Ádám Péter
Tóth Endre, mint annyi más magyar rendező, idegenben lett világhírű. Korda Sándorhoz vagy Kertész Mihályhoz képest André de Toth rejtőzködő klasszikus: az amerikai közönség csak a filmjeit ismeri, a sötét westernek, gengszter- és kémhistóriák mesterét nem.
Hárman ülnek a kávéházi asztalnál, a kisded fölé hajoló legendás háromkirályok módjára – Molnár Ferenc, Babits Mihály és Basch Lóránt –, úgy éjféltájt azon töprengve, mi is volna a legmegfelelőbb hivatás a korántsem tehetségtelen fiatalember számára. Jogászkodás? Netalán irodalom? Basch Lórántnak egyszer csak felragyog az ábrázata: legyen a fiú filmrendező! Utóvégre a mozié a jövő!
A fiatalember, aki szintén ott ül az asztalnál, nem más, mint Tóth Endre, a későbbi André de Toth. A jelenet pedig abban a visszaemlékezés-kötetben olvasható, amelyet az Amerikába elszármazott rendező angolul Fragments, Portraits from the Inside (Faber & Faber, London), franciául pedig Fragments, Portraits de l’intérieur (Insitut Lumière/Actes Sud) címen jelentetett meg, és amelyből az alábbiakban mutatunk be néhány részletet.
Ha egy alkotóegyéniség megéri a nyolcadik X-et, gyakran már attól nagy „művész”, hogy megadatott neki csupa hírességgel egy levegőt szívnia. André de Toth-tal nem ez a helyzet. Neki más érdeme is van, nemcsak az, hogy egyik utolsó koronatanúja a magyar filmgyártás két háború közti időszakának, illetve Hollywood fénykorának. Neki van életműve is, és nem is akármilyen: alkotásairól olyan filmesek beszélnek elismerő csodálattal, mint Martin Scorsese vagy Bertrand Tavernier.
Különös, hogy a rendező alkotói pályájának magyar korszakát szinte alig említi visszaemlékezéseiben. Holott az az öt film, amelyet alig huszonhat évesen 1939-ben forgatott, korántsem átlagos, korántsem jelentéktelen alkotás: a Toprini nász, az 5 óra 40, a Két lány az utcán, a Hat hét boldogság meg a Semmelweis csupa újszerű film, mind a műfajt, mind a témaválasztást, mind a technikát illetően. Alapos szakmai tudás, hiteles környezetrajz, precíz operatőri munka jellemzi őket. Míg a Két lány az utcán a korabeli párizsi produkciókra emlékeztet, a sort záró Semmelweis egy kicsit mintha John Huston húsz évvel későbbi Freud-filmjének volna előképe...
Vannak Amerikába szakadt rendezők, akik többé sohasem hozták valamikori formájukat, de vannak olyanok is, akiket csak az Újvilágban fogadott kegyeibe a világhír. André de Toth nem tartozik sem az egyik, sem a másik kategóriába. Nem lett ő sohasem „sztár”, megmaradt az ínyenc mozirajongók alig ismert kedvencének. Ahogyan a kötet előszavát író Martin Scorsese mondja, „André de Toth nem volt soha felkapott rendező: a nagyközönség jól ismeri a filmjeit, de fogalma sincs, hogy ki csinálta őket...” Mindamellett, az a tízegynéhány film, amelyet már Hollywoodban készített, sajátos hangjával, vizuális stílusával és keserű életfilozófiájával erősen kirí a negyvenes-ötvenes évek amerikai filmterméséből.
Az 1943-ban készült Senki sem menekülhet például egyik legeredetibb és máig érvényes feldolgozása a nácizmus térhódításának. Nagy érdeme, hogy messziről elkerüli az antifasiszta filmek kliséit, és hogy híjával van minden németellenes gyűlöletnek, minden szentimentalizmusnak. A film leghíresebb jelenetében a tanítónő azt vizsgálja, hogy a náci vezető melyik szemében van több emberség, a balban-e vagy a jobb-ban. Végül a bal mellett dönt. – „Az üvegből van” – mondja a náci. Mire a válasz: „Tudom”.
Alighanem az 1943-ban forgatott Kelepce André de Toth legsikerültebb bűnügyi filmje (visszatekintve egész életművére, maga a rendező is ezt tartja legtöbbre). A két női főhős, aki tragikusan vergődik a hétköznapi konvenciók béklyójában, egyszerre viszi előre a cselekményt, és lesz a cselekmény áldozata. Van ebben a két nőben valami törékeny és fájdalmas védtelenség, amely furcsamód a még idehaza forgatott Két lány...-ra emlékeztet...
Technikai kísérletező kedv, művészi igény, mély emberismeret – e három alapérték, vagy ha úgy tetszik, e három „dimenzió” André de Toth filmművészetének fő jellemzője. És ha így nézzük a dolgot, kiderül, hogy a most 89 esztendős rendező – akit hosszú évekig foglalkoztattak az új művészi formának vélt „háromdimenziós film” lehetőségei – furcsamód már akkor megoldotta a problémát, amikor az még fel sem vetődött.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4656 |
