Kis Anna
Shakespeare a filmtörténet kezdete óta szünet nélkül izgatja a rendezők fantáziáját. Ha készültek is remekmű feldolgozások, azok szinte kizárólag a nagytragédiák körére szűkülnek, míg a shakespeari vígjáték valahogy makacsul ellenáll a mozivászonnak. Régóta tudjuk, hogy Shakespeare kemény dió. Hoffman azonban 1999-ben szem elől tévesztette azt a sajnálatos tényt, hogy a diótörő használatának elemi ismeretei nélkül már belefogni is kár.
Hoffman álma színes, szélesvásznú, zenés-táncos esti mese. Megrögzötten kapaszkodik egy ósdi, romantikus és szemérmes értelmezési hagyományba, s újszerűséget legföljebb attól remélhetett, hogy az ő meséje színesben és technikásban jobban mutat majd, mint Reinhardt 1935-ös fekete-fehér verziója. Nem mutat jobban. Marad bugyuta, semmitmondó tündéroperett.
Ha a darabot nem is, a Szentivánéji... filmes történetét azért ismeri a rendező; hegyesfülű, hosszú orrú bábmanócskáit Reinhardttól kölcsönzi, Peter Hall hatására taszítja a bolyongó szerelmeseket a tudatalatti illusztratív mocsarába, az itt mézédesre szelidített, erdei bacchanália gondolatát pedig Lindsay Kemp bizarr feldolgozásában láthattuk már. Próbálkozik azért egy „merész” dramaturgiai csavarral, s a sztorit a 19. század végére emeli át, így a varázserdő lakóinak alkalmuk nyílik kipróbálni a kerékpárt, ámulhatnak a gramofonon, a hanglemezen.
Vígjátékkal van dolgunk, sajnos nevetnünk is kell: a film humora azon a ponton tetőzik, amikor az öregecske és lomhácska Puck papírmasé teknőcháton igyekszik övet keríteni 40 perc alatt a Föld körül. Dőlünk a röhögéstől. Sebaj, talán majd a húzónevek (gondolhatta Hoffman). Ám a válogatott sztárgárda a világirodalom válogatott szerepeiben tökéletes csődöt mond. Nincs tehát más hátra, mint hogy a Szentivánéji... tovább keresgéli helyét a filmes műfajban. Hollywoodban ugyanis sehogy sem találta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4668 |
