Horváth Antal Balázs
Nyugdíjas konfliktusok, a lassúság dícsérete. Egy rendhagyó David Lynch-film, amelyben mindenki az, aminek látszik.
Annyi minden lehetett volna ez a film. Újsághír nyomán továbbfantáziált, szürreális kaland, a bizarr alaphelyzetből a sötétség mélyére invitáló road movie, afféle Veszett a világ II., eszement kisvárosi alakokkal és egy izgága öregember kalandjaival. Vagy vidéki misztikum és stíluskavalkád a Twin Peaks nyomán, triplafenekű bestiárium erdő mélyén lakó gonosz lelkekkel és gyilkos humorral. Annyi minden lehetett volna. És olyan jó, hogy nem lett.
Pedig az egymondatos cselekmény és a rendező nevének hallatán valami effélére számítottunk. Alvin Straight, a roggyant egészségű iowai földművelő kerti vontatóval tett 500 kilométeres utazása ugyanis csábít a továbbgondolásra, arra, hogy a krónikásául szegődő filmes felfejtse a megtörtént esemény lélektanát, rafinált narratívába öltöztesse, és ha Lynchnek hívják, elhelyezze benne a téboly hangsúlyjeleit. Most azonban felborul a papírforma. David, ez a szörnyű gyermek, ezegyszer csukva hagyja a démonok ládáját, új vásznat húz fel, és csodát fest az úton fogant meséből. Az Igaz történet egyenes vonalú, a lassúságból erőt merítő, fölösleges terhektől mentes elbeszélés, kápráztatóan tiszta képekkel és szándékkal.
Alvin Straight nyugállományú gazdálkodó az iowai Laurens városkából. Második világháborús veterán, réges-rég özvegyember. Hét gyermeke közül az egyik vele él, negyvenes nő, erősen dadog, és mintha a felfogásával is bajok volnának. Alvin egy nap elterül a konyhában. Semmiség, de az orvos nem sok jóval kecsegtet: „ízület, keringés, tüdőtágulás”. Ráadásnak jön egy telefon is: Lyle, az évtizede nem látott báty, odaát Wisconsinban agyvérzést kapott. Annak idején haraggal váltak el, de Alvin kész feladni a büszkeségét: úgy dönt, látogatóba indul. Jogosítvány kizárva, buszra viszont elvből nem száll, mert ez az ő ügye. Úgy is oldja meg. 1966-os évjáratú John Deer kerti vontatójával indul neki – hat hétig gurul óránként nyolccal, az utánfutóba pakolt készleteire hagyatkozva, szántóföldek mentén éjszakázva. Kora ősz van, aratás, és Alvinhoz kegyes a sors. Segítőkész népekkel találkozik, a traktor is jól bírja. Fogynak a mérföldek.
Lynch olvasatában, aki először dolgozott egészében mások által írt forgatókönyvből, ezt az igaz mesét nem érdemes többrétegű, intellektuális izgalmat ébresztő mozgóképként megvalósítani. A történet mögött sokkal inkább egy öregember tiszta megérzése rajzolódik ki; a felismerés, hogy a részben sors adta, részben maga teremtette esélyt megragadva vezekelhet egy becsületben bűnbe esett életért. A film így nem kíván mást, mint ezt a bizonyosságot és az abból fakadó erőt megélhetővé tenni. Giccs fenyeget, de nincs mitől tartani.
Az Igaz történet titka kevés eszközének kvalitása és a mértéktartás. A Dűne óta először Lynch mellett dolgozó, nyolcvanegy éves Freddie Francis National Geographicot idéző tájfelvételei. A főszereplő Richard Farnsworth arcának közelképei. Angelo Badalamenti folkízű, siratóval határos hegedűtémái. Fegyelmezett, kivételes rendezői teremtő erő, ami nem kínál revelációt az öregség lélektanából. Lynch mintha a saját hősétől tanult volna: tudja, mennyit bír el a helyzet, megteszi, amit kell, és utána hallgat.
Sokan mondják majd, hogy ez a legérdektelenebb filmje. Üres, lassú, érzelgős. Akiben ez csapódik le, nem tiszteli a hétköznapokat, a karaktert és a kis harcokat, talán azt sem érezte még, néha az a legnagyobb konfliktus, hogy végig kell csinálni a mozdulatokat. És Lynchből is elfelejt valamit, ami éppúgy hozzátartozik, mint híres rémálmai. Ez a szénaboglya frizurájú, látomásos képszobrász ugyanis jót akar. Naiv, megkínzott egyszerűséggel. Ez sugárzik a Radírfej szörnyű kis lényének sírásából. John Merrick, az Elefántember szenvedéseiből. A Veszett a világ poklából. Annyi nyomasztó rémálom után miért ne szegezhetne kamerát Lynch a szem előtti világra – tájra, kőre, csillagra?
Korosodó alkotók munkáira jellemző sok esetben a szavak, vonalak, gesztusok megfogyatkozása. Az erő átvitele a felszín alá. Most Lynch is így hangsúlyoz: minden halkabb, de semmi sem hiányzik. Sem a mániává lett motívumok, sem a humor. Kisvárosi főutcán átszaladó kutyák, fatörzsekkel megrakott teherautó, házfalból burjánzó, vegetációként áttűnő kukoricaföld, kerti ágyon napozó, rózsaszín minyonba harapó matróna, csigatempójú, egyenfarmeres nyugdíjasok, nagyvárosba ingázó üzletasszony a gutaütés határán, retardált, kétpetéjű iker autószerelők – americana, azaz bukolikus pillanatképek egy kissé korlátolt, de fájdítóan színes ország mélyéről, ahogy csak Lynch tudja.
Hogy mivel telt az a hetvenhárom év, ki is volt Alvin Straight, persze nem tudjuk meg. Hogy milyen volt, az ott van minden kockán. Látjuk, értjük, elhisszük. Mert ez a nyakas öreg simán elhiteti velünk a nehezét. Jó híreket hoz – tud egy világot, amelyik mégis működik, akkor is, ha csak fűnyíró jár hozzá. És ez nagy mutatvány, tekintve hogy az élet, ahogy mi ismerjük, nem áll meg körülötte.
Az egyik jelenetben a néptelen országúton egyszer csak sisakos, versenydresszes biciklisták erdeje jelenik meg. Friss tempóban húznak el Alvin mellett, szinte az árokba sodorják. Ő leállítja a járgány motorját, és csak figyeli a néma pedálozást. Mintha minket is felfedezne, és megnézne ekkor. Kinézne ránk az eleven szemével, és meglátná izzadt trikóinkat, riadt kis rajtszámainkat, a görnyedt pózt, ahogy idekint tekerünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4652 |
