Stőhr Lóránt
Csaknem kilencven alkotás az OFF-on: líra, paródia, irónia.
Nyitottnak lenni a másikra – szép jelszó, ami ritkán valósul meg. Az idén szeptemberben harmadszor megrendezett budapesti Open Film Fesztivál során bámulatos módon százak néztek végig türelemmel másik százak minden hírverést nélkülöző alkotásait. Az OFF legnagyobb érdeme, hogy olyan baráti légkört sikerült megteremtenie, amely arra buzdítja az amatőröket és a független filmeseket, hogy bátran nevezzék be a fesztiválra műveiket. Nem számít, hogy még nem elég kiforrott a téma, hevenyészett a forgatókönyv, kezdetleges a technika, hiányzik a rutin, az a fő, hogy ezen a fórumon mindenki bemutathatja, mi foglalkoztatja a világban.
Az idei OFF egyik markáns vonulatát a líra adta. A mai, tévén és videón felnőtt fiatalok versek helyett vagy mellett filmekbe fogalmazzák kamaszkori fájdalmaikat, a felnőtté válás keserveit. Habár nincsenek meghatározó előképek, és mindenki maga találhatja ki a megfelelő filmes fogalmazásmódot, a megoldások szerfelett hasonlítanak egymásra. A történet a lírai hős hétköznapi cselekvéseire redukálódik. Egyszerű szituációk sorakoznak egymás után, amelyek mind a főszereplő magányát, félelmeit és egyre kilátástalanabbá váló helyzetét hivatottak nyomatékosan aláhúzni. Szerelmi csalódások, szakítások, családi konfliktusok, hűtlen barátok, ital, cigi, kábítószer kövezi ki a lírai én halálhoz, legtöbbször öngyilkossághoz vezető útját. A szereplők folyamatosan kerülik a nyílt ütközéseket, így nem csoda, ha utolsó pillanatban mégis visszariadnak az indokolatlan öngyilkosságtól. A halál képei ezért gyakran csak idézőjelben értendők, nem többek tenyérbe temetett fejű fantáziálásnál, bódulatban látott rémálomnál. A könnyen dekódolható képzelgéseken kívül a film felépítése, a képek és hangok teljes egyértelműséggel ábrázolják a művekbe foglalt érzelmeket és indulatokat, a filmek alkotóiból megmunkálatlanul zúdul a panaszkodás, aminek, valljuk be őszintén, nem sok köze van a művészethez.
Pedig vannak lehetőségek a lírai, önvallomásos filmezésben, amint ezt Maráczy Manuéla és Csáki László munkája, a 6 nap is megmutatta. A kiinduló ötlet tökéletesen illeszkedik a lírai vonulat alaphelyzeteinek sorába: hat nap a dübörgő, füstös, zsúfolt város nélkül, egyedül egy lakás falai között. Az alkotópár azonban megmozgatja, fellazítja a szituáció egyértelműségét, játékosságot és némi szürrealitást visz a külvilágtól szorongó lélek nyomasztó magányába.
Maráczy és Csáki első hosszabb, közel egy órás művében a történetvezetés terén tulajdonképpen ugyanazt a technikát követi, mint amit korábbi rövidfilmjeiben, a Piknikben, a Két kirándulás, egy elvágyódásban a vágás során kidolgozott. A világos helyzeteket a vágás annyira összekuszlja, hogy nem a történetre, hanem a szituáció kibomlására figyelünk. A nagyobb egységek motivikus megelőlegezése, majd lassú egymásba folyatása jellemzi ezt a fajta építkezést. Az egyes blokkok hasonlóan „maszatoló”, körbe-körbe rajzoló technikával épülnek fel. A klasszikus vágási szabályokat magától értetődő természetességgel rúgják fel, hogy a képek gyors azonosításának követelményével a szokatlanságukból fakadó meglepetést állítsák szembe.
Míg a lírát művelő alkotók formailag szabadon fogalmazhatják meg érzelmeiket, addig a populáris kultúra filmtípusait utánzó, parodizáló függetlenek önként vállalják fel a forma „béklyóit”, hogy aztán annál kötetlenebbül játszhassanak el vele. Természetessé vált immár, hogy a moziban és tévében látott filmek ugyanolyan inspiráló erővel hatnak a fiatalokra, mint életük történései. A saját élményanyag ugyanakkor sokkal kevésbé képes történetté formálódni, inkább mindennapi helyzetek egymásutánjára esik szét. A műfaji filmek ellenben jobban beindítják a mesélő kedvet, az ismert sémák felhasználásával új, szórakoztató történetek sora készült.
Az OFF-ra benevezett műfaji filmek nagy része paródia volt, de akadt, aki komolyan gondolta a dolgot, és az alacsony költségvetéshez mérten próbált a szórakoztatóipar követelményeinek megfelelni. Bernáth Zsolt Hasfalmetszők című munkája a maga hetven percével figyelemre méltó lépés ebbe az irányba. A Ponyvaregényből előlépett két bérgyilkos kalandjai Nagyapó zombie-tanyává vált házában a sok vicces beszólással és a főszereplők élvezetes játékával igazi szórakozást nyújt. A horror nem csak paródia tárgya: a borzalmasnak szánt részek valóban borzalmasak, a suspense pedig, ha még kicsit döcögősen is, de már működik. A két főszereplőn kívül a többi színész az amatőrök mesterkéltségével mondja végig a számukra amúgy is kevésbé tréfásra sikeredett párbeszédeket, ami miatt a film sokat veszít – függetlenségéből is adódó – bájából.
