Beregi Tamás
2000 felé közeledve megszaporodtak a filmes időutazások. Vissza a jövőbe, előre a múltba, örökké úton reális és virtuális közt: csúcsforgalom az évezredhatáron.
„Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom” – írja Szent Ágoston vallomásainak híres passzusában. Ágostonnak az idő szubjektív voltával, annak meghatározási lehetőségeivel – pontosabban lehetetlenségeivel – kapcsolatos elmélkedései a megfogalmazásuk óta eltelt majd' egy évezred során semmit sem vesztettek értékükből, mi több, a XX. századra különösen aktuálissá váltak. Bár Bergsonnak a külső (objektív) és a belső, azaz szubjektíven megélt időre vonatkozó metafizikai okfejtései voltaképp Ágoston gondolatait visszhangozták, korunk fizikája a filozófiánál jóval mostohábban bánt a tradicionális időfogalmakkal, és jelentősen átformálta azokat. Einstein relativitáselmélete megdöntötte a mindaddig szentírásként kezelt newtoni abszolút tér és idő fogalmát, s a tudós nagy gravitációjú testek idő és térgörbítő hatásával kapcsolatos számításai bevezették a képzetes idő fogalmát. Az idő a tértől elválaszthatatlan negyedik dimenzióvá alakult, a kozmikus téridő pedig, mintha csak valamilyen ősi teremtésmítoszt akarna gúnyolni, „összehajtogatott” lemezzé vált, ahol az egyes, ellentétes irányban haladó rétegek között hatalmas tér- és időugrásokat lehetővé tévő galaktikus „féregjáratok” teremtenek kapcsolatot. Steven Hawking csillagász, a „fekete lyukak apostola”, akinek szellemi teljesítményét a század legnagyobbjai közé sorolja a fizikatörténet, s aki megkísérelte az einsteini relativitáselmélet, és a kvantumfizika egyedülálló szintézisét, maga sem vetette el a lehetőséget, hogy az idő megfordítható, és, akárcsak a tér, bebarangolható. Hozzá hasonló meglepő eredményre jutottak a mikrovilág kutatói is: számos fizikai, matematikai elméletet született az antirészecskék „visszafelé folyó” belső idejéről, olyan elemi részecskékről, melyek képesek a fény sebességét átlépve kisebb „időugrásokra”, vagy zárt, ciklikus időstruktúrákban való létezésre. (Ezeket az elméleteket G. Withrown részletesen elemzi Az idő természetfilozófiája című könyvében.)
Az efféle meghökkentő és absztrakt teóriák persze kapóra jöttek a tudományos-fantasztikus művészetnek, hisz a sci-finek egyedülálló lehetősége nyílt arra, hogy Istenétől és túlvilágba vetett hitétől megfosztott századunknak visszaadjon egy kevéskét az örökkévalóságból. Az időutazás egyenlő az idő fölötti uralommal, az idő legyőzője pedig magának az örökkévalónak mutat pimasz fityiszt, hisz, William Blake szavaival élve: „Az idő az örökkévalóság adománya.”
Az időutazás létjogosultságában való hit mára hatalmas méreteket öltött. Az Egyesült Államokban számos időutazás kutató központ létezik, ezek közül a leghíresebb a magát korunk legnagyobb géniuszának valló Dr. Gunthar von Schelling és hű asszisztense, Josi Jamamoto vezette Time Travel Institute, valamint a Long Island-i Time Travel Research Center, amely különféle titokzatos régészeti leletekkel igyekszik bizonyítani, hogy az időutazók a paleozoikum óta rendszeres látogatói múltunknak. Az Internet az időutazás-hívők valóságos kincsesbányája: a Tri Star Information System az idővándorlással kapcsolatos információk, tudományos és áltudományos hírek óriási adatbázisa; bizonyos weblapokról kitölthető íveket szedhetünk le, melyekben arra kérhetjük leendő időutasunkat, hogy látogasson meg minket életünk során. Hogy a randevú biztosan megtörténjék, fényképpel, adatokkal kell igazolnunk személyazonosságunkat, részletes információkat kell adnunk a környezetről és a korról, melyben élünk, a leendő találkozó helyéről pedig térképet és fényképeket kell készítenünk: a kis csomagocskát ólomdobozba rakva halálunk előtt biztonságos helyre kell rejtenünk. Bizonyos site-ok azonban még az efféle, ősi túlvilági útravalókra emlékeztető információcsomagoknál is többet kínálnak: az igazán fanatikusok potom 360 dollárért on-line megvásárolhatják a különleges kristályokkal működő időgépet, a „Hyper Dimension Resonatort”, amely utasát – legalábbis feltalálója szerint – pillanatok alatt a kívánt korba röpíti.
