – liberális elkötelezettségű ember, aki a saját családja ellen is lázadt. Rudolf halála után több mint 100 évvel pragmatikusan vállalja azt, amiért annak idején megbélyegzés járt. Személyisége eltér Rudolfétól – nézeteikben azonban annál több a folytonosság. A trónörökös polgár lett.
Talán tehetett volna mást is, akárcsak apja, ő is ragaszkodhatott volna a múlt visszacsinálásához. Egy ideig hitte is, hogy ez lehetséges. Végül azonban – úgy tűnik föl – nem az idejétmúltat, hanem a családi tradícióból is adódó járható utat választotta: a liberális européer szerepe – jutott neki. Ez is kényszer volt s hogy mennyiben lett meggyőződéssé – nos, ez a személyiség titka.
De mit kezdhet mindezzel a magyar közeg?
Bizonnyal vegyesek a reakciók. Lehet, hogy vannak szúrósszemű kurucok, akik azt mondják: kutyából nem lesz szalonna. A nemzet önképéhez szervesen hozzátartoznak a Habsburg-ellenes tradíciók, s egy egész nemzeti érzésvilág épül rájuk. S miután a nemzeti önkép mindig is historizáltan működött, ezért állandónak, folytonosnak láttatja magát. Az állandónak, változtathatatlannak beállított világképbe pedig nehezen illik bele, hogy azt, ami ellen irányult, változónak – mégha kényszerből változónak is – lássuk. Következőleg: ha a Habsburgok rútak voltak, akkor azok is maradnak. Mondhat tehát Habsburg Ottó amit akar, attól ő még az marad, ami a család volt: a magyarság ellensége.
No de bizonnyal vannak mézes-mázos szavú labancok is, akik belekapaszkodnak a többszáz éves törvényességbe, s a magyar ember törvénytiszteletére, királyhűségére apellálva úgy gondolják, hogy történelmünk „kizökkent idejét” csak úgy lehet helyretolni, hogy újból megragadjuk a história – idegen kezekkel – eltérített menetét s úgy csinálunk, mintha ott folytatnánk, ahol abbahagyatták velünk. Azaz: vissza a dinasztiát!
Valószínű azonban, hogy nem kevés a kuruc-labanc kereszteződésből előállott „kubanc” avagy „laruc”. Ez a típus a kissé megkavarodott magyar história sajátos terméke. Nacionalista, méghozzá nagyon szereti a szent koronát, amely nem egyszerűen a magyar államiság, hanem Nagy-Magyarország szimbóluma. S ha már egyszer van korona, akkor előbb-utóbb fej is kellhet hozzá. Olyan fej, amelyben mindegy, hogy mi van – az a lényeg, hogy Nagy-Magyarország történeti folytonosságát (vagy legalább is az arra való igényt) reprezentálja. S nemzeti dinasztia híján mi sem volt, lehet jobb ennél, mint egy Habsburg. Mindegy, hogy milyen ő s persze az is felejtésre méltó, hogy a dinasztia soha nem volt csak Magyarország ura. Így aztán oly sok kudarcos történelmi lépés, területvesztés után – éppen a vágyott revízió jegyében – a magyar nacionalizmus pótolhatja azt a dinasztiát, amely ellen annak idején oly sokat küzdött.
De persze a politikai töltetű reakciók mellett lehetséges egy egészen más koordinátarendszerben mozgó viszony is. A magyar néző számára üde színt jelenthet az, hogy egy olyan emberrel találkozik, aki nem görcsöket bocsát ki magából, nem hazafias frázisok pufogtatásával fogalmaz, hanem kulturált, charmos, művelt benyomást tesz. Végre nem egy provinciális, izzadságpárában úszó, papír nélkül élni sem tudó politikus! Végre egy olyan ember, aki értelmesen el tudja mondani azt, amit akar! Szívesen lehet Őt hallgatni s ez nem kis szó a magyar közélet világában. Egy ember, aki nem jelszavakat, hanem gondolatokat fogalmaz meg. Bizony a publikum elszokott ettől, s ez nem csak a bürokratikus kiválasztással terhelt utóbbi évtizedek, de még a Horthy-éra hagyománya. A szín, a kulturáltság, a gondolatközpontúság igazán nem volt általános a honi politikában s az emberek megszokták, hogy ha a személyek nehezen leválthatóak is, de azért könnyen behelyettesíthetőek. Namármost, Habsburg Ottó személyisége alkalmas arra, hogy a magyar közönség számára kontraszt legyen. Olyan kontraszt, amilyenre igénye volt, s amelyet olyannyira nélkülözött. S persze ennek a benyomásnak – amely csak részben Habsburg Ottó érdeme, hiszen a mezőny is naggyá tehet valakit – van egy különös, mintegy „visszafele működő” pszichológiai hatása: ha a dinasztia feje ily megnyerő, személyisége azt sugallhatja, hogy a dinasztia császárai, királyai is hasonlóak lehettek. Ezzel persze kissé megszépül a múlt, hiszen egyrészt ezek az uralkodók nem személyes képességeik, hanem egy öröklési rend szerint nyerték el méltóságukat, másrészt pedig – ténylegesen – a család utoljára a XVIII. században dicsekedhetett személyében is kitűnő képességű uralkodókkal.
