Schubert Gusztáv
Jorge Luis Borges novelláiból tíz film készült. Szelleme azonban igazán csak most ölthet testet, az elektronikus örökkévalóságban, a pixelek labirintusában.
Az argentin író-filozófus – a XX. századra szinte kiveszett ez a szenvedélypárosítás, érződik is a bölcsesség ellanyhult szeretetén – idén lenne száz éves. Ha ugyan élt valaha. Nekem mindig is valószerűtlennek látszott az a kevés, ami átszivárgott róla a mérhetetlen tengeren, hogy vak volt, de egyszersmind a Biblioteca National igazgatója (később megtudtam, hivatalba lépésekor még nem vesztette el teljesen a szeme világát, amikor már semmit se látott, anyja olvasott fel neki, a mama halála után pedig fiatal felesége), és hogy írófejedelemsége szünetében – a felvonásközt a peronista hatalom rendelte el – egy Buenos Aires-i baromfi- és nyúlpiac felügyelője volt (ha ezt Hamvas Béla tudhatta volna). De odáig sohasem merészkedtem, mint 1979-ben egy juntához közel álló lap, a Cabildo, akik szerint Borges merő kitaláció, egy gátlástalan írói triumvirátus – Luis Maréchal, Mijuca Lainez és Adolfo Bioy Casares – agyszüleménye (utóbbit akkor már félévszázados barátság fűzte az fantazmagóriához), magát az írót pedig egy nevesincs olasz segédszínész játssza. Gyönyörű történet: aki képzeleg, a képzelet által vész el. A fikció – ha felpiszkálják – előbb vagy utóbb benyomul a gondosan sterilizált valóságba.
Itt tartottam az elmélkedésben, melynek másik szála a film felé kacskaringózott – miért, hogy ezt a hallatlanul képszerű, hihetetlenül izgalmas, féktelen képzeletű írót és szenvedelmes rejtvényfejtőt, igazán még ma, a többszörösen megcsavart fantasztikum tartós divathulláma, a Mátrix vagy a Cube idején sem fedezte fel magának a film? –, amikor csöngetett a gyorspostás. Comodoro Rivadaviából jött levél kedves argentin barátomtól, Gustavo Quijanótól (ő nem fikció, történész, etnográfus, Uqbar korai dinasztiáinak kiváló ismerője), épp Borgesről írt nekem, mellékelve egy régi interjút is, ide másolom a levelét, hátha másokat is azzal a reménységgel tölt el, mint engem, miszerint az elektronika évszázadában talán nagyobb szerencséje lesz Borgesnek az irodalmon túli megtestesüléssel.
*
Miből jöttem rá, hogy Borges halhatatlan? Nem az irodalmi halhatatlanságra gondolok persze, azt már gimnazistaként, a Körkörös romok delejes novellái közt elveszve biztosra vettem. Még csak nem is a fizikai értelemben vett örökkévalóságra, Borges ugyan több elbeszélésében is eljátszik a gondolattal, de kötve hiszem, hogy a testi halhatatlanság méltatlanul kisszerű és haszontalan ideája elcsábíthatna egy ekkora formátumú gondolkodót. Nem, ha Borges halhatatlanságra vágyott, csakis szelleme halhatatlansága izgathatta, még ha ez esetben – ellentétben az „örök klasszikusoknak” megadatott testetlen és múlandó halhatatlansággal, mely az olvasók akarata szerint kel életre, lappang vagy enyészik el – olyan szellemre kell gondolnunk, amely (aki?) az őt hordozó test halála után is szinte tapintható jelenésként marad velünk, kikerülhetetlenül, ott, akkor, és addig, amíg ő akarja.
Borges, rácáfolva felületes csodálóinak hiedelmére, tervszerű és angolosan precíz elme volt, nem valamiféle szenvedelmes őrült spanyol, aki a hajdanvolt hispán birodalom végvidékére vetve lázálmok és mesék szivárványos hagymázában lel kárpótlást a szürke reménytelenségért. Ha a halhatatlanság izgatta, biztos, hogy tudatosan kereste, és ha megtalálta, bizonyos, hogy nem hagyta említés nélkül.