Az időutazás minden utazások legkülönlegesebb és legkiváltságosabb formája, az idővándor pedig minden utazók legvakmerőbbike, hiszen nem kevesebbre vállalkozik, mint egy szakrális dimenzió törvényeinek megbontására. Amióta tudjuk, hogy nincs menny és pokol, a térbeli utazásnak többé semmiféle határvonala nincsen: a tér ismeretlen dimenzióinak felfedezője nem tud átlépni a túlvilág kapuján, mozgásának csak az ésszel felfogható, csak a fizikailag legyűrhető messzeség szab határt. Míg azonban a térutas csak a távolság fölötti uralmat óhajtja, az időutas nem kevesebbet remél, mint a létezés fölötti hatalom megszerzését. A térutas csak a teremtett világgal harcol, az időutas magával a teremtővel. A tér titkainak felfedezése fizikai kaland. Az időé: metafizikai is egyben.
A tér bebarangolóját az ismeretlen megismerésének vágya hajtja. A múlt beutazóját a kísértés, hogy megváltoztassa jelenét, s hogy ezzel az ismertet ismeretlenné tegye. A térutas: megfigyelő. Az időutas: alkotó. A tér fölötti uralom csak luxus, az idő fölötti uralom a minden. A térutas az örök kielégíthetetlen, hiszen a tér egy-egy szeletének meghódítása újabb és újabb világok felé űzi őt; az időutasnak van célja, és ha ezt eléri, elnyeri tökéletes boldogságát. A térutas Don Juan, akit a kíváncsiság állandóan újabb és újabb nők felé sodor. Az időutas lovag, aki egyetlen nőért epekedik, azt kell megszereznie kitartó, hű udvarlással. A tér önként adja, az idő kéreti magát.
A fiktív időutazási technikák óriási fejlődésen mentek át az évszázadok során. A legkorábbi időutazásos regények a középkori látomásos irodalom tradícióiból nőttek ki: a főhős elalszik, vagy furcsa önkívületi állapotba kerül, majd magához térte után különös világban találja magát. Így jutott az egyik legkorábbi időutas-regény, az L. S. Mercier által 1771-ben írt L'an Deux Mille Quatre Cent Quarante főhőse 2440-be, Utópia világába, és hasonló módon – egy kocsmai verekedést követő eszméletvesztés révén – csöppent Mark Twain jenkije (Egy jenki Arthur király udvarában) a legendás brit király birodalmába. A főhőst esetleg – Dantéhoz hasonlóan – túlvilági küldött kalauzolja az idő végtelen labirintusában: ily módon utazik Madách Ádámja Lucifer oldalán.
A sci-fi persze nem elégedhetett meg ilyen tudománytalan „időugrálósdival”: szüksége volt egy – némi áltudományos fizikai okoskodással csillogóra csiszolt – különös gépre, egy kis „kronokabinra”, amely elrepítette utasát a kiválasztott korba. Ezt a szerkezetet H. G. Wells tudósa fabrikálta meg először 1895-ben.
George Pal 1959-es Oscar-díjas Időgépe sokban eltér ugyan az alapjául szolgáló Wells-regénytől, egyik leghatásosabb jelenetét, az időgép elindításának és az utazás kezdetének pillanatát azonban szinte képről képre követi:
„Nagyot lélegeztem, fogaimat összeszorítottam, s megragadva mind a két kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A laboratórium homályba borult, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a szobába, és anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott. Vagy egy perczig eltarthatott, míg keresztül ment, de nekem úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valamilyen rakéta. Lenyomtam, amennyire csak lehetett az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratórium halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt maga a fekete éjjel, utána újra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre gyorsabban váltakozva… az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá... Láttam, amint a fák nőttek, és változtak, mint a gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek, összeomlottak, elenyésztek. Perczről perczre föltetszett és eltűnt szerte a világon a fehérlő hó, s nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke színe.” (–– ford.)
