Bodolai László
Az Uráltól keletre egy másik filmvilág kezdődik. Mintha a régi idők mozijába keverednénk vissza.
Éppen harmadik napja bolyongtunk Moszkvában szállást keresve, a taskenti vonat indulását vártuk, amelyre vasárnapi érkezésünkhöz képest csak szerdára kaptunk helyjegyet. Az első éjszakát a Kijevszkaja pályaudvar csomagmegőrzőjében töltöttük a polcokon, egy jólelkű vasutas jóvoltából, a másodikat egy parkban a bokrok között, valahol a Puskin tér környékén. Még egy éjszakát kellett valahogy kihúznunk, az egyik járókelő tanácsára kikötöttünk egy római katolikus templom kertjében, abban bízva, hátha ott befogadnak éjszakára. A templomban éppen egy zarándokutat szerveztek Czestochowába, e felől érdeklődött Szása, akit hirtelen ötlettől vezérelve megszólítottam, nem tud-e valahol egy olcsó szállást. Szása csak intett, menjünk vele, ő festőművész, mondta, és el tud vinni egy barátja műtermébe, ami egy szabadművészek által elfoglalt házban volt, a McDonalds-tól két trolimegállónyira.
Ott időlegesen meg tudtunk a hátizsákjainktól szabadulni, miután lezuhanyoztunk, úgy döntöttünk, elmegyünk kipróbálni a moszkvai McDonalds-ot. Miután telettük magunkat 3 rubeles hamburgerekkel, és műanyag ízű sült krumplikkal, ejtőzés közben észrevettünk a Puskin téren egy hatalmas mozit, amiben éppen valami lefordíthatatlan című amerikai filmet játszottak. A jegy ára egyezett a hamburger árával, így végigálltuk a sort, és nekiültünk a filmnek. 1991-et írtunk akkor, nyár volt, Gorbacsov utolsó éve, az igazi nyitás kezdete előtt időszak, az utolsó elérhető árú év a szétesés előtt álló Szovjetunióban.
A film egy sárga, kung fu bajnok rendőrről és a bűnöző testvéréről szólt, valahol New Yorkban. Az orosz szinkron alatt jól lehetett hallani az angol szöveget. A szovjet filmeken nevelkedett közönségre láthatóan újdonságként hatottak a beáramló és immár legálisan nézhető amerikai filmek, hallhatóan az egész mozi együtt élt a történettel.
Puszkájet, puszkájet jivó! Iz étava búgyet ócseny balsaja prabléma! – suttogta riadtan a mögöttünk ülő asszony a barátnőjének, amikor a rendőr miután felismerte, elengedte testvérét, akit korábban autófeltörésért üldözött. Probléma lett is, mivel a bűnöző testvért ezért a társai besúgónak nézték, és a maffiózó nagyfőnök egy mellhorpasztó speciális kung fu ütéssel kivégezte, indokot adva a rendőr báty vérbosszújára. Miután a nagyfőnök elnyerte méltó büntetését, és a film végét jelző betűk megjelentek a vásznon, a közönség felállt, és a nézőtéren tapsvihar tört ki.
A film után visszatroliztunk a foglalt házba, amely előtt este tíz óra tájban megállt egy, a moszkvai szabadművészek által lopott és átmázolt trolibusz. A buszt díszletnek használva egy performance társulat előadott egy részletet a Hamletből, majd továbbindultak, Szása szerint egy másik foglalt ház elé, újabb előadást tartani.
A pincében szintén egy Szása nevű srác élt, mi Szása II.-nek neveztük, 17 évesnek vallotta magát, Odesszából szökött a katonaság elől. A pince fala fekete fotópapírral volt bevonva, neonbetűk világítottak, és a konyha plafonja sátánista szeánszok füstös nyomait őrizte. Korai Nick Cave lemez szólt, egy kopott magnóból. Szása II. végigvezetett a birodalmán, a kékesen vibráló kérdőjelek és cirill betűkkel „díszített” fekete falak között. Amikor megtudta, hogy moziban egy amerikai filmet néztünk meg, sőt McDonalds-ban ettünk, nemtetszését fejezte ki. Ő soha nem jár ilyen helyekre, őt csak a tiszta művészet érdekli, ezt bizonyítandóan megmutatta nagyszabású alkotását, amelyen már fél éve dolgozott, kinyitott egy lezárt helyiséget, ezt játékteremnek nevezte, a helyiség közepén állt büszkesége, egy rulettasztal, amely valójában meghatározhatatlan szerkezetek, relék, kidobott kávéfőzőalkatrészek halmaza alatt roskadozó közönséges étkezőasztal volt.
