Ágfalvi Attila
Bollók Csaba játékfilmje ritka vállalkozás: a drámánál, szövegnél többet bíz a tájakra, színekre, gesztusokra.
Megfogadtam, hogy nem keresek mentségeket a filmnek, leginkább azért, mert nem is szorul rá, de egyébként sem lehet minden mozinézőt karon fogni, és elsírni neki a magyar filmkészítő nyomorúságát: az ötszáz forintos mozijegyért mindent akar hallani, csak ezt nem. Ezért essünk is túl mindjárt az elején a kötelező háttérinformációkon, hogy aztán zavartalanul a lényegre koncentrálhassunk: ez a film a szükséges költségvetés töredékéből készült. Ez a film egy normál magyar film stábjának csupán kis részét foglalkoztatta. Ennek a filmnek nem volt producere. Ez a film nem feltétlenül ilyen lenne, ha a körülmények egy kicsit másképp alakulnak. Ez a film mégis van, sőt a puszta létén túl még jóval több örvendetes dologgal is szolgál.
„Juli egy nap elmegy hazulról biciklivel (az iránytűt otthon felejti). Északra indul, a hegyekbe, estére jól el is téved. Juli apja Misit, a 'motoros fiút' küldi a lány keresésére. Kettejük útjai kirajzolják egy különös vidéknek a térképét, ahol az utazók éppoly idegenek, mint az ott lakók. Valamikor volt itt egy tenger. Ide vezetnek az útvesztők, innen kell Julinak hazatérnie.” A tartalmi összefoglalót a filmszemlés anyagból idézem, találomra, hiszen merőben önkényes dolog lenne bármit is kiemelni a cselekmény azonos súlyú, a mellérendelés elvén felépülő alkotóelemeiből. Csak a hangulat jellemzése kedvéért tegyük azért hozzá, hogy szerepel még a filmben jónéhány furcsa figura, mint például egy botcsinálta bankrablóbanda, egy tőszavakban beszélő, kicsit bolond benzinkutas hölgy, egy önjelölt barlang-idegenvezető, továbbá egy Imola nevű falu és egy ikerpár, akik repetitív zenemű módjára mormolják hintázás közben, „észak, észak, dél, dél”. Van a filmnek azonban egy másik története is, de ezt nem annyira az események egymásutánja, mint inkább a képek keltette benyomások egymásba mosódó füzére adja, ebből következően pedig nem is a vásznon, hanem a nézőben kell, hogy lejátszódjék: a képek, a megformálás, az impressziók példásan nyitott jellege megkívánja, hogy mindenki hozzátegye a maga részét a műhöz. Éppen ez a nyitottság az egyik alapvető oka annak, hogy a film a mostoha körülmények ellenére egyáltalán elkészülhetett: a rendezőnek sikerült egy olyan rugalmas alapot létrehoznia, amire aztán a kényszerű kompromisszumok ellenére is megalkuvás nélkül felfűzhette a film anyagát, míg egy dramaturgiailag szigorúan kézben tartott történet nyilván a szétesésig sérült volna. A minimalizmus, a véletlenszerűség itt nem is külső kényszernek tűnik, hanem tudatosan, helyenként kifejezetten örömmel vállalt alkotóelemnek. A hangsúlyosan személyes hangvétel és a véletleneknek tág teret engedő szerkesztés, valamint a néző aktív műélvezetére építő forma viszont azzal a veszéllyel jár, hogy a játék legalábbis kétesélyes: ha valaki nem „rezonál” a havas tájak, a bicikliző hősnő vagy éppen a gyaluló apa látványára, az könnyen lehet, hogy egy nehezen megközelíthető univerzum, egy kifutás nélküli történetcsíra vagy egyszerűen egy ügyetlenül megcsinált ródmúvi, netán akciófilm emlékével megy haza a moziból.
Valóban, a film meglehetősen keskeny ösvényen jár esetlegesség és nyitottság, fésületlenség és ügyetlenség, egyszerűség és érdektelenség között. Nyilván mindenkinek személyes érzékenységétől függ, hogy a mérleg nyelve melyik részletnél merre billen, de egyvalamit világosan lehet látni: Bollók Csaba azzal, hogy elvetette a hagyományos dramaturgiát, és a főiskolán megszerzett profizmus után is visszatért amatőrfilmes korában megszerzett értékeihez, másfajta tudásához, korántsem mondott le arról, hogy formailag kidolgozott és gondosan elkészített filmet csináljon. Van például történet, amely klasszikusan záródó egész, és vannak olyan ómódi érzelmek, mint az „elvágyódás” – leírni is ciki, de nézni, szerencsére, sokkal jobb: egészen szublimált formában jelenik meg például azzal, hogy majd minden szereplőhöz tartozik valami járgány (Juli öccséhez például egy kisvasút), vagy legalább (a „motoros” fiúhoz…) egy bukósisak. Fontosabb ennél, hogy élettelen elméleti megfontolások és kiüresedettnek gondolt megrendezés helyett is sikerült más, érvényesnek tűnő formaalkotó elvet találni. Kartográfiai dramaturgia, ízlelgetem a szót, hát igen, elég ostobán hangzik, tájkonstrukció, ez se jobb, pedig valami ilyesmiről van szó: a film tartópillérei valójában a szereplők által bejárt tér, táj, útjaik kereszteződései, ismétlődő mozdulataik, cselekedeteik. Jellemző a háttérzene használata is: többnyire ugyanaz a néhány gitárfutam ismétlődik a cselekmény csomópontjain, s így nem csak hangulatfestő szerepe lesz, hanem a képek mögött feszülő szerkezet meglétét is nyomatékosítja. Mindez magyar filmen ritkán láthatóan nyugodt tempóban, az alig sietős biciklizés sebességével gördül elénk: a rendező kedvtelve nézegeti talált tárgyait, és látható örömmel mutogatja, ezt nézzétek meg! Ezeket a szórt, lapos, téli fényeket! Ezt a furcsa nőt a kötött kesztyűjével! A havat a bicikli kereke alatt! A filmes elbeszélésmód természetessége nem kis részben ebből a görcsmentes, kis dolgokra összpontosító alapállásból származik: a dolgok ismét dolgok tudnak lenni, nem pedig motívumok, metaforák, szimbólumok. Ahogy a flamand csendéletfestők vagy a japán haikuk rá merik bízni tárgyilagosan előadott mondandójukra a transzcendens tartalmakat, ugyanúgy a nyugodt szemlélődés sem szorul sanda utalásokra, ideráncigált témahalmozásra.