Az időgép furcsa, mechanikus báb. Gubószerűen óvja utasát a természeti törvények felrúgását villámokkal, vakító fényjelenségekkel, rettenetes recsegéssel-ropogással büntetni igyekvő téridő szikrázó haragjával szemben, hogy aztán, megérkezvén a célba, ajtaját felemelve szabadon bocsássa az új életre kelt idővándort. Műszerfalán a km/h jelzés helyett az évtized/perc olvasható, motor helyett különös, félig technikai, félig mágikus energiaforrás (fázistranszformátor, kapacitor, tér-idő modulátor) a hajtóereje, csövei nem kipufogógázt eregetnek, hanem párát, füstöt meg tüzet. Óriási energiákra és nagy sebességre van szüksége az időből szökésre: a Vissza a jövőbe
plutóniumautója 88 mérföld/óra sebesség elérésekor, az Időzsaru időkabinja, a 12 majom kilövőkapszulája rakétasebességre gyorsulva juttatja utasát a múltba; Szergiusz professzor űrhajója, fedélzetén a hősszerelmes Tibor Ákos gróffal (Szíriusz) Föld körüli pályára áll, majd a Nap elektronjainak sebességével, vagyis 300.000 km/h-val száguld, s így repíti főhősét a XVIII. században élő Karády Katalin karjaiba.
Az időutazás absztrakt élmény, mely máig megőrzött valamit múlt századi álomszerűségéből. Az éterszerű dimenzión átkelő utasnak tér-idő víziókat kell átélnie: görbült fényalagutak, kaleidoszkópszerűen összeolvadó, változó, ragyogó formák tűnnek fel a szemei előtt, különös, kísérteties, múltból és jövőből érkező, egymást erősítő és gyengítő hangok, őrjítő rezonanciák kísérik repülését.
Az időutazáshoz persze nem feltétlenül van szükség időgép-kabinra. Az Időutazók XXV. századból visszaérkező őrült tudósa markában szorongatott időkristállyal közlekedik, az Időbanditák (Terry Gilliam) hősei egy titokzatos csillagtérképen feltüntetett ragyogó fény-időkapukon át vándorolnak, ugyancsak vibráló fényportál juttatja át a Vadak ura 2. barbár főhősét mitikus világából korunk Amerikájába. A Ken Russell rendezte Változó állapotok professzora egy különös mexikói drog hatására éli át időutazás-vízióit, amelyek aztán egészen a világ keletkezésének pillanatáig repítik őt. A Végső visszaszámlálás anyahajója, a Nimitz hatalmas mágneses időörvénybe kerülve jut a múltba, a Terminátorban villámok szülik meg az éjszaka óriáscsecsemőit, a jövőből érkező gyilkológépeket. A trükköket kevésbé „kedvelő” kelet-európai filmek inkább Mark Twain-i tradíciókhoz nyúlnak vissza, a láthatatlan időugrást itt megmagyarázhatatlan, véletlen csodák okozzák: a lengyel Anna királynő gyűrűje gyerekhősei egy barlangon keresztül jutnak egy XV. századi hercegi udvarba, a Halló, itt Iván cár főszereplői egy falon át lépnek a múltba. A középkori látomásos időutazás tradíciója legszebb és legtisztább formájában Vincent Ward zseniális filmjében, a Navigátorban bukkan föl: itt a világtól elszigetelt kis kelta falu megmentéséért induló csapatot egy víziók gyötörte kisfiú „álmodja át” a jövőbe.
A korai időutazásos regények főhősei csak eszközök voltak az író kezében arra, hogy kalandjaik bemutatása révén maró társadalmi kritikáját közvetítse. Az Egy jenki Arthur király udvarában kíméletlen vádirat a középkor, de egyben a XIX. század erkölcsei ellen. Wells időutazója a kommunizmust, azaz Utópia világát keresi, de ehelyett egy elfajzott társadalmat talál, ahol csak még jobban kiéleződtek a viktoriánus kor szociális ellentétei: a munkásokat a fél-állati szintre süllyedt, majomszerű morlock-ok, a dologtalan, henyélő arisztokráciát hófehér leplekben járó, gyümölcsevő eloi-k jelképezik. Ez a fajta társadalmi kritika a későbbi sci-fi regényekből és a tudományos-fantasztikus filmek többségéből eltűnt, hogy különböző időparadoxon-kérdéseknek adja át a helyét, de helyenként azért még fel-felbukkan: az Időről időre Malcolm McDowell alakította H. G. Wells-e például gépével a XIX. századból a hetvenes évekbe csöppen, de a kommunizmus helyett egy züllött, pénz- és szex-uralmi világban találja magát. Woody Allen egyik korai filmje, A hétalvó a XXII. századot gúnyolja, ahol egy tolókocsis, infantilis diktátor uralkodik, az emberek csokoládén, zsírtól csepegő sülteken meg gigászi zöldségeken élnek, szexualitásukat pedig a genitáliákra szerelhető gépek stimulálják.