A Fiatalok és érzelmesek elnevezésű csoport közönségdíjas alkotása, a Könnyűlányokkalkeménykedni remek ötlettel nem is filmes műfajt, hanem a bárgyú fordulatokkal és idióta szövegekkel teletűzdelt, fotókból álló képregényeket parodizálja. A kamasz fiúk és lányok szerelmi bonyodalmait állóképekbe merevedve adják elő a csoport tagjai. A kifacsart pózokban meg-megremegnek a szereplők, mintha hirtelen megelevenedne a mozdulatlanságba dermedt fotó. Egyszeriben az élet és a fényképes képregények mesterkéltsége között tátongó szakadékba tekinthetünk be, amit még jobban megvilágítanak a képregények elképesztően ostoba dialógusait szellemesen túlhajtó szövegek.
Megint másképp közelít a populáris filmtípusokhoz a Mucsy–Szincsok–Varga női filmkészítő trió, akik a kifejezetten macsó filmműfajoknak, mint amilyen az akciófilm, adják sajátos feminista átiratát. A Korrekt női vonal három gengszterlány lenyűgöző technikai felkészültséggel előadott rövid története. A napszemüvegekbe, szűk nadrágokba, testre feszülő ruhákba öltözött lányok tökéletes profizmussal és hidegvérrel rabolnak ki előbb egy üzletet, majd egy postát, miközben egyesével végeznek az őket körüludvarló, ujjuk köré csavart férfiakkal. Életre kelnek a divatfotók férfiasan keményre maszkírozott bombázói, és bosszút állnak az őket megálmodó hímeken. A rendőrség karikatúraszerűen ügyefogyottnak ábrázolt nyomozói természetesen semmiféle akadályt nem jelentenek számukra. Az autóstoposnak álcázott civilruhás rendőr golyóval a fejében végzi, és a nők autója végérvényesen az országút végtelenjébe vész.
Ha a jórészt fiatal alkotók a filmlírában saját életük élményanyagát, a szórakoztatóipari filmtípusokban és kifordításaikban a populáris kultúra által közvetített hatásokat dolgozzák fel, akkor különösen érdekes, hogy e két domináns ihletforrás mellett mi lesz még fontos az őket körülvevő világból, mi ragadja meg a figyelmüket annyira, hogy azt dokumentálni is szeretnék. Akadt pár filmlírához közel álló unalmas Budapest-etűd forgalmas pesti utcákról, kopott bérházakról. A klasszikus, tárgyilagos riportfilmeket az ELTE Fekete Doboz dokumentumfilmes iskolája képviselte egy-két igényes munkával: a Karácsony Erzsi egy Erdélyből áttelepült, az elszakadás dilemmájával birkózó asszony bensőséges portréja, az Úszóház a város szélén a Dunára épített házukban a szegénységgel küszködő, fiatal, többgyermekes családról készült életkép. Az OFF legsikeresebb dokumentumfilmjei azonban az ironikus, játékos hangvételű darabok voltak, amelyek nem vették halálosan komolyan tárgyukat, nem elemeztek, csak egyetlen vicces helyzetet vagy eseményt próbáltak szórakoztatóan bemutatni.
A legjobb dokumentumfilm díját elnyerő Szia nagyi, jól vagyunk tulajdonképpen talált film. Füredi Zoltánnak, a film rendezőjének egyszerűen csak össze kellett szerkesztenie azt a videólevelet, amit a Magyarországon élő mongol család küldött haza az otthon maradt nagymamának. A népes család tagjai odaállnak szépen egyesével a kamera elé, és felmondják az előre megírt üzenetet. „Szia nagyi, jól vagyok”, kezdi a soron következő a beszédét. Aztán van, aki itt be is fejezi, mint a legkisebb unoka, akinek már annyira nehezen megy a mongol nyelv, hogy ezt a pár szót is döcögve mondja ki. A magyar popszámot viszont, némi akcentussal ugyan, de folyamatosan énekli el, ráadásul közben „szabad stílusú” táncot lejt rá. Egy sor hasonlóan meghökkentő gesztus tarkítja a családtagok személyiségüknek megfelelő „leckefelmondását”. A Szia nagyinak sikerül hús-vér alakokon keresztül bemutatnia egy ismeretlen kultúrát, miközben mindenféle keresettség nélkül beszél az idegenben élés asszimiláló hatásairól.
A főiskolás Török Ferenc munkájának apropója az, hogy négy srác a Hajtás Pajtás nevű pesti futárszolgálattól kiutazik Washingtonba a biciklis futárok világversenyére, és ott pár napig együtt biciklizget és bulizgat a külföldi „szakmabeliekkel”. A Hajtás Pajtás menni Amerika az önmagában talán kevésbé izgalmas rendezvényről rendkívül szórakoztatóan tudósít azáltal, hogy nem pusztán megörökíti, hanem a magyar futárok hihetetlenül humoros pesti szlengben előadott élménybeszámolóival színesíti a képeket.
Az OFF-ra benevezett csaknem kilencven alkotás között igazán sokféle hang fordult elő: a magánytól szorongó panaszos líra, a populáris kultúra hülyeségein harsányan röhögő paródia, a környező világot némi distanciával figyelő irónia. Figyelemre méltó viszont, hogy a konfliktusok drámai kiélezése színvonalas módon egyáltalán nem fordult elő az OFF játékfilmjei között. A szórakozás megvolt erre az évre – a mélyebb értelem elmaradt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4658 |
