Jeles András
Mórickának Móricka általi ábrázolása.
A vetítőgépből kiszabaduló fénycsóva, amint a vászonra hull – emlékszem, nem tudtam betelni ezzel a szinte erotikusnak érzékelt, mindig újat ígérő, örömteli találkozással.
A blank vibráló, rejtvényszerű karcai, a befutó sustorgása, a por izzása, remegése a fénykúp éjszakából kimetszett terében, a vászon elvont, de mégis mintegy emberi értelemben megviselt fehérsége, s a kissé mindig remegő kép, amely valami ütött-kopott égboltra, egy lenyűgöző világ alig érthető jelzéseire emlékeztetett.
Valószínű, hogy ez az élmény az újabb nemzedékek számára egyszer s mindenkorra elveszett.
Viszont itt van a modernizáció, a fejlődés és a többi. (Ami a fejlődést illeti: ezen a téren például abban mutatkozik meg, hogy az újszülöttek szemében a pupilla bársonyán előbb tűnik fel egy monitor vibráló képe, mint az anyai arc.)
Érdekes, hogy az én időmben még a propagandafilmek készítőit is lenyűgözte (így mutatják a dokumentumok) a kinematográfia technika révén megnyilatkozó „új, más világ”, amely – noha a korszak, a fejlődésbe vetette minden hitét, és alig mutatott hajlandóságot arra, hogy a fegyverkezésen, a termelésen és a koncentrációs táborokon túl levő valóságot is érzékelje – automatikusan megidézte, fölébresztette a filmkép mögött lapuló, már nem képszerű, „szellemi” tartalmakat és a hozzájuk kapcsolódó érzékenységeket, azaz – egyszerűen szólva –: a filmkép metafizikáját.
Nem állítom persze, hogy ez a filmkép dokumentáris adottságaihoz mindig rejtély- és rejtvényszerűen kapcsolódó „metafizikai” háttérzaj intellektuális értelemben mély nyomokat hagyott volna a korszak filmjen, annyi mindenesetre tudható, hogy a kollégák megszállottjai, szinte médiumai voltak ama számukra néma, ismeretlen és megközelíthetetlen erőnek.
Ez a megszállottság szakmai téren persze legfeljebb „mesterségbeli tudásként” nyilatkozott meg, sohasem revelációként, pláne nem valódi tudásként, megismerésként. De mégis, még annak idején, ha feltáratlanul, kísértetszerűen, – akár a mélypszichében, a tudattalan –, megvolt ez a Valami, a vizuális faktúra mögött vibráló metafizika.
(A világ szapora változásai oly igen eltávolítottak valamennyiünket attól a korszaktól, hogy meglehet: legtöbben nem is értik miféle képek-mögötti világról, metafizikai háttérzajról beszélek. Ha így van – és érthető, ha így van – a helyzet annál érdekesebb, azaz „annál komikusabb”, e sorok írójára nézve.)
Ez az tehát – ha esetleg érthető, hogy mi a „téma” –, amit ezen a fokon az emberben végbemenő leépülés a technikai fejlődéssel szinkronitásban elvett – filmkészítőktől és nézőktől egyaránt.
A közelítő szép kerek évszám tiszteletére csináljunk egy gyors leltárt veszteségeinkről, emlékeztessük önmagunkat, milyen fokozatok skáláján érkeztünk el – ahogy Rejtő Jenő mondatja Vanek úrral heroikusan: „ilyen mélyre”.
*
Kezdetben volt az „archaikus kor”, a diszkrét felvételek (snittek) ideje: a tenger mozgását – például Dover szikláinál – ők (a kortársak) megrendülten látták, ahogyan az első keresztények is megrendülten képzelték el Jézus színeváltozását, vagy az ördögtől megszállt s a Kinerát vízébe csörtető sertéseket.
Következik – mondjuk így – az ősmozi, a „mágikus” amatörizmus kora. Itt már a talányos, varázslatos szkeccsek vannak túlsúlyban – mintha Max Ernst játékos démonizmusa tologatná a figurákat, és személyesen a mester, Franz Kafka is besegít: hol az alapötlet az övé, máskor a háttér-konstrukció, vagy csak egy mozdulat, nézés – legtöbbször azonban maga az atmoszféra: ezek bizony Kafka amatőrfilmjei.
(Komolyan gondolom: a külvilág ijesztő logikája az alávetettség – és a többi –, hol egy Kafka nevű prágai zsidó műveiben bukkan föl alkalmazott formaként, hol – véletlenszerűen – a korszak gyermeteg és a félkegyelműek hablatyolására, a dilettánsok automatikus írásmódjára emlékeztető szkeccs-filmjeiben.)
Említésre érdemes, hogy e filmecskék „mágikus” jellege a képelemek szinte vallási értelemben funkcionáló közvetítő karakterében, transzparenciájában érzékelhető.