Az időutasok két csoportra oszthatók: lázadókra és áldozatokra. Az előbbiek a múltat és jövőt kifürkészni vagy megváltoztatni igyekvő, a Halál ellen hadba szálló Prométheuszok, az utóbbiak kozmikus erők vagy eszelős tudományos kísérletek szenvedő alanyai. Az előbbiek az időt formálják játékszerré, az utóbbiakat az idő teszi játékbábokká. Egy valamiben azonban hasonlítanak: kalandjaik során akarva vagy akaratlanul szinte mindig elnyisszantják az események természetes alakulásának idő által szorgosan és előre eltervezetten szövögetett szálait. Ritka az olyan időutas, mint a hatvanas évek nagy sikerű BBC sorozatának főhőse, a Tardis nevű időgépen közlekedő Dr. Who, aki bejárja ugyan a történelmi korokat, és találkozik Odüsszeusztól kezdve Caesaron meg Oroszlánszívű Richárdon át Medici Máriáig, s a francia forradalom nagyjain keresztül a Földet jövőben gyarmatosító idegen lényekig minden fontosabb személlyel, mégsem bolygatja meg a történelmet, nem igyekszik szétválasztani egymástól a kéz a kézben járó Időt és Sorsot. Nem, a hozzá hasonlóan bölcs idővándor ritkaságszámba megy.
Az idővándor, főleg a múltba látogató, az utazók legveszélyesebbik fajtájából való. Hiszen ő a kauzalitás terroristája.
Az Időutazók Klaus Kinski alakította őrült professzora hatalomvágytól hajtva érkezik vissza a jövőből a vadnyugatra: meg akarja ölni annak a tudósnak az ősét, aki majd a XXV. század ünnepelt egyénisége lesz, és ezzel elhomályosítja az ő hírnevét. Schwarzeneggert a Terminátor 1-ben azért küldik vissza a posztapokaliptikus jövőből, hogy megölje, a Terminátor 2-ben pedig azért, hogy megmentse a gépek ellen fellázadó emberek leendő nagy vezérét, O'Connort. A Running Against Time (Versenyfutás az idővel) professzora azért tér vissza a múltba, hogy megakadályozza Kennedy elnök halálát, Az idő száműzöttje Mark Hamill alakította űrpilótája azért, hogy felkészítse a Földet egy idegen civilizáció közelgő támadásával szemben. A Holnapember hősének célja megakadályozni egy titkos katonai támaszponton annak a fegyvernek a kifejlesztését, amely majd elpusztítja bolygónkat, a 12 majom Bruce Willisének pedig az a feladata, hogy kinyomozza, honnan terjedt el az emberiség nagy részét kiirtó, a túlélőket pedig föld alatti falanszterekbe kényszerítő rettenetes vírus. A Star Trek IV: Hazautazásban az Enterprise legénysége bálnákat menteni, az Időbanditák szedett-vetett csapata mesés kincseket rabolni, A Somewhere in Time (Valahol az időben) főhőse és a Szírusz Tibor Ákosa pedig szerelmet keresni tér vissza a múltba (az előző férfiút egy halott színésznő fotója, a másikat egy primadonna több évszázados festménye babonázza meg, és hívja időutazásra).
Az időutazással kapcsolatos teóriák nagy része feltételez olyan rejtett természeti ellenerőket, olyan „véletleneket”, amelyek a megfelelő pillanatban működésbe lépve megakadályozzák, hogy végzetes változás történjék az események idő- és sors megszabta alakulásában, és ezzel a fejük tetejére álljanak a kauzalitás törvényei. Ilyen természeti erő a Végső visszaszámlálás elektromágneses idővihara: igaz ugyan, hogy a film elején a II. világháború kellős közepébe repíti a Nimitz anyahajót, azonban amikor a kapitány felismeri a kitüntetett történelmi pillanat jelentőségét, és úgy dönt, hogy beavatkozik a háborúba, s megakadályozza Pearl Harbour lebombázását, a vihar újra megjelenik, hogy az utolsó pillanatban visszarepítse a túlbuzgó katonákat a jelenbe. A 12 majom Bruce Willise ugyancsak képtelen megakadályozni a kór elterjedését: sok másik idővándor-társához hasonlóan eltéved a véletlen események szövevényes és vakjáratokkal teli időlabirintusában, s végül lepuffantják, mielőtt végezhetne a vírusokat világra szabadító eszelős tudóssal.