Minap meghívó érkezett a nevemre a Warwick egyetemtől, tudományközi konferenciára invitált. A szümpozion címe – Borges nyomában – napokig fészkelődött a fejemben. Mintha egy élő, de titokzatos módon eltűnt vagy rejtőzködő személy felkutatatására ösztönözne. A Borges-kutatónak – gondoltam magamban – van egy behozhatatlan előnye minden más fantasztikus életmű tudós elemzőjével szemben: biztosra veheti, hogy ez az ember nem tűnhetett el szó nélkül. Borgest a titok érdekelte, és nem a titokzatosság. Biztosan hagyott valamilyen nyomot, tett valamilyen nyilvánvaló, ha nem is feltétlenül könnyen felfedhető utalást, amely elvezet hozzá. Ha igen – az nem lehetett más, mint egy labirintus. A labirintus – a testet öltött titok, rejtvény, talány – Borgesnél ugyanis nem egyszerű szignó, ex libris vagy barokkosan fellengzős metafora, hanem világmagyarázatának kulcsa. A borgesi labirintus – egy számítógép tudná csak kibogarászni, hányszor és hányféle értelemben használta kedvenc szavát, az alább következő rövid interjúban is hatszor fordul elő – sohasem üres, mindig van titka, ha nem is annyira a embertestű, bikafejű Minótauruszra kell gondolnunk ilyenkor, mint inkább arra, aki létrehozta. A labirintus a tervező ész műve, legfőbb titka nem a benne lakozó szörny – a labirintus éppenséggel szörnyűbb a belérejtett torzszülöttnél – hanem az építész maga. A világ kaotikus és rendezett, azaz labirintus, tehát van Teremtő. Borges labirintus-metaforái – a babiloniai sorsjáték, vagy a bábeli könyvtár – a világ teremtett voltára utalnak, ontológiai istenérvek. Isten a maga képmására teremtette a világot, ha mindenható, rendezettnek, ha pedig örökkévaló, kaotikusnak, vagyis megfejthetetlennek kell lennie annak, amit a semmiből teremtett. A paradoxon – a labirintus kettős természetében (rendezett rendetlenség) rejlő ellentmondás – nemhogy nem cáfolja a teremtő létét, hanem éppenséggel ez a legfőbb bizonyíték a létezésére. A tökéletesség véges, csak a tökéletlen örökkévaló. Borges persze világi ember, sőt világfi volt, nem teológus, az isteni mindenhatóság inkább úgy érdekelte, mint Prométheuszt az olümposziak titkai, amikor bizonyította, méghozzá nem ismeretelméleti értekezésekkel és létmagyarázatokkal, hanem novellák során át, hogy az isteni rejtvény megfejthetetlen, az ember rejtvényét fejtette meg, a maga módján ő is ellopta a tüzet.
Borges után – legalábbis szerintem – elviselhetőbb a lét elviselhetetlen könnyűsége, amellyel kisiklik minden elemzés elől. Borges eretnek filozófus: azért elemez, hogy bizonyítsa, a valóság rendszerezhetetlen, nem a mi fogyatékos elménk miatt, hanem mert épp ez a lényege. A klasszikus filozófiák vagy az eleve elrendeltség iszonyú láncait aggatják az emberre, vagy a korlátlan szabadság bénító illúziójával nyűgözik. Borges példái szerint (hasonlatképpen matematikai bizonyításokra gondoljunk inkább, semmint erkölcsi példázatokra) az akarat szabad, de ez a szabadság eleve elrendelt. Emlékezzünk Borges babilóniai sorsjátékára: ha sorsunk nem isteni döntés, és nem is a mi akaratunk függvénye, hanem a sorshúzás teremtette véletlené, akkor elvesztettük ugyan a világtörténelmi, sőt kozmikus küldetés méltóságát, de cserébe a teljesíthetetlen mandátumért, megnyertük a saját életünket. Szerepet játszunk ugyan, de a szerepek száma végtelen, bárki bármi lehet, hiszen „a sorsolások száma végtelen. Egyetlen határozat sem végleges, mind újabbakba ágazik el”. Ez persze – vethetné ellen valaki – csak szemfényvesztő illúziója a szabad akaratnak, a sorsjáték nem hagy teret a személyiségnek, nem mi választjuk meg a sorsunkat, hanem a vakszerencse. Miért? Itt és most, a való világban talán a magunk választotta sorsot éljük? Valóban életfogytig uránbányász, földrajztanár vagy szövőnő szeretnénk lenni? – kérdezhetne vissza Borges, ha nem bízna olvasóinak ítélőerejében. „Minden a lehető legjobban van, a létező világok legjobbikában” – Leibniz híres-hírhedt mondása regnál mindennapjaink felett. Akár a Candide-ot, e tézis maró szatíráját megíró Voltaire, Borges is velejéig szkeptikus a mindenkori és a hivatalos verzió szerint mindenkor tökéletesnek tartott társadalmi berendezkedéssel és fizikai világképpel szemben, csak épp a filosz pókerarca mögé rejti mélységes szkepszisét. Minden, amit féktelen önteltségünkben állandónak és teljesnek gondolunk, mulandó és töredékes.
