Békés Pál
A régi Hyppolit örök, az új Hippolyt pedig nem ártalmas.
Remek ötlet. Mármint a magyar filmtörténet talán legismertebb klasszikus vígjátékának, a Hyppolit, a lakájnak újraírása-forgatása, avagy korszerűbb kifejezéssel: a remake elkészítése.
Hiszen első látásra szembetűnő, mennyi a hasonlóság a harmincas évek és a jelen közállapotai közt. A két film készítése között eltelt évtizedek hányattatásai szinte csak arra voltak jók, hogy minden úgy legyen mint azelőtt, avagy: „jaj istenem, mi mindennek kell megváltoznia ahhoz, hogy ne változzék semmi!”
Schneider úr, a bugrisból lett újgazdag, és Hyppolit, a főrangú családok szolgálatából kvietált lakáj kettőse – első pillantásra legalábbis így látszik – minden további nélkül játszható a mában is.
Alaposabb végiggondolás után persze kiderül: ami első pillantásra magától értetődik, az a másodikra nem. A ma újgazdagjainak többség ugyanis nem a tisztességesnek mondható, lassú gyarapodás útján jutott palotájához és birodalmához. Hanem expressz-sebességgel, kétes körülmények közt, a folytonosan változó törvények közt szlalomozva. Vagyis nem Schneider-szerűen. És nem kíván idomulni semmiféle elegánsnak vélt viselkedésmódhoz. Hanem magához hasonítja a „felsőbb osztályokat”. A századvég nyersesége és a Schneider-féle, avíttasan bájos csetlés-botlás szinte összeegyeztethetetlen.
Aki tehát a korszellem figyelembevétele nélkül faragja át a Zágon István és Nóti Károly jegyezte eredeti történetet, az falsot fog.
Az új Hippolyt egyébként igyekszik gondot fordítani arra, hogy ne csupán a számítógépes-mobiltelefonos-Harley Davidsonos részletek szintjén támassza a korszerűség illúzióját, hanem a történet apró, ám fontos igazításaival ágyazza a remake-t a trendszerváltás utáni világ (köztisztasági metaforával élve) piszkos aszfaltjába.
A mai lakáj az oslói követség volt protokollfőnöke, a mai Schneiderné a kutyakozmetikában értesül a korparancsról: bizonyos társadalmi körökben lakáj dukál, a mai Schneider pedig gigantikus szippantóskocsi-flotta üzemeltetéséből gazdagodott meg, s eladósorban lévő lányának, a szépséges szippantós-örökösnőnek kezéért folytatott huzavonában a fia érdekeiért síkra szálló, bort-búzát-békességet prédikáló parlamenti képviselőt a valahavolt köztisztasági alkalmazottak ántivilágbeli proletárcsapata (az újgazdag Schneider régi baráti társasága) harsány: „Jaj, drága párttitkár elvtárs!” kiáltással köszönti – ebből aztán a vájtfülűek nyomban sejthetik, mi az ábra.
De a leglényegesebb különbség, az akkor és a ma újgazdagjainak világa közt tátongó szakadék mégis elsikkad.
Pedig sok tehetség szövetkezett erre a produkcióra. Az alkotók – színészek, rendező, operatőr – valamennyien épp elég „referenciával” rendelkeznek, hátuk mögött emlékezetes dobások sora. A fiatalabb csapattagok kiválasztásában semmi hiba. A képek pontosak, a régi Hyppolit szállóige-szerű poénjai derűsen ismerősek...
És mégsem.
Nemhogy felülmúlni, de versenybe szállni sem igazán sikerült az eredeti vagy első vagy alap-Hyppolittal. Csortos és Kabos verhetetlennek bizonyultak. A történet vontatottan halad elkerülhetetlen végkifejlete felé, és a legtöbb derűt egy-egy telitalálatos színészi gesztus, egy-egy messzi múltból felderengő szállóige-aranyköpés fakasztja: „Én a hagymát is hagymával...!”
A film legfőbb erényei közé tartozik, hogy mindvégig belül marad az ízlés határain, s ez manapság nem kevés. Az ezredvégen szükséges fordulatszámot talán csak egy esetben, a Kolibri bár színpadán riszáló, Schneider úr fejét elcsavaró dizőz jelentében éri el az új Hippolyt. Ez az a pont, ahol a ma és a tegnap úgy találkoznak össze, hogy új és érdekes szín tűnik fel a vásznon; a régi sláger „Pá, kis aranyom pá”, új ritmusa, új előadása emlékezetes.
Semmi vész. A régi Hyppolit örök, az új pedig nem ártalmas. Szurkoljunk tovább a magyar közönségfilmnek. Előbb-utóbb bejön. Addig is: „Pá, kis aranyom pá...”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4662 |