Ahol nem a természeti erők vagy a véletlen, ott a bölcsebbik fajtából való idővándorok vagy speciálisan kiképzett ügynökök szállnak hadba az idő terroristáival. Dr. Who azért avatkozik bele az 1066-os hastingsi csatába, hogy megakadályozzon egy másik idővándort az összecsapás kimenetelének, és ezzel a történelemnek a megváltoztatásában. Az Időutazók Klaus Kinskijét két másik idővándor likvidálja, a Terminátor 1–2-ben mindig akad egy őrangyal, aki védőszárnyai alá veszi a jövő nagy reménységét szíve alatt hordozó anyát, illetve magát a messiás-gyermeket. Az Időzsaruban már speciális időrendőrök működnek, akiknek az a feladatuk, hogy semlegesítsék az időterroristák által múltban előidézett időzavarokat: Van Damme erőt és energiát nem kímélve indul újabb és újabb bevetésekre, mi több, a legvégső harcban múltbéli önmagával vállvetve harcol a jövőt megváltoztatni igyekvő, világuralomra törő gonosz szenátor ellen.
Az időutazás ellenkező előjele egyben ellentétes hatalmi pólusokat is jelent. A múltba utazót a történelmi tudás és a technika felfegyverzi, a jövőbe látogatót az ismeretlen kiszolgáltatottá teszi. A múlt vándora határozott léptű keménylegény, a jövő felderítője csetlő-botló, idétlen figura. A múltba látogató: fehér ember a vadak között. A jövőbe csöppenő: bennszülött a nagyváros dzsungelében.
A jenki Merlin helyére lépve igazi technokrata mágussá válik Arthur király udvarában, és kényére-kedvére átformálja a lovagkort, „civilizálja” a gyermekded lelkű hősöket. Hasonlóképpen alakítják át környezetüket az Anna hercegnő gyűrűje főszereplői, akik jövőből hozott különleges tudásuk révén a herceg első számú kegyenceivé válnak. Az Időlovas vadnyugatba csöppent motorbiciklistája és a Vissza a jövőbe harmadik részének westerncsizmát húzó dokija csodagépeik révén a hatlövetű korszak elsőszámú hőseivé lesznek. A Végső visszaszámlálás szuperszonikus vadászgépei megszégyenítik a második világháború legdicsőbb pilótáit is, a Terminátor csodafegyverei révén korunk ámokfutó-sztárjává válik, a művelt hazafi, Tibor Ákos pedig, miután kioktatja a XVIII. század léha magyar nagyurait, és felhívja figyelmüket történelmi szerepükre, nincstelen nemesből a nők bálványává és az arisztokrata társaságok ünnepelt hősévé lesz. Ezzel szemben az Időről időre hetvenes években lézengő H. G. Wellse, vagy A hétalvó Woody Allenje burleszkhősként csetlik-botlik a jövő metropoliszában. A Jöttünk, láttunk, visszamennénk vagy a Navigátor középkorból érkező vándorai számára a technika vívmányai: a telefon, a televízió, az autó, a turmixgép mágikus bestiákká alakulnak, akikkel karddal kell végezni, vagy akik elől menekülni kell. A Freejack Mick Jagger által alakított autóversenyzője egy súlyos baleset után arra eszmél, hogy 2009-be került, ahol az ózonlyuk miatt fertőzött emberek gyógyszerként akarják felhasználni az ő egészséges szerveit: menekülni kényszerül, de csak kivert lidércként bolyong a futurisztikus nagyvárosban. A Majmok bolygója főhősét rabszolgává teszik az ember helyét majdan átvevő csimpánzok, az Időutazók és a Túl az idő korlátain jövőbe látogató kalandorait is csak a véletlen menti meg a Földünket a nukleáris holocaust után gyarmatosító mutánsoktól és androidoktól.