A tudásunk? Minél több ismeretet halmozunk föl, annál elveszettebben bolyongunk a világban. A minden ismeretet magában foglaló bábeli könyvtár tudós reménykedése valójában swifti keserűségű paródia, a tökéletes bibliotéka (vagy a végtelen számú lapból álló tökéletes könyv) éppoly határtalan, mint az univerzum, amelynek megismerésére rendeltetett, könyvtárosai sohasem igazodhatnak ki benne.
A történelmünk? Azt jóideje tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják, újkeletű tapasztalataink szerint nem is feltétlenül bízzák a történészekre a történelemhamisítást, hanem magukkal a vesztesekkel játszatják el a kutyakomédiát. De hogy külső kényszer nélkül, egy egész nép is képes történelmet játszani, ez Borges szabadalma. Az áruló és a hősben (a novellából Bernardo Bertolucci Pókstratégia címmel forgatott a fasiszta Olaszországra áthangszerelt – feleslegesen titokzatoskodó – filmet) egy lánglelkű szabadságharcosról kiderül, hogy áruló, társai halálra ítélik, de hogy az ügyön folt ne essék, eljátsszák, hogy az ellenség merényletének esett áldozatul. A „darabban” nemcsak a hős és bírái, de az egész város fellép, a színészek száma légiónyi. Az előadás végül is eléri célját, az áruló kivégzését a haza felszabadításának eszközévé teszi, és az előre megírt, részben Julius Caesar életrajzából, részben a Macbethből kiollózott szövegek és cselekedetek, „mindaz, amit mondtak és tettek, megmarad Írország történelmében, s rajongó emlékezetében.” Az iránytű és a halál (Alex Cox rendezett belőle filmet, melyben maga játssza Borgest) ugyanez a séma kicsiben, egy gyilkos csak azért követi el a fortélyosan megtervezett gyilkosságsorozatot, hogy lépre csalja vele a borotvaéles logikájú mesterdetektívet, aki miatt annak idején bátyja meghalt. Minden történetre, minden történelemre rábizonyulhat, hogy hamisítvány.
Az idő? Borges nem egy esszében és novellában adta közre „az idő újabb és újabb cáfolatát”. Az idő sem hajlamos abba a komótos rendbe illeszkedni, amelyben elképzeljük. Az idő megállítható. A Titokban végbement csoda hőse, a prágai zsidó drámaíró egy év haladékot kér Istentől, hogy befejezhesse drámáját, mielőtt a németek kivégeznék, imája meghallgatásra talál, míg a kivégzőosztag felsorakozik, puskáját vállhoz emeli .... és lő, Jaromir Hladnik fejében egy hosszú év telik el, épp elegendő, hogy megtalálja az utolsó jelzőt, és gondolatban kitegye az utolsó mondat végére a pontot. Eltelt az egy év, vagy csak káprázat volt, s ha ez utóbbi történt, változtat-e az a lényegen. És mi van, ha az idő körkörösen folyik, így végtelen? Ha „Rómában Cassius valék, Párizsban Desmoulins Kamill”... Ha az embert álmodó Isten is, csak másvalaki álma (Körkörös romok). Ha „minden tudás emlékezés csupán” és „minden új dolog csak feledés”?
A tér-idő labirintusban élni, zavarba sőt kétségbe ejtő mutatvány. De a helyébe álmodott valóság is az. „Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg a világot, térben szilárdnak, időben pedig maradandónak, ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis”.
Borges, e kis repedések (mint a cáfolatoknak 2300 éve ellenálló Zénón apória, a gyorslábú Akhilleuszról, aki sohasem fogja utolérni a lomha teknőst) nagy csodálója, ha itt hagyta ezt a világot, csakis egy labirintusba költözhetett.