Szása II. búcsúzóul még bemutatta, hogy lehet transzba esni egy patkánybőrrel bevont gömbakvárium segítségével, csak fel kell húzni a fejünkre, és egyenletesen mormogni, ez jobb, mint akármelyik kábítószer, mondta, van, amikor hónapokig nem nyitja rá senki az ajtót, olyankor ezzel szokta magát vigasztalni.
Urdu csempészmozi
Néhány héttel később találkoztunk Szása II. ellentétével, egy mudzsahed fiúval a polgárháború rövid szünetében pihegő Afganisztán keleti határvidékén, ahol a szembenálló felek csak kóstolgatták egymást az aktuális frontvonal mellett, Dzsalalabadtól körülbelül tizenöt kilométernyire. A srác úgy tizennyolc éves lehetett, állítása szerint a pakisztáni Pesavarban tanult egy muszlim egyetemen, csak nyári szünetben járkál át Afganisztánba harcolni. Hozzánk hasonlóan törte az angol nyelvet, egy klasszikus, fatusás kalasnyikov lógott a vállán, és láthatóan nagyon örült nekünk, még nem találkozott európaiakkal. A csapat, ahová tartozott, Golbudin Hekmatyar embereiből állt, a földrajz–történelem szakos tanári végzettségű főnök, aki Moszkvában tanult, becsülte a bátorságunkat, és megengedte, hogy az éjszakát az erődje egyik bástyáján töltsük. A szomszéd bástyáról a négy szakállas katona egész éjjel Kabult rakétázta, az egyik kedélyesen felajánlotta, mi is lőhetünk, ha akarunk. Reggel a mudzsahed fiú büszkén mesélte, éjszaka megölt négy kormánykatonát, ahogy kivettük a szavaiból, pont azokat, akikkel előző nap reggelén teázgattunk a frontvonal másik oldalán. Búcsúzóul lelkünkre kötötte, ha Pakisztánba érünk, mindenképpen nézzük meg azt az új indiai filmet, aminek a „Pilu-pilu...” kezdetű szám a fő slágere, abból megtudhatjuk, hogy az olyan harcosok, mint például ő is, hogyan harcoltak korábban a hódítók ellen.
Másnap a földrajz–történelem szakos tanártól fegyveres kíséretet kaptunk a pakisztáni határig. A határőrök meglepődtek, amikor megláttak bennünket, miközben a pecsétet keresték, nevetve mutogattak egy könyvet, amely szerint hat éve nem kelt át ott legálisan senki. A határállomáson szóba elegyedtünk egy férfival, aki figyelmeztetett, vigyázzunk a környéken, ez a senkiföldje, rendkívül veszélyes csempészövezet, jobbára csak kábítószer és fegyvercsempész pathán törzsek élnek errefelé. Egy Ford furgon platóján szorongva átkeltünk a Khájber hágón, majd átszálltunk egy buszra, mellettünk a Nagykörútról ismerős nagyhangú, tarkakendős, virágmintás szoknyás asszonyságok ültek hatalmas táskáikkal, megtudtuk, hogy a főnök úgy van urdu nyelven, hogy góré, és a tolvaj pedig „csór”. Ha kinéztünk az ablakon, láthattuk, hogy az út melletti bazárokban tényleg csak fegyvert és kábítószert árultak, de azokból mindenfélét. Új ismerősünk felajánlotta, menjünk hozzájuk vendégségbe, aludjunk náluk, különben is most szerzett egy jó filmet videón, legalább mi is meg tudjuk nézni.
A ház ahol a vendéglátónk lakott, egy kisebb fajta erőd volt a csempészövezet határát lezáró sorompó mellett. Az udvar tele volt becsomagolt hűtőgépekkel. A lakható helyiség mindössze egy légkondicionált szobából állt, benne fekvőhelyül szolgáló szőnyegek, és egy tévé videómagnóval. A falakon szögre akasztva géppisztolyok, kínai automata puskák lógtak; ha valaki vásárolni indult, csak fegyveresen lépett ki az épületből, előtte ezt mindig hosszas fegyverellenőrzés és tárazás előzte meg.