Úgy gondolom, hogy minden kétségbe vonható, hiányérzetet keltő megoldás éppen abból származik, hogy egyes dolgokat egyszerűen nem sikerült belesimítani ebbe az egyébként szépen leterített alapszövetbe. A rendező szemmel láthatóan nem akart stilisztikai problémákba bonyolódni, talán, hogy ne keltse a nagyképű „filmművészet” benyomását. Ezért is lóg ki bántóan az a néhány dolog, melyek kapcsán viszont szükséges lett volna stilisztikai döntéseket hozni. Nem ez lett például az a film, ahol végre (a beállításokból, a ritmusból pedig következő) magától értetődő természetességgel tudnának megszólalni a szereplők, egyenrangúan semleges hangkulisszát alkotva a képek mellé. Jól megírt párbeszédeket hallunk pedig, mulatságosak, játékosak, alkalomhoz illőek, de többnyire függetlenednek a filmtől, és ráadásul komoly megjelenítési problémákat is felvetnek: a hatásos szövegek mellé óhatatlanul hatásos jelenetezést várna a néző, de ez távol állna ennek a filmnek a logikájától. Talán ebből a dilemmából következik a szereplők eklektikus hatást keltő sokfélesége is: a bankrablók színtiszta amatőr megszólalása éppúgy elmegy a filmben, mint a Julit alakító Ruttkay Laura alakítása, vagy Szűcs Nelli sikerült, de kissé zárványszerű betéte a benzinkutas jelenetben. Megkockáztatom azt is, hogy a rendező egyszerűen túl sok mindent bízott az ösztöneire, amik egy egész filmet talán még nem kormányoznak el. Amilyen jó érzékkel varrta el idejekorán az amúgy hangsúlyosan induló „itt egy tenger volt valamikor”-szálat (amit nyilván a körülmények miatt nem is tudhatott volna kiteljesíteni), olyan kurtán-furcsán pukkan ki például a bankrabló-kaland, stílusosan egy céltalan trombitaszólóval. Ezeket a problémákat több tudatossággal biztosan kezelni lehetett volna.
Az apróbb esetlegesség-érzést keltő hatások mellé egy jóval komolyabb is társul: a film jelen formájában szerintem éppúgy lehetne mondjuk negyedórával több, mint ahogy kevesebb is, sőt ismételhető is tetszés szerint; talán, mert a megvalósítás módja néha csupán módszernek tűnik (hogy aztán a sikerült részekben mégis stílussá nemesedjen). Jóindulatúan ezt persze úgy is meg lehet fogalmazni, hogy elnéznénk még a csinos hősnőt, ahogy biciklizget a hangulatos tájakon, de számot kell vetni azzal, hogy amennyire hasznára válik egy műalkotásnak az, ha hatásában nyitott, annyira ingerlő viszont, ha kidolgozatlannak, behelyettesíthetőnek, s így végső soron súlytalannak tűnik. Ez a film mégsem jutott erre a sorsra, és ez a fentebb részletezett érdemei mellett mindenekelőtt annak köszönhető, hogy a rendező, számot vetve bár a sanyarú körülményekkel, mindvégig intenzív érzelmi kapcsolatban tudott maradni művével, és ez a kidolgozatlanul maradt részeket is képes átlelkesíteni.
Majd elfelejtettem: Juli nagy bicajozása nem volt hiábavaló, sikeresen feltöltötte az aksit kisöccsének a hegy túlsó oldalán. A zárójelenetben a kisvasút szalad, a fáradt hősök pedig megpihennek. Romantikus lélekre vall, hogy az irdatlan filmes öldöklések korában valaki minden cinizmus, de akárcsak a kötelező irónia nélkül, a biedermeier idillt is kerülve, gügyögés nélkül képes elővezetni egy ilyen történetet. Tárgyilagosság, a dolgok és a film szeretete, önuralom és a munka felett érzett öröm: ilyen egyszerű lenne. Kezdetnek nem kevés.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4661 |