De hol keressük ezt a labirintust? Először arra gondoltam, miként Az elágázó ösvények kertjének kínai főhőse, én is egy könyvben fogom megtalálni. A műben, s nem a külvilágban. Ezt a gondolatot azonban rövid megfontolás után elvetettem, Borges életműve kétségkívül végtelen, akár egy útvesztő, de hát melyik életmű nem az. Második gondolatom, hogy talán egy filmet kell keresnem. Borges a harmincas években filmkritikák sokaságát írta, felizgatta a valóságot megkettőző találmány (Tlön képzelt világában „ a tükör és a közösülés undorító dolgok, mert megszaporítják az emberek számát”), de maguk a filmek – hacsak a labirintust meg nem pillantotta bennük – kevésbé hozták lázba. Annak, hogy e röpke és nem különösebben izgalmas liezon idejekorán megszakadt, csak egyik oka volt, hogy Borges 1938-ban, egy baleset következtében kis híján teljesen megvakult, nem kevésbé nyomós ok lehetett a szakításra, hogy a labirintus-ember nem ismert magára az új médiában. A film semmi olyat nem tudott mondani a labirintusról, amit szavakkal – sokkal könnyebben – ki ne tudott volna fejezni. A filmidő – legyen bár mégoly bonyolult – másként múlik, mint az útvesztőben bolyongó ember ideje. A véges filmszalagra feszítve inkább mindennapjaink rendjére hasonlít, semmint a körkörök és elágazások isteni zűrzavarára. (Az álom-idő, melynek kifejezésére a film olyannyira alkalmas, Borgest kevéssé érdekelte. Nem vizionárius költő volt, hanem novellista filozófus.) A közöny kölcsönös volt. Habár tíz játékfilm készült Borges novelláiból, ezek egyike sem lett korszakos nagy mű, többségük ráadásul a mi szempontunkból érdektelen couleur local-t, a szikár szenvedéllyel megírt gaucho-novellákat, apacstörténeteket tartotta fontosnak Borges-életműben.
Talán ennyiben hagytam volna Borges titkát, ha nem nem kellett volna néhány sort papírra vetnem a warwicki konferencia előtt. Ihletért és tényekért az Interneten szörfölve eredtem Borges nyomába. Nem különösebb eredménnyel, az aarhus-i egyetem Borges-honlapja éppoly kevéssé elégítette ki kíváncsiságomat, mint a Fundación San Telmo első látásra kimeríthetetlenül gazdag, valójában fölöttébb szerény zsákmányt nyújtó digitális emlékhelye. Ha sikerrel járok, az Internetet még alighanem ma is Internetnek hívják, s nem Borgesiának, de a kudarc felkorbácsolta vadászszenvedélyemet, órákig bolyongtam az elektronikus pagonyban, linkeken, website-okon, elágazásokon, mellékösvényeken át újra meg újra eljutottam oda, ahonnan szabadulni akartam, és minden igyekezetem ellenére sem találtam oda, ahová pedig visszavágytam. És amikor a fáradtságtól már csak némán körözött tekintetem az Internet fölött, megpillantottam magam az útvesztőben tévelyegni, és láttam, hogy „ a vonalaknak ez a végnélküli labirintusa Borges arcának képmását vázolja föl”. Nem tudom, hogy az ő műve-e ez a végtelen bábeli könyvtár, akár Tlön nemlétező bolygójának nagyon is létező enciklopédiája, melyet egy titkos társaság szerkesztett, és Borges tett közkinccsé. De abban, hogy ő találta föl, bizonyos vagyok, egész életében, minden novellájában és esszéjében ezt kereste, ezt a labirintust, mely magában foglal múltat és jövendőt, és aki keres, az talál, szó szerint, mint Tlön bolygóján, ahol a régész nem a elveszett múltat tárja föl, hanem a lehetséges jövőt.
Borges, ha élne, az Internetről írna az esszét és CD-ROMokban adná közre körkörös és elágazó novelláit. De hiszen él. Olykor szörfölés közben látjuk is, a reklámablakocskákban az ő gunyoros-bölcs kérdése fut: „Még hogy egy ilyen kis görög rébuszért változtassunk a világképünkön?” Ráklikkelünk: A testet öltött bábeli könyvtárért talán igen.
*
Mi mással válaszolhatnék barátom lelkes levelére, mint Borges szavaival: „Lehet, hogy Tlön labirintus, de ember kiokoskodta labirintus; arra való, hogy megfejtsék. Az emberiség el van bűvölve Tlön szabályosságától és újra meg újra elfelejti, hogy nem angyalok, hanem sakkjátékosok szabályossága ez.” Akárhogy is, holnapra Tlön lesz a világ.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 16-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4648 |