Kakaspörköltet főztek tiszteletünkre, az étkezést whiskyzés, majd rituális hasisszívás előzte meg. Hamar bizalmukba avattak a háziak, megtudtuk, hogy a család hűtőgép- és cigarettacsempészéssel foglalkozik, és kedvenc időtöltésük a videózás. Vacsora után azonnal betették a lejátszóba új szerzeményüket. A történet a klasszikus indiai kalandfilmek vonalvezetését követte. Adott volt egy főhős, aki a kutyája és lova segítségével legyőzte a népet sanyargató angol gyarmati hadsereg jókora részét. Ennek örömére a felszabadított falu népe táncra perdült. Ilyenkor hangzottak fel a dalbetétek, amelyek, mint ahogy a későbbiekben tapasztaltuk, minden indiai film szerves részét képezik. Persze a film részeként szerepeltettek egy szerelmi szálat is, a falu legszebb lányának megtetszett a főhős: stilizált erotikus jelenetként négy ütemesen mozgó szalmakazalból kilógó férfi lábakat mutattak. Hirtelen vége szakadt a románcnak, a kutya, aki egy felderítő útról tért vissza, ugatással jelezte, hogy a szomszéd települést is sanyargatják az angolok. Ekkor a főhős elindult új harc, új dalbetét és új szerelem felé.
Egy idő után nem tudtuk eldönteni, mit nézzünk, mi a mulatságosabb a film bugyuta dramaturgiája, avagy a vendéglátóink átszellemült arca. Amikor dalbetétként felhangzott a „Pilu-pilu, pilu-pilu, I love You, I love You” kezdetű szám, vendéglátóink egyszerre kezdtek el énekelni és tapsolni, akkor eszünkbe jutott a mudzsahed fiú, aki egy sivatagi erődben arról álmodozik kopott géppisztolyával a vállán, hogy úgy fogja majd legyőzni az ellenséget, mint az általa ajánlott film főhőse.
Az éjszaka folyamán még megosztottak velünk egy Bruce Lee-filmet, majd büszkén mutatták becses gyűjteményüket, a Bruce Lee összest. A harcos filmeknek a harcias vidékeken nagy keletjük van.
Aleppói vörös telefonok
Néhány évvel később B., jó barátom és útitársam, egy szíriai útjáról hazatérve mesélte, közös élményeinket kiegészítendő, hogy Aleppóban járkálva hosszú sort látott az utcán, amit nem tudott mire vélni. Odament megnézni, mi történik, rákérdezett az egyik sorban álló helybélinél. Fana Dama – felelte az aleppói. B. nem értette a választ, ezért újra rákérdezett. A aleppói sorbanálló gesztikulálva mutogatott előre: Fana Dama. Nem ismered Fana Damát? – kérdezte. A verekedős Fana Dama! B. odament a sor elejére, kiderült, hogy az emberek mozijegyért állnak sorba, Jean-Claude Van Damme-mal a főszerepben a Dupla dinamitot játszották.
Az aleppói mozikban egyébként a vetítés folyamatosan megy, reggeltől estig, a plakátok szerint heteken keresztül ugyanaz a film van műsoron. A néző akkor ül be a vetítésre, amikor akar, ha úgy érkezik, akkor a vetítés közepén. Ilyenkor, ha végignézte a filmet, bepótolhatja az elejéből elmulasztott részt. Bizonyos időközönként a jegyszedők körbenéztek zseblámpával a nézőtéren, hogy ki akar potyázni, ha valakiről úgy érezték, hogy már túl sokat volt benn a moziban, kirángatták a nézőtérről és kizavarták. Néha valószínűleg tévedtek, mert kisebbfajta verekedések alakultak ki a sorok között. Amikor B. bejutott a moziba, épp egy indiai szerelmes filmet játszottak. A közönség testestül-lelkestül együtt élt a filmmel, valószínűleg többször is láthatták, mert egy-egy dalbetét előtt már percekkel kórusban követelték a jelenetet. Egyszer elkezdett valaki kiabálni, hogy „Telefon, telefon!”, egyre többen követték a példát, végül az egész mozi ütemesen skandálta, hogy telefon, telefon! Persze B. nem tudta, hogy miről van szó, amíg el nem kezdődött a következő dalbetét, ahol egy nagy vörös telefonon táncoltak a szereplők, éneklés közben néha bebújtak a kagylóba és kimásztak a tárcsarésznél. A következő dalbetét előtt, amikor azt kiabálta a tömeg, hogy „Hanimun, hanimun!”, nagyjából sejteni lehetett, hogy mi fog történni. Egy nagy ezüst félholdon ülve énekelte a főhős a Honey Moon című szerelmes dalt, amíg a többi szereplő a Hold alatt táncolt. A nézők olyannyira extázisba jöttek, hogy hangos tapsvihar tört ki, valaki meg előkapott egy fényképezőgépet, és lefényképezte a mozivásznat.
