Békés Pál
Persze tudjuk, hogy Sztárral szemben nem lehet. De sztárirányba fordulva se nagyon.
Általában véve a sztárok testi vagy lelki közelsége zavarólag hat a normális emberi működésre, súlyos idegrendszeri és vegetatív zavarokat okozhat. Ellenszer nincs, ha netán mégis megpróbálkoznánk valamivel, a mellékhatások tekintetében forduljunk orvosunkhoz.
Körülbelül ennyi szűrhető le Woody Allen új filmjéből, mely a szorgalmas Woody-búvároknak különösebb meglepetéssel nem szolgál, lévén, hogy ugyanazon a terepen játszódik, ahol az előző hat-nyolc film, abban a New York-i, írókkal, szerkesztőkkel, tévésekkel, filmesekkel zsúfolt kisvilágban, mely önmagát A nagyvilágnak tételezi, s ezáltal félig-meddig azzá is válik. A poénok ismerősek, de jól emészthetők, a problémakör (bár láttuk már néhányszor – válás, írói válság, érzelmi instabilitás) ha nem is eksztatikusan izgalmas, ám legalább eleven, a hangvétel kellemesen otthonos. Erőteljesen Woody-allenesnek kell lennie annak, aki a filmet a harmincadik perc tájékán rátörő szunyókálhatnékjára hivatkozva mindenestül elutasítja. Erre azért nem szolgál rá. Csak: langyos. Megrendülés nincs, ám az érző néző kétségkívül detektálhat némi tétova együttszorongást a főhőssel, amikor a záróképsorban egy repülőgép írja New York szürke egére: HELP!
És tudván tudjuk: nincs segítség. A hírnév utáni szívsajdító vágyakozás, meg a képernyőn, dobogón, színpadon, kifutón, porondon látható hírneves valakik és senkik mágnesvonzása korunk talán legerősebb mákonya. És ebből fakad a paradox tünetegyüttes: igazán híressé csupán a média által válhat az ember, így hát megvész érte, ám a média iránti beteges vonzalomról beszélni, a hírnévkórt kritizálni vagy csupán fricskázni is csak a médiában, annak eszköztárával és jelrendszerével lehet, következésképpen aki hatásosan kritizál vagy fricskáz, az maga is hírességgé egyben a média részévé válik – itt a kör bezárult. Fejünk fölé áttörhetetlen, bornírt búra borul. Ugyan, ki tudja mire jó? Mindenesetre felírható rá: HELP!
Ui.: A recenzens személyes megjegyzése; a film legmegkapóbb pillanata talán az, amikor a gátlásos, közszerepléstől ódzkodó irodalomtanárnő hirtelen egy szánalmasan intimpistáskodó pletykaműsor riporterévé, ezáltal tv-személyiséggé lesz, s egy megvilágosító pillanatban szája elé kapva kezét, felsikkant: – Istenem! Én Chaucert tanítottam!
Nos... én is. Szép volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4665 |
