Gervai András
A monumentális dokumentumfilmet eddig csak kétszer vetítették nálunk, most legalább a szövegkönyv olvasható magyarul.
A Soah a Holocaust filmes emlékműve, de legalább annyira a francia rendező, Claude Lanzmann megszállottságáé is. Az előkészítés, anyaggyűjtés, a túlélők és szemtanúk felkutatása, a forgatás és a vágás tizenegy éven keresztül minden idejét lekötötte. Stábjával tizennégy országban, háromszázötven órányi anyagot rögzített. A tragédia méreteit, mélységét, abszurd részleteit akarta megmutatni. Előtte már nagyon sok dokumentumfilmes foglalkozott a „zsidókérdés” végső megoldásának stációival, a francia rendezőé azonban az érdem, hogy – figyelmen kívül hagyva a különféle érzékenységeket – a Holocaustot a maga brutális valóságában akarta felidézni. A tudatlansággal, a hallgatással és a felejtéssel higgadt, tárgyilagos, mégis szenvedélyes vádiratát szegezi szembe. Lenyűgöző méretű, döbbenetes hatású, kilenc és félórás dokumentumfilmjében a tökélyre fejlesztett nagyipari megsemmisítés részleteit vizsgálja: hogyan tudtak a németek olyan zökkenőmentesen és gyorsan elpusztítani hatmillió zsidót, mi történt a rámpától a krematóriumokig vezető rövid úton.
A riporter szerepét is betöltő Lanzmann kérdéseire, kérlelésére a túlélők sírással küszködve idézik fel emlékeiket az áldozatok utolsó perceiről, az emberi testekből rakott, napokig lobogó máglyáról vagy a gázkamrabeli infernóról, arról, hogy a vér és ürülék, összetaposott, agyonnyomott testek borította teremből hogyan hordták a krematóriumba a zsidó kommandósok a tetemeket, amelyek között mindig akadtak még élő, eleven emberek.
Lanzmannt az is érdekli, mit gondoltak, hogyan éreztek a halálgyár működtetői, s hogyan a koncentrációs táborok szögesdrót kerítései közelében lakó, földjeiken dolgozó parasztok. A legtöbb – gyakran egykori zsidó házakban lakó – treblinkai, sobibori, auschwitzi megkérdezett többnyire ellenszenvvel, elfogultan beszél a zsidókról. Egész Lengyelország zsidó kézen volt, a zsidók kizsákmányolták a lengyeleket, a zsidók bűzlöttek, a zsidó nők szépek voltak, mert egész nap heverésztek. A zsidók pusztulása – summázza véleményét egy férfi Treblinka főutcáján – Isten akarata volt.
A német bürokrácia, katonai gépezet különböző képviselői – akiket gyakran csak rejtett kamerával vagy pénzzel sikerült becserkészni – közönyösen vagy vonakodva emlékeznek. Az emberi test – jelenti ki egyikük szenvtelenül – nagyon jól ég, egy másikuk pedig nem kis büszkeséggel említi, hogy egy-egy vonat szállítmányát – ami gyakran tízezer embert is jelentett – két-három óra alatt „feldolgozták”. Az a megdöbbentő tény is a német szervezést „dicséri”, hogy a zsidók tulajdonképpen maguk finanszírozták szállításuk és megsemmisítésük költségeit: a Gestapo ugyanis lefoglalt és értékesített javaikból fizette ki a birodalmi vasútnak a kedvezményes vasútjegyeket. (A nagy utazást egyébként az a Kelet Európai Utazási Iroda nevű cég bonyolította, amely a német polgárok nyaralását is intézte.)
Most eljutott Magyarországra, no, nem a másfél évtizeddel ezelőtt készült film, csak dialóglistája: a rendező és interjúalanyai beszélgetésének szövege. Ez a kis kötet – a Lanzmann által felkutatott, történésznek is becsületére váló hatalmas és részben teljesen új ismeret- és tényanyagával – az előítéletek elleni harcban komoly segítséget jelenthet. Értékesebb dokumentum, hasznosabb ismereteket nyújthat a korszak és a téma iránt érdeklődőknek, mint nem egy száraz tanulmány vagy tucatnyi Schindler listája-típusú, favorizált szuper-giccs. Ugyanakkor a szöveg – ebben egyetérthetünk Lanzmann bevezetőjével – kétségtelenül vérszegény: a látvány, a képek – a gesztusok, a csöndek, az arcok, a szemek, a hideg, megfagyott, kétségbeesett vagy közönyös tekintetek – nélkül csak nagyon keveset tud felidézni az eredeti mű atmoszférájából, sűrű levegőjéből, megrendítő pillanataiból.
A legjobb forgatókönyv is – nem beszélve egy dialóglistáról – csupán mankó, „segédanyag”, csak a néző emlékezete keltheti életre, csak a film ismeretében válik elevenné. Lanzmann könyvének legtöbb magyar olvasója azonban nem tud mire támaszkodni, nem tudja a filmmel kapcsolatos emlékeit, élményeit előhívni. Míg a Soah-t a világ legtöbb részén sugározták a televíziós csatornák – nem egy országban többször is –, s a rendszerváltás után Európa keleti felén sem számított tilalmasnak, addig nálunk az „illetékesek” még mindig nem kérnek belőle. Két alkalommal ugyan vetítették (a Kongresszusi Központban, illetve az Örökmozgóban), a magyar közszolgálati televízió azonban – hogy valamelyik kereskedelmi csatornáról már ne is álmodjunk – a mai napig nem sugározta. Csak találgatni tudjuk, hogy a tiltásban milyen okok, előítéletek munkálnak. Pedig – talán magyarázni sem kell – ezt a filmet, máig feldolgozatlan második világháborús szerepünk, s a magyar zsidóság nagyobb részének elpusztítása okán, nálunk is be kellene mutatni.
Lanzmann karcsú, mégis nagy erejű könyve – amelynek megjelentetéséért a Kossuth Kiadó elismerést érdemel – itt és most többféle hiányt is nyomatékosít: egy film hiányára, s indirekt módon tisztázatlan múltunkra, az elmaradt szembenézésre is utal.
Claude Lanzmann: Soah. Fordította: Ádám Péter. Kossuth Kiadó, 1999.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4664 |