Nagy kérdés persze, hogy a magyar társadalom miként reagál az életút kényszerek által diktált tanulságaira, értékeire, nevezetesen arra, hogy még egy Habsburg sem maradhat meg a közélet porondján, ha nem változtatja meg önképét s értékeit. A változtatás természetesen létező tradíciókra épülhet, de egészében mégis más minőséget hoz létre. Mit lehet kezdeni azzal, hogy polgárként, liberálisként, s a saját hagyományra építkező európaiként lehet fennmaradni, megmaradni, fejlődni.
Nem lehet abból kiindulni, hogy egy társadalom önmagában értékekre reakciókész. Már csak azért sem, mert zegzugos történelme olyan irányokba viheti, olyan sztereotípiákat sugallhat, amelyek egyfajta kényszeres mozgással távolíthatnak az egyébként oly szükséges értékektől. Míg Nyugat-Európa sok konfliktussal ugyan, de egy nemzeteket átfogó s részben ezeken felülemelkedő irányba mozog, addig Közép-Európa népei számára kiábrándító valóság a nemzetekfelettiség évtizedeken át hazudott, belülről, érzelmileg soha tömegesen nem vállalt jelszava. Európa nyugati felének egyik fő tendenciája az egységesülés, a keleti félen pedig elemi erővel tör fel a szétválás, a leválás, a „végre a magunk urai lehetünk” történelmileg-politikailag-érzelmileg elfojtott gondolata. Ebben a térségen a háborúk semmilyen problémát nem oldottak meg, legföljebb új lepellel fedték el az égető feszültségeket. S ha a lepel foszladozni kezd, akkor kiderül, hogy sokszor a XIX. század vagy a XX. század első felének fel nem oldott feszültségei körül tobzódnak az indulatok. Gondoljunk csak a nemzeti kérdésre, a kisebbségi helyzetek indokolhatóan s érthetően érzelemteli, sokszor türelmetlen nacionalizmussal átitatott kezelésére. S persze ami ezzel összefügg: Nyugat-Európa túl van a tekintélyelvű rendszereken, Közép-és Kelet-Európa talán-talán most bontakozik ki a hol vadabb, hol szelídebb diktátorok-diktatúrák szorításából. Nehéz egy társadalomnak európaivá lenni, ha nemzeti értékeiben nem gondolkodhatott, nehéz egy társadalomnak liberálisnak lenni, ha diktatúrák bomló szerves anyagát hordozza testében. S végezetül nehéz egy társadalomnak polgárinak lenni, ha mindent elkövettek azért, hogy anyagi viszonyaiban lerombolják, tartásában megtörjék.
Logikus, hogy erős lesz az a reakció, amely nem a mostanit meghaladó jövőbe nyílik ki, hanem a jelenlegit megelőző múltra válik érzékennyé. Ahogy pereg le a festék a kulisszákról, úgy bukkannak elő az alatta lévő, meg nem haladott, csak lemázolt rétegek. S mindeközben persze az a világos, hogy már nincs idő a múlt meg nem oldott problémáin kérődzni, hanem túl kell jutni rajtuk. Kicsit tehát a saját gallérunknál megfogva kell felemelni magunkat. Azaz: mint annyiszor, megint itt van a „muszáj-herkulesség” keserves, kilátástalanul perspektivikus ideje.
Habsburg Ottó esetében – éppen a fentiekből következően – gyaníthatóan lényeges eltérés van az intenció és a fogadókészség érzékelési pontjai között. Az egyik oldalon ott van a nemzeti kérdés XIX. századi zamatú megoldatlansága, a tekintélyuralmak mentalitásba ivódottsága. Ha létrejön találkozási pont, akkor az legvalószínűbben a Habsburg-ház miatt lehetséges, éppen egy amolyan „kubanc” vagy „laruc” formában. S ezt talán Habsburg Ottó is érzi, hiszen mi másért beszélne Magyarországról, mint hazáról – akkor, amikor a Habsburgoknak soha nem egy hazájuk volt, s miért ejtene szót a nemzeti szuverenitásról – akkor, amikor mindig is ez volt a legveszélyesebb a dinasztia számára.
Ezek a kis célzások persze nem érintik a többször kinyilvánított lényeget, az európaiságot, a liberalizmust. Hiszen ő tudja, hogy nem lehetett – nem lett –II. Ferenc József, hanem Ottó, akinek a polgári doktor úr megszólítás jár.
Lehet, hogy egyszer a felséges nép is rákényszerül arra, hogy doktor úr legyen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1990/01 02-04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4675 |