...És eljött a „klasszikus” (néma-)filmek kora. Itt – a mi szempontunkból – első renden említendő az éppen keletkező narratív konvenció, amely tökéletes naivitást és tájékozatlanságot szimulál a teljes európai (és Európán túli) elbeszélőhagyomány eredményei tekintetében, s ennek a hol bájos, hol perverz affektáltságnak az ellenhatásaképpen – emlékezzünk csak – kénytelen-kelletlen kis időeltolódással figyeljük a filmeket (úgy értve persze, hogy egy elfogulatlan, normális néző keletkezésük idején is így nézte azokat!), nevezzük mondjuk science-fiction effektusnak ezt a beállítódást: végeredményképpen egy ideálisnak mondható, s mindenképpen termékeny együttműködés keletkezik az eredeti történet szellemisége, valamint a sci-fi effektus intellektuális kontrollja nyomán fellépő szellemiség között.
(Gondoljunk például a Bódy-féle második tekintetnek nevezett módszerre, amelyen ő egy már leforgatott anyag újrahasznosítását értette, s amely eljárás során koncentrált és alkotó módon, az eredeti felvétel anyagába építve jelent meg az eltérő látásmód poétikája.)
(Palimpszeszt-hatás: a domináns, előtérben álló szöveg mögül átsejlik egy távoli s talán ismeretlen kultúra alig érzékelhető közleménye.)
(Erről jut eszembe, talán megállná a helyét egy ilyen kijelentés: a film világtörténetének teljes korpusza két típusra osztható: azok, amelyek eredeti (intencionált) jelentésüket az idők során – mint lombjukat a fák – elejtik, s azok, amelyek körülbelül ugyanazt jelentik in specie aelternitatis, mint amit keletkezésük közegében, az alkotói szándék szerint kijelentettek.)
Az alászállás következő lépcsőfoka szinte már a jelen: indul a hangosfilm. A filmkép értéke tovább inflálódik, a véletlenszerűen adódó vizuális háttérzaj, a mellékjelentések lehetősége beszűkül, de – mintegy kompenzálásképpen – itt van a hang érzéki-intellektuális arzenálja. Feszült szimbiózis: a hang egyes esetekben a vizuális képzeletet mozgósítja, mint ahogy a filmkép gyakran akusztikus funkcióban jelenik meg.
Mindez nem változtat a tendencián: ahogy az apparátus technikai lehetőségeiben gazdagodik, úgy tűnik el a filmképről – nem tudom másképpen kifejezni –: a bekövetkezés naiv szenzációja. (Hiszen mindegy, hogy vacak és hamis, „hazug” ésatöbbi volt azokban a filmekben a legtöbb dolog, éppen ez: a bekövetkezés naiv szenzációja mint a játék morális feltétele – jelen volt.)
Namármost a fent aposztrofált s máig érvényes tendencia – ahogy érzékeljük – olyasmi, mint a progresszív elhülyülés, tehát tovább közelíteni a jelen pillanatához felesleges; itt a következmények tekintetében csak azt próbálom elmondani, hogy –-
*
Kitérő
„Ha a rézrozsdát aloe camellinoval kevered, sokkal szebbé válik, s még szebb lenne, ha sáfrányt adnál hozzá....” (Leonardo: A festészetről)
...Van ugye ez a fejlődés-dolog, és – elvileg – egy modern festő is tudhatná, amit a régi flamandok tudtak mondjuk a tábla előkészítéséről, az alapozásról, stb. Dehát ő (a modern festő) azt állítja, hogy nincs neki ilyesmire szüksége, tehát olyan részletességgel és mélységben persze hogy nem tudja; én azonban attól tartok, hogy egy szép napon hiába döntene úgy, hogy lám, most az egyszer mégiscsak elővenném egy pillanatra azt a Rembrandt-alapozást – valószínűleg beleőrülne s öregedne, mire rátalálna –, dehát ő persze ravaszabb volna ennél, mert nem hozná magát ilyen nehéz helyzetbe, mondván: minek nekem az a Rembrandt-technika, hiszen azt se tudom, mit kezdhetnék vele – és sajnos ezúttal bölcsen nyilatkozna, szerintem, az a festő.
És minden téren így és eképp állunk az úgynevezett fejlődéssel.
(Kitérő vége, vissza a fővonalhoz.)
*
In medias res: ...Ami napjainkat illeti, ...sokatmondó, hogy a konstrukciók: nem szellemesek (!), továbbá: hogy a filmi elbeszélés általános mintája a XIX. századi másodvonalbeli lektür szellemiségétől nem képes szabadulni.
(Ezen a téren alig fedezhető fel egy-két kivétel...)
A néző ugyanis megelégelte már azt a hovatovább csak pimaszságként értékelhető nagyvonalúságot, ami a filmi ábrázolás általános színvonalát és az elgondolás igényességét (pontosabban: az elgondolás hiányát) jellemzi, és amit mellesleg és emblematikusan Mórickának Móricka általi ábrázolásának nevezhetünk.