Az idővándorok különös, kitüntetett kasztjába tartoznak azok az utazók, akik nem vándorolnak az időben, hanem öröklétet kaptak ajándékba. A Hegylakó, az Orlando és a Psyché főhősei dicső vagy éppen szégyenteli történelmi korokat élnek át, hogy a végén elnyerjék jutalmukat, a jól megérdemelt pihenést. Az idő kegyencei és áldozatai is ők, akiknek egyszerre boldogság és nyűg az öröklét. Az idő igazi megajándékozottjai azonban azok, akiknek lehetőségük nyílt arra, hogy újraéljék és ezzel rendbe tegyék egyszer már elszúrt életüket. A Coppola rendezte Peggy Sue férjhez megy hősnője, a csődöt mondott házasságban élő, két züllött gyereket produkált Kathleen Turner egyszer csak arra eszmél, hogy ismét 18 éves, és újrakezdhet mindent az életben; a nagyszerű Idétlen időkig Bill Murray alakította világgyűlölő meteorológusa napról napra újra kell hogy élje élete legszörnyűbb 24 óráját, egészen addig, míg rá nem talál az önmegvalósítás és a boldogság kulcsára.
Az idő bosszúra éhesen leselkedik a vándorokra, és ezért az időutazónak tabuk egész sorát kell szem előtt tartania, mely tabuk áthágása könnyen végzetes lehet. Az egyik legalapvetőbb és persze legkevésbé betartott parancs a „sose változtass semmit”, hisz a környezet legapróbb módosulása elképesztő láncreakciót indíthat el, amely szörnyű következményekkel járhat. Ray Bradbury Mennydörgő robaj című novellájában egy óvatlan időutazó véletlenül eltapos egy őskori pillangót: a látszólag jelentéktelen esemény miatt nem csak az írásjelek módosulnak, és az i helyett y betű lesz a latin (latyn) ábécében, a ballépésnek súlyosabb következménye, hogy az USA elnökévé egy diktátort választanak. A Vissza a jövőbe Martinja az ötvenes évek Amerikájában saját leendő édesanyjával ismerkedik meg, aki beleszeret, ezzel pedig a leendő apa pozíciója, a házasság, vagyis a fiú léte is veszélybe kerül. A másik alapvető parancs a herakleitoszi „Ugyanaz az ember sosem léphet kétszer ugyanabba a folyóba” tételből vezethető le, és így hangzik: ugyanaz az anyag ugyanazon időben sosem töltheti ki ugyanazt a teret. Az Időzsaru Jean-Claude Van Damme-ja tökéletesen tisztában van ezzel a paradigmával, így a világuralomra törő, múltba látogató gonosz szenátort oly módon pusztítja el, hogy a politikust meglöki, amikor az fiatalkori önmagával beszélget: a két összeérő szenátor, mint két ellentétes töltésű részecske kioltja egymást, s anyagtalan masszává alakulva örökre eltűnik a világból.
Az idő rettentő bosszút áll tabuinak megsértőjén. René Barjavel Óvatlan utazó című regényének végén a múltba látogató főhős elhatározza, hogy végez Napóleonnal, azonban amikor rálő a császárra, egy katona ugrik védelmezőn ura elé. A meggyilkolt férfiról kiderül, hogy az időutazó nagyapja volt, mielőtt az még gyermeket nemzhetett volna. Az író ezután hosszasan töpreng az időutazás elméletekben ma már csak „nagyapa paradoxonnak” hívott problémán: ha az idővándor lelőtte a nagyapját, akkor ezzel önmagát is elpusztította. Ha azonban elpusztította önmagát, vagyis meg sem született, akkor vajon hogyan tudta megölni tulajdon nagyapját?
A paradoxont számos elmélet szinkron-idők létével próbálja kiküszöbölni, vagyis azzal, hogy a jelennek több, egymással egyidejűleg létező alternatívája van. Ezek az elméletek azonban meglehetősen homályos, és cseppet sem megnyugtató okfejtések.
Az időutazónak nagyon is résen kell lennie. Jobban teszi, ha óvatos megfigyelő marad, és megelégszik azzal, hogy megismerte az öröklét egy kis szeletkéjét, s nem próbál a teremtő helyébe lépni.
Mert különben, az óvatlan utazó szájából könnyen így hangozhatnék az ágostoni mondat: Hogy mi az idő? Ha nem kérdezték, nem fogom tudni. Ha kérdezni fogják: tudtam.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 08-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4646 |