Delhi: a mozibazár
Delhiben két hétig laktunk a Mein Bazárban, a vasútállomás mellett, a visszaúthoz szükséges vízumokra várva, a turistákra ragadó hasis-, dob-, és varrótű-árus, a fülpiszkálók és Jógi Baba, a fakír, aki 50 rúpiáért bárkinek megmondta az anyja nevét, már nem próbálkoztak velünk, hanem régi ismerősükként üdvözölve előre köszöntek a Cannot Place-en. A bazárokból, étkezdékből, teázókból és a magnóval felszerelt motorriksákból többnyire a „Pilu-pilu” szólt, ezt fütyülgették a cipőpucoló utcagyerekek és a jégkrém- és üdítőárusok is.
A Cannot Place alatti Palika Bazár videókazetta-árusainál fillérekért meg lehetett kapni az összes Chaplin-film kalózkópiáját, az egyik szikh boltos ott jártunkkor éppen Fritz Lang Metropoliszát nézte, és a Brazilt ajánlgatta, vegyem meg potom két dollárért, neki ez a kedvenc filmje.
Barangolásaink közben egy utazási iroda közelében találtunk egy mozit, a filmkínálatot nézegetve feltűnt színes plakát, a Lovers’ Paradise című erotikus filmet hirdette. A furcsa az volt, hogy rendezőként Peter Bacso volt föltüntetve. Alaposabban megnézve a plakátot, apró betűkkel egy másik film címét is ki lehetett venni, az egész cím így nézett ki, Lovers’ Paradise in Banana Skin Waltzer. Gyorsan megvettük a jegyet, kíváncsiak voltunk a Banánhéj keringő eddig számunkra ismeretlen változatára. A filmet nézve derült ki, a Lovers’ Paradise egyfajta reklám, a film 90%-ban az eredeti Bacsó, de azért, hogy eladhatóbb legyen, bizonyos részeknél szoftpornó jelenetekkel kiegészítették, pontosabban, amikor Bacsó szemérmesen elfordítatta a kamerát, ott Udvaros Dorottya a vágó varázsollója jóvoltából új alakot öltött, és hirtelenszőke hajjal, megfiatalodva befejezte a megkezdett erotikus jelenetet.
A film mindenesetre – és nem a belevágott pornójelenetek miatt – nagy sikert aratott. A hindu közönség döbbent csendben nézte a 80-as évek végi magyar mozi sajátos befejeződését, és igaz, hogy a mi aktív kezdeményezésünkre, de őszintén megtapsolták.
Az indiai mozikban persze nemcsak magyar művészfilmeket vetítettek. India nyugati határvárosában, Amritszárban a szikhek szent helye, az Aranytemplom mellett, egy moziban, amely leginkább a kecskeméti Árpád mozira emlékezetett, ott jártunkkor A méhész című Angelopulosz-filmet játszották. A film után kikergettek a nézőtérről, először nem tudtuk, hogy miért, kifelé menet visszapillantva vettem észre, hogy illegális pornófilm vetítés kezdődött, csak bennfenteseknek.
A „Pilu-pilu” egészen a pakisztáni-iráni határig elkísért minket. A Quetta-Taftan között közlekedő vonaton, amely egy héten egyszer indul, és a sivatagban szedi össze a vágány mellett várakozó étolajcsempészeket, megismerkedtünk Aziz Kommandant-tal, a törpével, akinek arca leginkább Mick Jaggeréra hasonlított. Aziz Kommandant álítólag művész volt, a tévében is szerepelt, mi inkább úgy láttuk, az egyik csempészbanda udvari bolondja, akit azért tűrnek meg maguk között, hogy legyen kit ugratni, cserébe befogadták, és némi védelmet nyújtottak neki, amire azon a vidéken igen csak szüksége volt az embernek. Aziz Kommandant megkérdezte tőlünk, ismerjük-e a „Pilu-pilu” című számot, erre mi természetesen határozott igennel feleltünk. Utána elmagyarázta, a „pilu-pilu” azt jelenti, hogy I love you, majd társai unszolására felállt egy étolajdoboz halom tetejére, és elénekelte nekünk a számot elejétől a végéig.
*
A „Pilu-pilu” című dalt azóta nem hallottam sehol sem. A számhoz tartozó indiai filmet erőfeszítéseim ellenére sem tudtam megszerezni. Visszaérkezésünk után döbbentem rá, milyen keveset tudunk a mozi keleti kommersz arcáról. A nagy tömegben gyártott indiai szerelmes- és kalandfilmekről, amelyeknek művészi értékük kétségtelenül csekély, de bejárják egész Dél-Ázsiát, az arab országokat, szinte a fél világot, és slágereiket együtt dúdolgatják Kelet kisemberei, akiknek képzeletében nem sajtból, hanem mézből van a Hold, legyen az afgán mudzsahed, pakisztáni hűtőgépcsempész, Mick Jagger arcú törpe, indiai cipőpucoló fiú vagy szíriai taxisofőr.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 36-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4654 |