Mivel azonban a filmgyártás nem tudomány, hogy problémákat oldjon meg – viszont a befektetett tőke megtérülése kötelező –, tehát a lassan és félelmetesen terjedő unalom megfékezésére a filmipar beindította a katasztrófa-programot: mindenféle kínos biológiai, kriminalisztikai, antropológiai (és így tovább) szerencsétlenségek érzékletes tálalásával elterelték a rettegésre, pánikra és hasonlókra bármikor kapható közönség figyelmét a realitástól, s attól a rossz szokástól, hogy összefüggést keressen saját egzisztenciája valamint a világ dolgai között.
A katasztrófa-programmal tehát sikerült egyfüstalatt az unalmat mint esztétikai lehetőséget egyszersmindenkorra kiiktatni, valamint a közönséget; mint e katasztrófák várományosait – a mindenkori katasztrófa-szcenáriumok intellektuális klímájához szoktatni.
Mindemellett továbbra is fennáll egy kis nehézség: maga a médium. Ellenáll és megbosszulja magát, ha illetéktelen kezek babrálják – márpedig százból kilencvenhét esetben erről van szó! – és dacosan titkaiba burkolózik, viszont mint egy érett szűz, kedveli a szakértelmet, (kérem az olvasót, hogy innentől kezdje kiiktatni a metaforából a pikantériát!), mely szakértelem döntő mértékben a konstrukció működésének tervében, az alapelgondolás mechanizmusának (szerkentyűjének) megtervezésében érhető tetten.
És éppen erre nem találok magyarázatot: hogy lehet az, hogy működésképtelen, hamis konstrukciók próbálják működtetni a szóbanforgó filmek elbeszélésmódját, ezen keresztül a figurák viselkedését, a vizuális kód szisztémáját, és a többit.
(Erre céloztam én föntebb, ama enigmatikus kijelentéssel, hogy tudniillik a konstrukciók – „nem szellemesek”, azaz: nem valódi konstrukciók!... Bár, abban az értelemben, ahogyan az Andersen-mesében is a takácsok, akik a király új ruháját szövik láthatatlan szálakból, és a semmit menedzselik, nos ezekről, a filmes konstrukciókról is elmondható: ahhoz képest, hogy nem konstrukciók, elég jól működnek!)
És hogy mi egy valósi konstrukció?!
Például egy mókuskerék, mókuskával. (Ő határozza meg a szereplő viselkedését – nem kell, s körülményes is a színészt instruálni –, kegyetlenség, logika és sors összefüggése drámai egyszerűséggel mutatkozik meg – és mindez a múlhatatlan jelenben, satöbbi.)
*
Végezetül szeretném elfogadhatóvá tenni azt a megállapítást, hogy a „szerkentyű” (elgondolás): az unalom elűzésére szolgál.
„Unalmasnak mondom például – a legtehetségesebbet említem – azt az evangélium-adaptációt (Pasolini Máté evangéliuma), amelyben a rendező minden erejét a helyszínek, szereplők, szövegek, csodák ízléses összeállítására áldozza – de illetéktelennek bizonyul a „szüzsében” érintett egzisztenciális ügyekben, s ebből következően mesterségbeli értelemben mindössze „nagyon tehetséges” – de: unalmas. Viszont – függetlenül a manuális készségektől – nem volna unalmas, sőt lebilincselő lehetne a Jézus-történet, ha – mondjuk – egy olyan szemtanú tálalásában ismerném meg az evangéliumi epizódokat, aki félreértette a galileai, eseményeket, s a megfeszíttetést beavatási szertartásként értelmezi, stb.
Ilyen esetekben – mint sejthető – kioltódnak a kodifikált képekhez rendelt reflexek, s minden jelenet – minthogy az elbeszélésmód kvázi merőleges a hagyományos történet síkjára – drámai értelemben megvilágosul, s új, váratlan jelentést vesz fel.
*
Megvallom, hogy ezen a ponton – mivel e pillanatban bizonyos önállósággal jönnek-mennek az agyamban a képek (Bresson-, Kuroszava-, Bergman-jelenetecskék törték át a kordont – ráadásul Fellini is!) – ezt figyelmeztetésnek vettem, és ezen attak hatására oda módosítom a fentieket, hogy: zseniális elgondolásra (szerkentyűre) nyilván nem a legnagyobbaknak van szükségük – hanem az „összestöbbinek”, szóval az ún. filmművészetnek. Ez utóbbi azonban nem mutatja ki az érzelmeit, s egyelőre minden marad a régiben. (Nagy fájdalom ez nekem, de mit tehetnék... Azzal bíztatom magam, amivel néhai háborús bűnös miniszterelnökünk a képviselőtársakat a német invázió után: „No, de nem kell rögtön félreverni a vészmadarakat!”, amivel ráadásul egyet is értek – így a történelmi kontextusból kiragadva az aranyköpést – tudnillik majd csak lesz valahogy, tényleg, de ezt már Illyés szép szavaival mondom: „Mert olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/12 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4645 |
